Kritikák

 

 Bodocs.jpg

Kiss László

 

Stand up-Hrabal

 Bödőcs Tibor: Addig se iszik

 

Nemrég jelent meg, és nagyon hasít Bödőcs Tibor debütáló kötete, az Addig se iszik. Jók, sőt legjobbak a könyvlistás mutatók, a szerző hivatalos facebook-oldalának közönsége látványosan rajong és könyvvásárlással fenyegetőzik, és az eleinte szép lassan, majd egyre jobb tempóban érkező kritikák se nagyon találnak fogást rajta. De mért is fanyalognának, örüljünk inkább, hogy a stand up fellépéseiről ismerős sziporkázó humort Bödőcs Tibor az írásaiba is átmentette.

Az Addig se iszik sok helyen igazi próza-stand up, a búcsúszentlászlói humoristától megszokottan nagy teret bejáró, intellektuális és hétköznapin laza, imponálóan szabad és lendületes, komoly műveltséganyagot mozgató, sok nyelven beszélő kötet, amely nemcsak szerzője olvasottságáról és sokfelé ágazó érdeklődéséről tanúskodik, de arról is, hogy Bödőcs Tibor tud írni, méghozzá nagyon szórakoztatón. Ami az irodalmi pálya folytatását illeti, az Addig se iszik fővárosi bemutatóján lehetséges líraparódiákat emlegettek a beszélgetőtársak, de csodálkoznék, ha ez a toll nem szaladna meg irodalmi vonatkozásoktól függetlenül is a közeli jövőben. Aki követi Bödőcs pályáját, tudja, sztorik, karakterek bőségesen akadnak a repertoárban, akár ezek az előadásain elhangzott-eljátszott anekdotikus történetek is elegendő nyersanyagot szolgáltathatnak egy erős kötethez – az Addig se iszik bizonyítja, hogy a stand up-estek stílusa, világa jól mutat papíron is. Ezeken a hasábokon finoman szólva nem mellékes, hogy Bödőcs Tibor első irodalmi szövege öt évvel ezelőtt, a Bárka honlapján jelent meg: a Hrabalról című írás lelkendező esszé-ars poetica a közép-európai kocsmairodalom „nehézsúlyú mítoszépítőjéről” egy „majdnem irodalomtanár”, de teljesen rajongó tollából. Bonuszként a szerző akkori honlapján is olvasható volt egy-két olyan rövidebb szöveg, amely nem csak humoristát sejtetett. Megvagyunk.

Az Addig se iszik három, vagy inkább három és fél ciklusból álló könyv. Az első egység „bajszos” írókat, a második „budapestieket”, a harmadik „nem balett-táncosokat” parodizál, az a bizonyos „fél” pedig az utóbbi blokkban szereplő kortársakat illetheti: hét írót idéz meg időjárásjelentés-rövid szövegekben a Hévíz folyóirat antológiája nyomán. Ezekben a másfél-kétoldalas prózákban is karakteres a hang, mind a karikírozott szerzőké, mind a karikaturistáé, épp ezért lehet az olvasónak kevéske hiányérzete, ugyanis kissé gyors a könyv zárása, s bár találó a kötet utolsó Jászberényi-paródia csattanója, az Addig se iszik mintha nem lenne befejezve, nem volna pont a végén.

