Varga Anikó
(kortárs) dráMa az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban
Október 13. és 19. között került sor a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban a 6. dráMa kortárs színházi találkozóra.
Az erdélyi színházak körében – ami alatt egy főként önkormányzati szubvencióval működő kőszínházi struktúrát kell érteni – már hosszú évek óta tapasztalható igyekezet az intézményi-társulati működés (azaz profil, szellemiség, érdeklődés) saját fesztiválokon keresztül való felmutatása. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház fesztiválja, az idén hatodik kiadását megért dráMa – amely a színház tizenötödik évfordulójával esett egybe – a magyar, illetve román kortárs drámára fókuszál. Azaz olyan romániai produkciók közül válogatja össze a programját, amelyek kortárs (magyar és román) drámákat visznek színre.
A román drámairodalom legerősebb vonulata (Ionesco, Sorescu, Vişniec) az abszurdhoz kötődik. Érdekes, hogy az abszurd drámák alapján született előadásokban egyre inkább érzékelhető a tapogatózás, miként lehet kimozdulni azok zártabb világképéből, s megbontani azt az allegorikus-metaforikus gondolkodást, amely a groteszk alapszituációt (többnyire bezártságot, várakozást) életmetaforaként, példázatszerűen hajlamos az olvasó elé állítani. Ez sokszor a szöveg megbolygatásával jár.
Az Aradi Kamaraszínház előadásának alkotói például jócskán átírták Theo Herghelegiu Tündéri című drámáját. A Tündéri történetének helyszíne egy New York-i bérház pincéje, ahová – a baráti alapon héderező lengyel és magyar férfi – Fify és Boo hirtelen bennrekednek. Az ajtó bezáródásával kezdődik a dráma, ez a tipikus szituáció generálja a további cselekményt: a kijutás sikertelen igyekezetében a szereplők leisszák magukat, vizelési ingerrel küszködnek, de főként viszonyba kerülnek egymással. Két eltérő jellem vitáit, konfliktusait követhetjük végig, amit csak bonyolít egy nemiszerv nélküli, ájult nő felbukkanása a térben. Herghelegiu nem túl revelatív, megformáltságát és jelentéseit illetően az általánosságok szintjén mozgó szövegét az aradi társulat zenés formával hozta élvezetes színházi helyzetbe.
Tapasztó Ernő rendezésében egy minimál-szürreál musicalt látunk – a dráma sorait újramixelő zeneszámok kísérik a két férfi színpadi bénázását –, a képtelen bezártságot pedig úgy fordítja játékosan a reprezentáció problémájára az előadás, hogy egy kereszt alakú kifutó-színpadot helyez a klasszikus színpad tágas, fekete terébe. A Harsányi Zsolt és Tege Antal által megformált öltönyös figurák erre a három ösvényre szorulnak vissza, s a művi forma, az előadás-helyzet és az arra való reflexiók keltik életre a szövegben alibi-cselekvésként ható mozzanatokat (például a vizelési problémát).
A kolozsvári Art-Cord Egyesület előadása szintén abszurd drámát vitt színre. Matei Vişniec Bohóc kerestetik című szövegét Alexandru Gherman rendezésében három színésznő – Györgyjakab Enikő, Romina Boldaşu és Elena Ivanca – játssza el. S ez a döntés rengeteg, jó érzékkel kiaknázott játéklehetőséggel gazdagítja az alaphelyzetet, amely három kiöregedett, a pálya szélére szorult férfibohóc véletlen találkozásáról szól, egy közelebbről meg nem nevezett külvárosi, periférikus helyen.
Nem kell sokat keresgélnünk a fesztiválprogramban az újabb, egymásra rímelő előadások után. A Tomcsa Sándor Színház által ezelőtt két évvel kiírt drámapályázat nyertes munkája – amely a színház által idén megjelentett antológiában, a pályázat egyéb díjnyertes szövegei mellett olvasható, s amelyet az udvarhelyi társulat Hatházi András rendezésében vitt színre – a Bánya-trilógia első két darabjából ismerős problémákat járja körül: a munkanélküliséget, a környező természet gátlástalan felélését. Adorján Viktor Lovasok című szövege valahol Székelyföldön játszódik, s Székely szövegeihez hasonlóan a miliőt is igyekszik megragadni, bár a dialógusok tájnyelve kevésbé formált, nehézkes. Adorjáni szövege másban is különbözik a Bánya-művektől: míg utóbbiak erejét az emberi viszonyokon keresztül artikulált problematika adja, a Lovasok konfliktusai a drámai történet egy kvázi-mitikus rétegébe transzponálódnak.
