A tamburás öreg úr, másként

Mi lenne veled, tamburás öreg,
pengetnél dalt négy fal között ma is
csöpp örömért, mert más ez a szöveg,
mint a kinti összelopott hamis,

rángó hajrában húrokat kitépő
omló halandzsa, pokol hangfekvésű,
hogy rongyolt nadrágból kilát a kéklő
bőr, és a copfból kiesik a fésű,

pengetnél-e újra gyengéd ujjakkal
szívedben nyíló illatos tavaszt,
versenyben már az idegen újakkal,
mikor a zajtól nem hallod amazt,

merítenél-e a források vizéből
még kristálytiszta hangú dallamot,
búgó fájdalmat betyárok szívéből,
milyet a gyerek hajdan hallgatott,

vándor harangszót festői napnyugta
szénaszagú, harmatos mezején,
ha dübörgő zene szilaj taktusra
dobol dobhártyán túl az éj felén,

vagy elszegődnél inkább a bandába
akár legutolsó, vásári celebnek,
lelket vakító színpadokon rángva,
akit feldobva már el is felednek,

fehér szakállat lengetve térdig
befelé még ragyogna-e szemed,
mikor a szavadat se nagyon értik,
s címére se vesz egyetlen lemez,

ha nem köszön már néked Nagyszalonta
csonka tornya, tamburás öreg úr,
és nem vezet vágy naponta vadonba,
amerre reményről hiányzik a húr?

Talán egy zöld lepke

Számítunk rá, akár a napra,
amely arcunkat simogatja,
ki pár emberöltőnyi távból
máig a lelkünkbe világol,
ki példáért mélységbe ment le
csatározó történelembe,
lássuk Budát szeretni, halni
a testvérháborúk hatalmi
süllyesztőjében értő módon,
mi máig modern, bármily ódon,
kísértsen még kétezer évet,
senki se fordul tanács végett
Toldihoz, amelyet betéve
hord iskolás is a fejébe’,
mikor a jó csak azért hitvány,
mert épp másnak bizonyítvány,
zenghetett Szondi két apródja,
mehetett ötszáz is dalolva,
egymással szemben kőbaltával
indulat a haraggal szájal,
ahol az elveszett alkotmány
helyett mást miért is alkotnál.
Felnézünk rád, akár a holdra,
mely verseid fényéhez toldja,
merszével magát is meglepve
rászáll talán egy zöld lepke
libegni tovább gondtalan
sorok közt, ahogy rég alant,
jóságos türelmed láttára
vissza se vágyna föld hátára,
akár aprócska zöld levél,
amely a végtelenbe tér,
hol minden szavad örök áldás
s a mondat végén sincs megállás,
csak a nagy kert, zümmögő zsoltár,
hogy tovább ültessél és oltsál.

Megjelent a Bárka 2017/3. számában

Főoldal

2017. június 09.

Vissza