Bödőcs Tibor könyve igazi El Clásico, pazar, a kötelező olvasmányok rémisztő világából is ismerős neveket vonultat föl. A nyitóciklus hét „bajszosa” közé három hazánkfiát nevezett a szerző, és mindhárom nagyon mai magyar: a kortárs Krúdy Szindbádja oviba viszi fiát, és eközben emlékezik, Móricz világa egy strómanország nyűgjeit és perspektíváit vázolja többek között a Kivilágos kivirradtig és a Rokonok térfelén játszva, Krasznahorkai László Sátántangója pedig Sátánamackóként kel új életre. Érdekes, hogy a Micimackó-történet mennyire népszerű igazodási pontja az elmúlt tizenév év humoros irodalmának, Cserna-Szabó András és Orbán János Dénes is emlékezetes prózát írt róla és belőle. Az előbbi véresmancsúnak ábrázolja a főhőst, popkulturális és orosz forradalmi utalásokkal megvadítva, gyakorlatilag teljesen szétírva a sztorit, az utóbbi a Százholdas Pagony diktátoraként lépteti fel a tüsténkedő székely medvét. Bödőcs Tibor Krasznahorkaija egy kis magyar turpisság története, mely a fikció hazug poklából akarja a még vadabb valóságba kimenekíteni Kovács Mackó Jánost és társait: „a valóságba költöztetek mindenkit, aki most itt áll”, prédikálja a „lecsószagú dezodort” használó Róbert Gida. A „budapestieket” böngészve nem meglepő, hogy mind magyar, de a Hántes S. Tamás név mögött rejtőző fiktív írófigura a gonzó újságírás nemzetközi nagyjairól sem feledkezik meg – ez a riportparódia, egy falunap kétségbeejtően groteszk panoptikumával, a könyv egyik legjobbja. A záróciklus, a „nem balett-táncosok” magyarjait két idegenlégiós erősíti, a több orosz szerzőből egybegyúrt Pepsi Kalasnyikov – a Putyin-kor Oroszországának rajzával, a keleti szláv oligarchák tündöklésével és bukásával –, valamint a magyar hölgyeket kalauzoló Pepin bácsi nosztalgiarohamával megidézett Hrabal. (A fentebb említett hrabalos Bödőcs-prózából nem egy részlet átkerült ebbe a szövegbe.) Nem szerepel a kötetben női szerző, ami gyanúm szerint az égvilágon semmit nem jelent, s pusztán mint tény érdekes, miként az is, hogy nincsenek XX. század előtti írók sem.

Bödőcs Tibor paródiáinak számos rétege van. Amiben feltűnően erős ez a kötet, az estjeiről szintén ismerős metaforaalkotás – a bödőcsi humoruniverzum jelentős része erre épül. Ez nemcsak az épp regnáló magyar kormányfő emlékezetes szanaszét-nevezését („Tescós Napóleon”, „Barbie Hitler”) fölidéző jelölésekben érhető tetten, de sokszor a történetalakítás és a mondatok is metaforikusak. Így lehet a beérkezett Szindbáddal jelentkező Krúdy a „tirpák Casanova”, a nő-férfi viszonyt ezúttal is tragikus őszinteséggel ábrázoló Móricz „a libidókrónikák Kézai Simonja”, a túlzásba esőn, már-már olvashatatlanul szellemes Esterházy „a bonmot Puskás Öcsije”. A sok apró remeklés mellett az egyik legtalálóbb a Mándyt illető: „Budapest bédekkere”. A sűrű Krúdy-prózát a tér megsokszorozásával is imitáló emlékezésparódia természetes módon illeszkedik ebbe a prózahagyományba, de a fülledt Márquez-szöveg indázó mondatai is ezt a szerzőnek látványosan kézre álló szövegalkotási eljárást mutatják föl: Carlos Sanchez Escobar mögött „a bánat patakja hömpölygött, simára kopott bosszúságok kavicsait sodorva magával, félrecsúszott behatolások hínáros uszadék fáival, a szerelmi gyász temetetlen fájdalmaival, szemében harisnyakötő-zivatarok tombolásával.”

Ötletesek a Karinthy alapművére emlékeztető íróportrék, melyek a karikírozott szerző életművét, gyakran recepcióját is értelmező irodalomtörténeti összefoglalócskák. „Nyelvzsonglőr, jelzőtűznyelő, szóakrobata”, írja Kosztolányiról, aki „Szabadkáról érkezett az örökkévalóságba, a homo aestheticus bélyeggel hátán (melyet önmaga nyomott oda), a részvét lován poroszkálva, enyhén bekokózva.” „Prózafordulatot hajtott végre vele irodalmunk. (Jelentsen is ez bármit.) Neki még a humorát is megbocsátották (majdnem) az Irodalomkritikai Puzsérróbertek.” Íme, Esterházy sorsa. A miniesszék írását láthatóan Márai Naplói is inspirálták. Bödőcs Márai-paródiája többször él ezzel a lehetőséggel, a kassai polgár finnyás megjegyzései Hamvasról („az egyik utolsó kultúr-mohikán, számtalan tévedéssel”), Illyésről („Baseball-sapkában forgatja ravasz parasztszemeit, lesi a libacombot”) vagy Szentkuthyról (Kancsal clown, érdekes fenomén.”) a kötet emlékezetes pillanatai.

