Hétvári Andrea
Jelenés
Csontváry Kosztka Tivadar: A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában
1904-1905, olaj, vászon, 236 x 400 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Pulzál a lomb, mert rajtafelejtette
a mindenség a gyújtófényeket,
és kézbe veszi, mint egy skatulyát,
amiben foszfort, szikrát rejteget,
mindegy neki, hogy gyémánt vagy kavics,
a súlyuk így is egyformán nehéz,
ha agavé és ciprus közt sétálva
egyszer véletlen épp a mélybe néz,
csillagok helyett kövek hullanak,
árnyékok, fény és hajnalmaradék,
felvillan, lobog, aztán megpihen,
s mielőtt bárhol, bármit mondanék,
megérkezik, hogy újra estét hintsen,
öröktől fogva jelenés az Isten.
Kollázs
Kigyúl az ég, majd ismét elsötétül,
akár villogó téli ablakok,
amelyet felkapcsolt és ismét elhagyott
az értő mozdulat, de nem találja végül,
éppen úgy, ilyen határozottan
és mégis nagyon vakon és sután,
ahogy reggelre ismét délután
fodrozódik, az estében is ott van,
akár a hullám állandó kottája,
hogy behúz a mélybe, és amit kidob
magából, kavics, csiga, visszarántja,
mert egy másik szebb vagy mindig jobb,
maga sem tudja, hány részlet marad,
megkésett mozaik minden pillanat.
Madártoll
Csontvári Kosztka Tivadar: A magányos cédrus
1907, olaj, vászon, 194 x 248 cm
Janus Pannonius Múzeum, Pécs
Mesterműveknek mondott alkotást
felülmúl az, hogy fényes és ezüstös,
könnyű, puha, s a lélegző levél
így is, úgy is mind körötte röpdös,
a forgatagban egyre lebegőbb
angyal, felhő és hegy mögül az Isten,
pamutszál mind a készülő egészből,
mindenki várja, hogy reá tekintsen
külső burok és mégis lényege,
a váza itt e fölfejlő szövetnek,
gerle, csuszka, rigó és benne még,
mit előbb-utóbb úgyis visszavesznek,
hiába küzd és kapálózik, hárít,
a nagy egészben a név már nem számít.
Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.
