Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára. Karafiáth Orsolya ajánlata.
Karafiáth Orsolya
Befalni, bekebelezni
Már megint kiborult a só. Nem voltunk babonás család, ráadásul tapasztalatból tudtuk, hogy olyan nagyon rossz nem jöhet (az mind csak később jött), hiszen két-három naponként rendszeresen ez történt, só, bors, zuhant a másik tányér is az asztalról, helyet követelt a kitámasztott könyv, belelógott az újság széle a húgom levesébe, pörköltpecsét a mesekönyv huszadik oldalán. Hallgatag család ebédel, vacsorázik, hiába nagy az asztal, a sok étel és a sok borító beteríti. Én a mai napig a legjobban így szeretek enni (húgom inkább az ételre figyel, a többiek már nem élnek). Körben pedig a zsúfolt könyvespolcok, padlótól a mennyezetig, faltól falig. Üvölt a zene, később anya is, Feri, vegyél már fel egy fülhallgatót. Mindenki felvett egy fülhallgatót. Egy család, kilépve a realitásból, amikor csak lehet, elemelkednek. A postás dühöng, az ajtó elé hajítja az ÉS-t, a postaládát persze megint nem ürítettük hetekig. Frontok nyíltak és merevedtek meg, az egyik nagyszülőknél Mág-Mattyasovszky-Berkesi, a másikaknál Szentkuthy-Musil-Thomas Mann, otthon pedig Agatha Christie-től (anyavonal) Babitsig (apám mindene) vegyes rendben. Te hülye vagy, hát nincs neked ízlésed, olvassad csak a baromságot, az való neked. Én a tüzek között, középen, egyként befalva mindent. Befalni, bekebelezni. Talán ezért szerettünk annyira evés közben olvasni. Rokon volt a két dolog, érintkeztek. Arra már nem emlékszem, mi volt az első, a legmeghatározóbb. Már kislányként én magam is író akartam lenni, ott lenni szerzőként, a szép nevemmel, sok-sok könyvgerincen. Írtam is, hétévesen „jött ki” az első regényem. A kritika és az olvasók egyaránt imádták, tapsolt a família, azóta sem arattam ennyire egyértelmű sikert. Olvasni, írni, olvasni, írni. Naplót, verset, kalandregényt, krimit, drámát, ez még nem való neked, nem érted, nem baj, de igenis értem. (Volt, amit tényleg nem értettem, csak később, de nem zavart. Volt, ami hülyeségnek tűnt, vagy megbocsáthatatlanul unalmasnak, aztán később, már felnővén szerelem lett belőle.) Regényalak lettem, vagyok, hősnő. Sosem volt fantáziám, azóta sem lett, eleinte nagyon bántam, irigyeltem a többieket, akik mindenfélét kitaláltak. Én inkább arról meséltem, mit olvastam, és ma már úgy látom, ettől nem voltam kevesebb. Miért olvasod ezeket a buzi dolgokat, kérdezte tizennégy éves koromban az egyik barátnőm, utalva arra, hogy akkoriban kicsit rápörögtem a romantikus füzetekre. Zabálod a szart, amikor ott a polcon Shakespeare. Azért írsz olyan érdektelen, semmilyen dolgokat is. (Ezt már akkor mondta, amikor megmutattam neki a sokadik regényemet, a Nem fújta el a szél címűt.) Tessék, itt van Salingertől a Seymour: Bemutatás és a Magasabbra a tetőt, ácsok, egy hét múlva beszéljünk. És itt volt, hogy valami megfordult, alapjaiban megváltozott, megremegett, tágasabb lett, világosabb. A szövegek, amik ébren tartják az olvasójukat, mert megmutatják, hogy az írójuk mindegyik csillaga feljött. A cél. A következő löket Truman Capote Fűhárfája volt. Két kötet a magaspolcon, nem szívesen válogatok azóta lentebbről. Ez néha baj, túl kritikus lettem, nehezebben varázsolódom el, rosszul vagyok például attól, ha a gyenge, magamutogató írót meglátom a teremtményben, irtózom megpillantani a szándékot, az akarást, a görcsöt. Mégis: az olvasás az egyik legnagyobb szenvedélyem. Boldog, gazdag emberré váltam, bár néha nem tudom, mit kezdjek ezzel a rengeteg életemmel.
