Háy János író a gyulai Kohán Képtárban
(fotó: Simon Éva)

 

Háy János

 

Hangyák, tücskök, bogarak[1]

 

Hölgyeim és uraim,

mindenki ismeri a klasszikus mesét a hangyáról és a tücsökről, hogy míg a hangya egész nyáron gyűjtöget, hogy legyen élelem télire, addig a tücsök rendületlenül ciripel. A klasszikus La Fontaine által átdolgozott Ezópus-mesében a hangya a szorgalom, az előrelátás szimbóluma, míg a tücsök egy felelőtlen naplopó. A hatvanas évek viccében, amiből Hajnóczy Péter írt kis novellát, az alapszituáció ugyanaz, a hangya látástól vakulásig gürizik, míg a tücsök rendületlen ciripel. Csak ciripelgetünk, ciripelgetünk, tücsökkoma, kérdezi a hangya. Hát igen, egy párizsi fellépésre gyakorolok, mondja a tücsök. Hirtelen fordul a kocka, s a hangya lesz a munkának kiszolgáltatott lúzer, a tücsök pedig a koncertező, világjárta művész. Ismerik talán a novella lezárását. „Arra kérném, mondta a hangya, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.”

Ám mi van akkor, ha valaki műtárgyakat gyűjt, s korántsem a télire, hanem a mindennapjaira. Ki valójában az, aki képzőművészeti alkotásokat, kivált kortárs műveket gyűjt? Kit nevezhetünk gyűjtőnek?

A gyűjtő az, aki saját esztétikai ítéletei alapján válogat össze műveket. Ő az, aki kimozdítja az egyes alkotók kollekciójából a sokaságba belesimuló alkotásokat, és új kontextusba helyezi. Ő az, aki egyáltalán nem önzetlenül, de mecénása a kortárs művészetnek. Míg magának örömöt okoz, a vásárlásaival elősegíti az új művek születését. Egyrészről helyet csinál az új alkotásoknak, hiszen a hiánnyal katalizálja az alkotókedvet, másrészt hozzájárul az alkotó életben maradásához, ami valljuk meg őszintén, mégiscsak elengedhetetlen az új művek születéséhez. De a műgyűjtő egyben alkotó is. Ő az, aki képes az addig egymástól független létező művek egymás mellé rakásával egy új esztétikai állítást képviselni. Ez az esztétikai állítás, nem az egyes művek esztétikai állítása, még csak nem is e művek állításának összege, hanem e művek egyedi jelentésének és egymásra hatásának sajátos, mindig változó összessége. Ilyen módon a műgyűjtő beszáll abba a folyamatba, amit az alkotó indít el a mű létrehozásával, hogy gazdagítsa annak jelentését, és ez által persze minden olyan szemlélődő számára, akik ezt a kollekciót láthatják, gazdagítsa a világról és önmagáról való képét.

