„Az égi templom földre hull” – Miklya Zsolt verseivel kíván szép karácsonyt, békés ünnepet a Papírhajó.
Miklya Zsolt
Semmi lányból egy pántlika
Az ajtó tárva, elszökött,
pedig rozsdás a riglije,
kis semmi lány, nem is kölyök,
még nem ül nagy biciklire,
most mégis rá, csak rá figyel,
kutatja őt a fél falu,
hogy megtanulja, várni kell,
míg ajtót nyit apu, anyu,
keresném újra, éjszakán
keresztül, holdas tájon át,
de nem találok, semmi lány,
csak szél hajtotta pántlikát.
Az égi templom földre
Ma nagy pelyhekben hull a hó,
kinyílt az ég zsákja megint,
kristályruháját ölti fel
a jégre hűtött pillanat.
Így válik tűvé millió
felhőben hűlő páracsepp,
lapok, lapocskák, oszlopok
keletkeznek fagypont alatt.
Lesznek belőlük csillagok,
csillagképek, galaktikák,
ahogy a szél kavarva fúj,
a város felett mindenütt.
Az égi templom földre hull,
ma nagy pelyhekben jön közénk,
a mínuszoknak így örül
utcákon lakó sok szegény.
Jégrészecskékre fagyva lent
emberrészecskék alszanak,
kristályruháját ölti fel
fehéren át a Mindörök.
Vigyen…
Vigyen a víz, az óceán
felé tartó lassú folyam.
Vigyen a szél, a szenvedély,
mi táncos lábbal elrohan.
Vigyen a villám, hegy mögül
viharkabátban érkező.
Vigyen az árnyék, elsuhan,
füvet borzol a dombtető.
Vigyen a vágy, a félelem,
hogy egyszer végtelenbe térsz.
Vigyen a nincs, a kellene,
az elég már, jó lenne még.
Vigyen a harmat és a dér,
párafelhő, hullámcsikó.
Vigyen a hang, ha visszatér,
s veled marad, mint néma szó.
