Versek

„Imamagokat vetek az égbe, / miközben, ha úgy vesszük, / koldustetűmagokat vetek a földbe, / még ha akaratlanul is, bő termésről / gondoskodom, potyognak az őszi / fűbe a rejtelmes útra kelő parányok...

„Tekintetéből megérthető, hogy / ugyanazon ábécé miért épít / fel mindenkiben más gondolatot. / Uramisten, nem tudok beszélni!” Géczi János versei a Bárkából. 

„A nevető és a síró maszk / egymásba illesztve / az átszellemült komolyság képzetét keltheti. / Gyermekkoromban / minden embert annak láttam. / Komolynak.” Kovács István verse. 

„A csend az egyetlen menedék. / Az összefésült füvek biztonságában ilyen / egy ima, mely mentes már minden gondolattól. / Csak a kegyelem állapotában / tárul fel.” Bánfai Zsolt versei. 

„A magány az, hogy egyvalakit vágyom / tudni. Lenne itt! S a vágy megjelentet: / itt vagy, mielőtt önmagammá vásom, // és szemed világa nekem világnyi.” Halmai Tamás versei a Bárkából. 

„Mindenen sárga árnyalat, mint az esküvőre / vett sárga ponyva, ami harminc éve / porosodik az üres disznóólban. / Sosem csomagolták ki.” Poós Zoltán verse. 

„picit igazítunk rajta verseinkkel városom / ha akarom ha nem én most már hozzád tartozom / mint vakolat a falhoz hát ne vess le magadról” – Fecske Csaba versei a Bárkából. 

„Húsz év körüli, / örök kamasz, / zöld levélharangok / hatalmas koronáján. // A törzsét korlátozó / autógumitól rekedt / meg a fejlődése. // Apró diója / éretlenül csüng / hajladozó ágairól.” Orcsik...

„Ha nem felelek, elkezdi unalmában / szólongatni a bennem lévő anyákat, / az összes héjat, levedlett, régi testet, / és hajnalig sorolja a nevüket.” Tóth Krisztina verse.