Karkó Ádám
Öleb
Friss diákként tutujgattak
tanárnénis bájaikkal,
mindenki fog itt szeretni,
fejedben bent, ha nincsen baj.
Ténferegtem elveszetten,
friss diákként tutujgattak,
szívem körül nőtt a pálma,
az évek is, míg meghaltak.
Szerény lelkem sírni akart,
konc vagyok, mint minden gyerek –
friss diákként tutujgattak,
világtalan elmebeteg.
Feszített testem azóta
szegen lógva máig hallgat –
értetlenül, mint egy kutyát
friss diákként tutujgattak.
Emlékező
Mint a szán, mi csúszik
a havon halkan,
úgy jöttök ti,
olyan zajban,
mint padló
ritka reccsenése,
az aludni vágyó
gyertya sercenése,
s olyanok vagytok,
mint alaktalan
égi csillag,
magját elszórni
képtelen hímtag,
kirakatbeli testek
digitalizált korban,
törött poharak tálcán,
egyikőtök karon
is fogtam,
olyan puha volt,
mint gond
az ágyban,
akár ajkak
ajkakra zártan,
hideg, mint a
decemberi zápor
a meleg lázban,
olyanok voltatok,
hűvös-puha
emberek,
gondatlan-gondosak,
s ha jöttök,
minek mentetek?
Utolsó napok
Földet ásnak szép legények,
esznek-isznak, éldegélnek,
kisgyermeket elrabolnak:
„Visszajön a gyerek holnap!”
Könnyű zsákban hullát visznek
vágottarcú szép legények,
rengő lekvár kivarrt válluk,
lány vigyázza vese-álmuk.
„Hol lehet már, merre járhat?
Szép fiúknak vágya játszat?”
Véreskezű szép legények
megfigyelnek, nem remélnek,
tengermenti síkon járnak,
ők az okuk száz apálynak,
lány szobában sír az anya,
megveri a részeg ura.
Szép legények hat nap alatt
betemettek néhány hajat,
majd ködbe bújtak szelíden,
pihennek a hetediken.
Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.