Szeretem az olyan történeteket, hogy amikor elment Calder Mondrianhoz, száznyolcvan fokot fordult vele a világ (ha valaki gyenge volt mértanból és nagyobb számot akar mondani, akkor elfogadjuk a háromszázhatvan fokot is). Művészileg és világlátásban minden más lett az után a látogatás után. Egyébként egyszer ezt a történetet elmeséltem egy lánynak, hogy Calder meglátogatta Mondriant, és itt abba is hagytam, mert látszott, a három szóból csak egyet ismer, hogy meglátogatta. Mindenesetre, ha csak absztrakcióként mondjuk, hogy A ember meglátogatta B embert, s gyökeresen megváltozott a világhoz való viszonya, az engem mindig lenyűgöz. És itt, ebben a kollekcióban számos olyan alkotó van, akinek a képei minimum áttörlik a szemüvegünket. A gyűjtemény román és magyar részről is főként közéleti-politikai ihletettségű, mondjuk így: koncept alapú műveket tartalmaz. A valahai nagy koncept-gondolkodók eljutottak oda, hogy elég a gondolat, a művet már meg sem kell alkotni. Nem elég. A csillag, a kalapács, a csizma tudjuk, hogy egy diktatúra-ellenes művészi indulatból született. Ám ha ez nem válik az egyes diktatúrán túl általában az önkény jelképévé, s nem érezzük zsigerileg, hogy az önkény nem pusztán egy társadalmi berendezkedés, hanem egy általános jelenség, még ha a demokráciákban bújtatva is jelenik meg, s hogy van még olyan, hogy a mi belső csizmánk, ami az ösztöneinket, a bátorságunkat tapossa el, akkor egy ilyen szimbólumokkal élő mű nem ér semmit. Ahogyan akkor sem érne semmit, ha ennek nem volna ránk a gondolatokon kívül vizuális hatása. Helyesebben fordítva kellett volna mondanom, először vizuális, aztán gondolati hatása. Ez vonatkozik Pinczehelyi Fejszéjére, Teodor Graur csillagaira, Sugár János Három T-jére, Sorin Tara Trianonjára vagy Nemes Csaba zászlós jeleneteire is. Ezek a művek nem gondolati, hanem vizuális kontraszthatással dolgoznak, és azon vannak, hogy kimozdítsanak a gondolkodási komfortzónánkból, hogy lássuk már másképpen is a dolgokat.

 

Háy János és Hunya Gábor az Emlékezés és elvágyódás
című kiállítás megnyitója után (fotó: Simon Éva)

 

De vannak itt olyan alkotók, akik persze más elvek szerint működtek és működnek, és úgy hoztak létre óriási életműveket, amelyekből jónéhány remeklés itt látható. Birkás Ákos, Nádler István, Szűcs Attila, Vojnich Erzsébet mellett különösen El Kazovszkijra és Bukta Imrére gondolok, akik bár oly különböző alkotók, mégis van valami közös bennük, mindketten a posztindusztriális világ élethelyzeteit emelik be egy mitikus térbe. Kazovszkij jobban vonzódik az elemeltséghez, s ettől válik minden képe egy kietlen tájjá, ahol a gazdáját vagy netán istenét vesztett állatok, s persze az ember kóborol, míg Buktánál a realitás beemelése a művek terébe, a régi és új életmódok kellékeinek keveredése mutat fel afféle elszervetlenedést az életünktől.

Mindannyian, akik itt szerepelnek ezen a kiállításon, saját jogon vannak jelen. De hogy miért is vagyok itt én, aki hozzánemértőként beszél erről a gazdag gyűjteményről, s azon igyekszik, hogy elhitesse, ha ezt végignézik, más emberként lépnek ki a kiállítás teréből? Hogy vitatkozni fognak, hogy kik a jobbak, a románok vagy a magyarok, hogy melyik képet és alkotást tartják hülyeségnek, melyikről gondolják, hogy na, ez fején találta a szeget, vagy hogy ezért majd visszajövünk éjjel. Hogy innét majd úgy mennek ki, amiért egyáltalán érdemes bármilyen műalkotással találkozni az életben, ami minden műnek a létéből fakadó célja, hogy élénkítse az érzékenységünket, gazdagítsa a szemléletünket, és felpörgesse a gondolkodásunkat.

De hogy miért is tőlem való ez az agitáció? A válasz egyszerű. Sokat vagyok ezeknek a képeknek a közelében, sokat hallok róla, ha új tárgy kerül a kollekcióba. Ez a gyűjtemény számomra nem egy a sok közül, hanem a barátom gyűjteménye, ezért egy kicsit az enyém is, hisz az a gyűjtői gondolat, ami e mögött meghúzódik, nagyon közel áll hozzám. S most hogy újra köz elé kerültek ezek a képek, immáron a miénk is. Hiszen mi más lenne ennek a munkának az értelme, a gyűjtésnek, ha nem az, hogy más is lássa. Lássa a művészek gondolatait, lássa a műgyűjtő gondolatát, s lássa meg a látszólag önző gyűjtői szenvedély mögött a közösségi szándékot és akaratot.