Grecsó Krisztián
A magyar irodalom kishercege
Kiss Ottó 50
Ezt most nem értem. Hogy lehetne felnőtt. A gyerekeknek bácsi. Hogy lehetne érett férfi. Ötven. De hiszen ő Ottó. Mindenki kisöccse. A legkisebb fiú. Az örök Benjámin. Övé a királyság, a hamubasült pogácsa, őt dédelgetik anyai ösztöneikkel és fülledt vágyaikkal birkózva a nők, az anyák. Ottó nem nőhet föl, mert gyerekből van a szíve, nem naiv gyerekből, hanem jószemű, tisztaszívű, szorongós fiúcskából, akinek már azelőtt fáj az élet, hogy szeretni tudna, és amikor először szeret, belehal.
Kiss Ottó a magyar irodalom kishercege, a Kissottó nevű kisbolygó egyetlen lakója, a Kissottó világ egének Teremtője. Magányos és édesbús, előd nélküli írói univerzum az övé, mintha Mészöly Miklós lelkében áztatták volna a lelkét, mielőtt ideengedték a földre. Eszembe is jut az a régi történet, és ez már az élet, nem az irodalom, hogy Ottó betéved a művházba, és meglátja a Mestert, Mészölyt egyedül, öregen az előadóterem hátsó sorában. Senki nem fogja a kezét, senki nem szól hozzá, a határszéli kisvárosban nem is tudják, kicsoda ő, hogy került oda. Ottó sem tudja, mit keres ott, de hazaszalad a köteteiért, az állomás melletti kislakásban megvan a teljes életmű, hátizsákban cipeli el. És Mészöly nem érti, mi történik, nem ismeri azt a Gyulát, nem érti, hogy ez már nem a Viharsarok, hanem a világ közepe, de ha akarjuk, időn és téren kívüli élet, mesebolygó, egy Kissottó nevű, független állam.
Mert Kiss Ottó van olyan erős akarat, van akkora gigászi tehetség, hogy kiemeli a valóságból a városait, Gyulát meg Battonyát, de ezt most megint nem (csak) irodalom, hanem az élet is. Kiss Ottónak nem kell centrum, ő maga a centrum, az ő szavai nem viszonyulnak mozgáspontokhoz, lehetőségekhez, az ő egyszerű, gyönyörű, félszeg, megtalált szavai magok, kikelnek, élnek, ott, ahol földre hulltak…
Nem értem, barátom, hogy lehet, hogy neked van korod. De ha már így esett, ha már mégis van, ha már ma vagy ötven, akkor hadd legyek patetikus, veled lehetek, akivel annyit utaztunk, civakodtunk, kiabáltunk, ittunk, nevettünk, éltünk, és hadd mondjam ki, amit régóta szeretnék: mennyire nagy dolog a kortársadnak lenni! Látni, hogy az eredetiség, a minőség, a lelemény, a gyönyörűre dekázott, mégis egyszerű, életszagú mondat él, megáll a levegőben, mint a gőzmozdony füstje. És erre nincs más bizonyíték, csak te.
Isten éltessen, drága barátom!