Hatházi András rendezésének – amellett, hogy erős műfaji javaslattal védi ki a realista/szimbolikus olvasat lehetőségeit, s ez a műfaj a cirkusz, amelyhez a Tiger Lillies zenéje szolgáltatja az alaphangot – nem véletlenül válik motorjává a drámai szöveggel való viszony: papírmaséfigurákkal, kartonsörrel, végletesen karikírozott játékkal jelzik a színészek a drámai világ kétdimenziósságát. Az udvarhelyi előadásban nem a szöveg konkrét cselekménye kerül előtérbe, inkább a dráma játszhatóságának kérdése, az előadás hangsúlyos története pedig egy metatörténet lesz. A Lovasok főszerepére a cirkusz igazgatója (Barabás Árpád) egy civilnek öltözött színészt (Nagy Csongor Zsolt) rángat fel a színpadra, aki sokáig tétlenkedik, nem találja a helyét a művi világban, majd szép lassan beleszokik a játékba.
Székely Csaba műveiből gyökeresen hiányzik a mitikus szemlélet, miközben éppenséggel a „hagyományos”, a „népi” világra vonatkozó kliséket játsszák ki. A Bányavakság ezeken túl az etnikai sztereotípiákat is képbe hozza – Sebestyén Aba rendezésében konkrétan egy képkeretbe illesztve (a játék terét képkeret fogja közre).
A dráMA programjába felolvasószínházi előadások is belerültek: Garaczi László Ovibrader című drámáját az udvarhelyi társulat adta elő remek, már-már előadásközeli részletességgel kidolgozva, a Csíki Játékszín pedig Gimesi Dóra Jean Teller Semmi című regényéből készült adaptációját vitte színre felolvasószínházi formában, bejátszva nézőteret és színpadot.
A kortárs magyar(országi) dráma – a csekély kortárs erdélyi drámai felhozatal miatt – mindig hangsúlyosan jelen volt az erdélyi színházak repertoárján. A nagyváradi Szigligeti Színház előadásának egyik különlegessége, hogy a szerző és rendező személye ugyanaz. Forgách András A fiú című szövege negatív megváltástörténetként is olvasható: idős, egymást csontig rágott házaspár érkezik egy vidéki panzióba karácsonyozni, ám valójában gyilkossági/öngyilkossági szándékkal, s miután a nő mély álomba vagy halálba – az előadás termékeny eldöntetlenségben hagyja ezt – injekciózza a férjét, felbukkan a szobában egy drogos fiú, akit az egész falu keres. Egyetlen helyszínre sűrítve felmutatni az egymást emésztő emberi viszonyokat, a reménytelenség bonyolult állapotait – ezt teszi a Forgách rendezte előadás, amely a kisrealista és a groteszk játékregiszterek közti arányokkal játszik.
A dráMA fesztivál alcíme: kortárs színházi találkozó. S ez nagyon helyénvaló, ugyanakkor épp ez a kisbetűs, messze nem mellékes szempont, amelynek valódi figyelembevételével sokat gazdagodhatna az udvarhelyi rendezvény; a kortárs fogalmát egyelőre inkább a drámaszöveg felől próbálja megragadni (a válogatás fő szempontja, hogy kortárs drámát vigyen színre az előadás), kevésbé az előadások nyelvezete felől. Márpedig színházi alkotók sokszor dolgoznak olyan szövegekkel, kanavászokkal, átiratokkal, adaptációkkal stb., amelyek nem előzetesen adottak, hanem a színházcsinálás folyamatában születnek, s nem is elsődleges céljuk megjelenni, „drámává”, „drámairodalommá” avatni magukat. Ebből a képlékenységből adódóan sokszor nagyobb teret adnak a színházesztétikai értelemben vett, radikálisabb kísérleteknek. Van ilyen előadás Erdélyben, a Hajdú Szabolcs rendezte temesvári Békeidő. Tökéletesen illeszkedik a programban persze a temesváriak Parasztoperája is, de azt hiszem, abban a háromszögben, amelynek csúcspontjain a kortárs, a dráma és a színház fogalmai állnak, mélyebb párbeszédre adott volna lehetőséget a temesváriak előbb említett, izgalmas színházi kísérlete.
A dráMÁt idén hatodik alkalommal rendezték meg, és az útkeresés fázisában van a tekintetben, hogyan tudná szakmai szempontból produktívabban kiaknázni a fesztivál lehetőségét. A tematika mindenesetre biztató, sok lehetőséget kínál, és igény is van a kortárs dráma köré szerveződő szakmai találkozónak az erdélyi fesztiválkultúrában.
