Szabó Tibor Benjámin
Kisnapló. Nagypéntek

       Ritka későn jött a húsvét abban az évben, a templomkert tölgyei kövér lombokat növesztettek nagypéntekre. A másik osztály már az anyák napi műsorra készült, és pólóban, rövid nadrágban járt, aki tehette, mert langyos és napsütéses volt minden akkor áprilisban, csak a templom förtelmes, bent ragadt dohossága jelezte, hogy nincs még nyár azért.

       Az lett az utolsó ünnepem ott, egy különös, bezárt világban. Rögzített hierarchiák és ostoba szabályok között vergődve, de valahogy mégis szabadon, a belső ellenállás szabadságával, a követett helyes út bizonyosságával egy vidéki református iskola nevelőjeként. Passiójátékot rendeztünk az istentiszteletre, gyerekszereplőkkel.

        Ismertek már az iskolában, nem szorongattak nagyon a műsorral, csak annyi volt a kérés, hogy Jézust arra érdemes diáknak adjam, minimum templomba járónak, jó tanulónak lehetőleg, én meg fiatal voltam, vakmerő, hajlamos menni szembe a mindennel, és Wágner Zsoli gesztusaiban láttam meg a megváltó Krisztust, úgyhogy ő kapta a szerepet. Kirúgni készültünk épp a nagyszájú vagányt, ahogy ki is rúgtuk később, a tanároknak címzett kurvanyázások miatt, a lógások miatt és az istenkáromlások miatt, Disznók elé gyöngyöt nem vetünk, mondta ki a verdiktet egy kolléga a végső fegyelmi tárgyaláson, és igaza volt, persze. De Wágner Zsoli üzent mást is, hiába lett ő a törpe antikrisztus az iskolában, hiába az összes tűrhetetlenség, mert karizmája volt a srácnak, valami nagy-nagy erő sugárzott belőle, és átütött a borításon, hogy lehetne az egész fordítva, hogy működik a lelkében az elhívás, ami a többiek fölé emeli őt - csak épp most rossz rugóra jár. Biztos nehéz élete volt.

        Délre hívtam főpróbálni az alkalmi társulatot akkor pénteken, csak néhány óra még a bemutatóig, és a fiatal diakónusunk elkapta a karomat a templomkertben, mialatt a gyerkőcök gyülekeztek, a torony pedig belekongatott a beszédbe. Baszki, ez a te Jézusod olvasni se tud szerintem, mondta vidáman, ingatta a fejét közben, Ezért a töködre lépnek, meglásd, tette még hozzá, és egy öregasszony állt meg előttünk akkor, rosszalva, megbotránkozva kiabálta túl a fülsiketítő fémes kongást, A harangok Rómába mennek! A fiatal diakónus rámosolygott, a dísztelen kálvinista épületre nézett fel, majd újra a méltatlankodóra, úgy válaszolta, hogy Hát, Ancsin néni... ezek bizony nem mentek sehova. Aztán felém intett még, sóhajtott, mielőtt indult a dolgára: Áldjon meg a meleg kalács!

        A presbiterek padsora előtt álltak a gyerekapostolok, a zsidó papok, Pilátus és a poroszló - középen meg a mester. Nagyokat böfögött Zsoli, a szeme bezavarosodva, forgatta a fejét kábán, hol az orgonát bámulta, hol a Magdalénát alakító Králi Erzsi duzzadó kebleit. Már ment a magnóból a felvezető zene, az Úr asztalát támasztottam, és kétségbeesetten, egy diák hajolt a fülemhez, Tanár bácsi, ez a Zsoli nagyon részeg. Bólintottam, hogy látom én is. Később Pilátus ordított bele a templom levegőjébe, Avagy zsidó vagyok én? A te néped hozott ide, mit cselekedtél? Milyen országnak vagy te a királya? Zsoli pedig meghúzta a vállát, ... nem e világból való, mondta galuskásan, amire a római prokurátor csattant, Király vagy hát, csakugyan? Zsoli nézett maga elé valameddig, imbolygott. Mindjárt lehánylak, válaszolta aztán.

        A végigszenvedett próba után a templom mögött nyomkodtam a mobilt, Jáni Karcsika száma kellett, egy éltanulóé, hogy beugrik, de azonnal, majd olvassa a szöveget legfeljebb, botrányos lesz az is, de a templom nagy, nem látja mindenki, meg ezt a borgőzös esztelenkedést különben se lehet megjátszani, semmilyen módon. Már kicsöngött, amikor megláttam Zsolit, az istenháza sarkát támasztotta, kezében ásványvizes palack, előtte Zsindely, a kántor öreg pulija ült kitikkadva, lógó nyelvvel. Wágner Zsoli szemezett a kutyával valameddig, leguggolt, vizet öntött a tenyerébe, nyújtotta a másik felé. Földön túli irgalommal, elfogadó szeretettel mondta a jószágnak, hogy Igyál bazmeg! Az egy szép kép volt. Kinyomtam a telefont, mielőtt Karcsika felvette volna.

        A passiójáték nem fulladt botrányba, Wágner Zsoli nem dülöngélt, tudta a szöveget, és amikor Pilátus csattant, hogy Király vagy hát, csakugyan?, a nagyszájú vagány átlényegült, Krisztus szólt belőle valóban, csendesen, nyugodtan, a végső megoldás biztos tudatában: Te mondod, hogy az vagyok. Én azért születtem erre a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. A gyülekezet rendülten figyelt az istentiszteleten, megkönnyezték az érdemtelen Jézus megváltó halálát.

        Nincs tanulság, nincs csattanó. Húsvét van. Sokadszor passiójáték nélkül. Wágner Zsolit pedig csak kicsaptuk végül. Meg is érdemelte. Később hallottam még róla néhányszor, a rablásokról, a letartóztatásokról, és egyszer összetalálkoztunk a kisváros buszpályaudvarán, nagyon be volt tépve szegény. Kérdeztem tőle, hogy szokott-e imádkozni mostanában. Annyit felelt, Apád faszát!