Az Addig se iszik sokszor elegyíti a hagyományt és a nagyon-mába nyúló modernséget, kultikus történeteket mond el újragondolt nyelven és módon: „Fesztiválország vogymuk”, kezdi gonzóbeszámolóját Hántes S. Tamás. Ez különösen jól sikerült a Hemingway-paródiában, amely Rómeó és Júlia love story-ját forgatja meg és formálja újra a kellemetlenül férfias hemingwayi világban, belekeverve a Shakespeare-műből vett, Mészöly Dezső fordításából származó idézeteket is, amihez a zabolázhatatlan kabaréhumor a kísérő: „– A csókot, látom, érted – mondta. / – Ja. A rágóm viszont a szádban maradt, baby – mondta.” Ugyanilyen összefonódás jelentkezik akkor is, amikor a Retyerutyák című Móricz-paródia bevezetőjében „két friss, ropogós államtitkárkölyök marihuánát csibukolgat pöndölyöződve”, Mándy XXI. századi prózalírája pedig ez: „Vádlis Irén szoláriumba járna? Csőcsere. Nyári akció. A magyarság oktalan mediterrán-nosztalgiája. Szilikon. Mellek. Műköröm. Botox. Póthaj. BMW-kulcs. Tűsarok. Tanga. Spagettipánt. Köldökpiercing. Szájfény. Rajzolt szemöldök.”

És ami nélkül nem megy: a humor, a természetesen áradó, mely olykor a szóban forgó irodalmi hagyománytól, a parodizált szerző stílusától, látásától, nyelvétől függetlenül is közbeszól. Paródiákról szólva sokszor fölmerül a kérdés, az ábrázolt szerzői világ ismerete nélkül van-e értelmük, érthetők-e (irodalommal kapcsolatban: érthetetlen kérdés), megállnak-e magukban. A jó humor azonban szempillantás alatt eltömíti az okvetetlenkedés kátyúit. És az Addig se iszik sokszor abszurdba hajló humora igen jó. Akkor is, ha orwellül szólal meg, a nőkhöz kapcsolódó, de mára sem eléggé meghaladott konvenciókat parodizálva, a rettenetes nőuralom disztópiáját elszenvedő Kovács Vince sorsán keresztül: „Szüleivel nem tarthatta a kapcsolatot, csak távirati stílusban megírt SMS-ekben, melyekben tizenhat előre kijelölt szó volt engedélyezett, a következők: minden, legnagyobb, rendben, ne, keressetek, majd, én, jelentkezem, munkahelyemmel, meg, vagyok, elégedve, hamarosan, újra, írok, Vince.” És akkor is, ha Bodor Ádám világába vezet: „Mielőtt a Körzet bejáratához érkeztem, hosszú évekig savanyú egértejpálinkát ittam egy váróterem törött ablakainak szilánkjain üldögélve.” Lehetne idézni bőven, bárhol ütjük föl a könyvet, mindenütt a jóleső agymenés.

És szinte mindenütt korunk, hazánk: ez a paródiakötet legalább annyira szól a mai Magyarországról, mint a benne szereplő írókról. A móriczi Retyerutyákról vagy a kínos falunapról már volt szó, de Kertész hősének fociakadémiai kálváriája, az Iskola a határon Waldorf-átirata, s főleg az Örkény-egypercesek szatirikus humora is tükör, amelybe nem túl kellemes belenézni – de legalább lehet nevetni azon, amit látunk. Ami azért is örvendetes, mert az utóbbi időben valahogy nem sok okunk van rá. Ennél nagyobb baj: mintha az irodalom barométere se ezeket az értékeket mutatná. Hát akkor röhögjünk kicsit, végre.

 

Bödőcs Tibor: Addig se iszik. Helikon Kiadó, 2017. 

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. február 16.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png