Vörös István
Terválom
Az éjszaka a házakat
messzebbre sodorja egymástól.
Bár mindenhol kutya ugat,
az nem rángat ki az alvásból.
A levegő lehűl, s a hang
kerül a csend alapzatába,
vagy tévedésből szilvamag
a házi mazsolás kalácsba.
Kóstold, kóstold, az íze jó!
Távoli kutyaugatások
neszéből így lesz vízió,
s te mohón falod, mint kalácsot
(a kutya, hogyha kap kicsit),
mint józanság garanciáját,
de éppen azzal mérgesít,
hogy minden vad terveden átlát.
Átlátod-e a várhatót,
hogy kitérni tudjál előle,
vagy felfal és csak ennyi volt
a nagy életöröm-előleg?
Mindenki jobban tudja, hogy
mi jó neked, hogyan kell éljél.
A hajnal szája rád vihog,
szavát elharapja felénél,
zaj lesz az ugatás megint.
Szőlőbe indulnak kapával
a szomszédok szokás szerint.
A bajból az alvó kilábal,
mert tudja már, mi lesz vele,
és tudja, hogy nagyot nem téved
párnák között borzas feje.
Talán álmodta az egészet.
Vagy az egész álmodta őt?
A fél pedig ki is találta,
jövője most nem sárga: zöld,
de ő csak azért is kivárja!
Várni, várni mindig. „Na majd!” –
motyogni rosszkedvűen ennyit.
Ha közben a remény szaval,
minden nehézségen átlendít.
A bizonytalanok
Ezt már nem mondhatom el pontosabban,
ennél már csak pontatlanabb leszek.
Legvégül minden árnyalatlan,
és felmondják az idegek
a szolgálatot, ők már ilyenek.
Sose hagyd holnapra, amit ma
elhallgathatsz, hogy a múltad kinyissa.
Az igazság legvégül kinevet.
Adjál neki másik nevet,
hogy ezután senki se tudja,
mikor fog igazi dologba,
és mikor pótcselekvés, amit elkövet,
vagy annyi se, és ő is unja,
de élni fog még éveket.
Félvezető
Keresztapámnak nem keresztfia,
de Goethe pesti ellentéte,
egy cseresznyefára költözne, ha
lenne termés egész évbe.
Kinek a verséből az Isten
papírrepülőt hajtogat,
István, ne a büszkeség melegítsen!
Leplezd le végre önmagad!
Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.
