Becsy András

A Fiú

Krisztusi dolgok

Délután.

A szegedi fogadalmi templom. Városképileg igen jelentős. Így írják: igen jelentős. Stílusosan neoromán, épp olyan, amilyennek egy fogadalmi templomnak lennie kell. Szegeden. Schulek és Foerk keze nyomát őrzi ez az 1930-ban felszentelt óriás, megpakolva mindavval, ami a Sacra Scriptura lapjain előfordul. Nem lehet nem megállni előtte, így megállunk előtte. A fiam nézi az épületet, majd engem. Ide kik járnak? Ránézek. Az igazhitűek. Bámulja a dómot. És milyen ez a templom? Elmosolyodom. Minden igényt kielégít. Aki hisz Istenben, az az abszolút etikát találhatja meg benne, aki meg nem hisz, annak meg esztétikai igényeit elégíti ki. Sok szép aranyozott szobor, ősrégi zászló, gyönyörűen kifestett falak várják a látogatókat. Sőt! Ha valakinek beszélni támad kedve, akkor van bent egy kis szekrény, abban ül egy pap, na és ott aztán az ember kedvére kibeszélheti magát. Csodálkozik. Nahát! Nálunk minden tiszta fehér. Hencegni támad kedvem. És a zászlókkal fel is vonulnak néha. Rám néz. Mikor? Ez a kérdés megzavar. Nem tudom. Néha. De aztán fölényesen fülébe súgom. Nekem is ebbe a templomba kellene járnom vasárnaponként, nem abba, ahova ti jártok anyával. Nem érti a dolgot. De hát te is olyan vagy, mint mi. A te szemed is olyan kék, mint az enyém. Töprengek, majd megállapítom. Ez igaz. De például engem ott nálatok, ha bemennék, megvernének. Megszorítja a kezem. Miért? Gondolkodom. Mert én Szent István, az első királyunk tisztaszívű katonája vagyok, és nem rebellis eretnek, mint ti. Aztán magyarázok. Te is jöhettél volna ide, nem oda, ahova anya jár, de azt mondta, hogy vasárnaponként feltétlenül templomba kell járnod, döntsem el én, hogy mire kereszteljünk. Bármit is határozok, akinek egyháza által nyered el a keresztséget, annak a vasárnap kötelező lesz. Így lettél te református. Látod, ez az engedékenység! A szerénység! Krisztusi tulajdonságok. A fiam álmélkodik. Hú, apa! Te is tudsz úgy beszélni, mint a lelkész bácsi! Tudod, ezekkel a szavakkal. És te miért nem jársz ide? Kizökkent. Valamit mondani kell. Ezek felnőtt dolgok. Ez jó, mindig bejön. Aztán átölel. Nagyon büszke vagyok rád! Én is büszke vagyok magamra.

Este.

Az asztalnál ülök. A fiam szobájából feleségem tart felém. A parketta recsegése kíséri lépteit.

- Megőrültél? - töri rám az ajtót.

- Miért? - nézek fel értetlenül, de már gyanítom haragjának okát.

- A gyerek zaklatott. Egyre csak azt kérdezi, hogy ugye a templomunkban nem verik meg apát?

- Azt hittem, elfelejti a délutáni bolondozásomat. Mindjárt megnyugtatom. De neked lehetne egy kis humorérzéked! - támadok én is.

Aztán hozzáteszem: - Az épületről és annak atmoszférájáról is beszéltem neki. Persze ezt nem mondta.

- Kit érdekel a te hülye templomod meg az atmoszférája! Most nem erről van szó, te is tudod!

- Na tessék! Erről beszélek! A protestáns pökhendiségről! A kompromisszumot nem ismerő törtetésről! - mondom, de én sem gondolom komolyan, és a végén még el is röhögöm magam.

- Életedben ha egyszer betetted oda a lábadat!

- Én még ministráltam is! - emelem fel az ujjam.

- Mindegy! Beszélj a fiaddal!

- Jó. De nem volt szándékos. Csak mókáztam. Azért nem kéne ennyire felhúznod magad. Megbocsáthatnál! Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot nyernek!

- Ezzel meg mit akarsz?

- Semmit. Ehhez nem értesz. Ezek krisztusi dolgok.

A Lány

Óvodai szájhagyomány

A kislányom hátrál. Szeme cikáz jobbra-balra, rettegés ül a pupillában, erőlködik. Mit is mondott? Valamit mondott, amikor a szomszéd néni esküdözött, hogy Anya, aki most előtte áll, vesz majd neki is porcelánbabát, csak az övét hagyja ott, mert az szép, régi, és a komódjának ékessége. Gyerekkori emlék. Mit is mondott erre? Valami olyasmit, amit ádáz ellensége és egyben örök szerelme, Marci szokott mondani az óvodában, amikor elkéri tőle a játékát. Valami rövid, velős, frappáns szót, ami lényegre törő, és végérvényes. Igen, ő is azt mondta a szomszéd néninek, azt a rövid, velős, frappáns, lényegre törő, és végérvényes szót, de most nem jut eszébe, hogy mi az. Mit is mondott?

Anya félelmesen magasodik fölé, a méreg vöröse és a szégyen sárgássága harcol az arcáért, még nem dőlt el, hogy melyik foglalhatja el ezt a csatateret. Mit mondtál?! Anya nagyon magas, és amikor mérges, még magasabb lesz, megnő. Érdekes. A kislányom még a csípőjéig sem ér fel. A szomszéd néni panaszkodott, hogy a lányka csúnyán beszél, ám, mint kiderült, nem csúnyán, hanem egyenesen alpárian. Vesz a faszt! Ezt mondta. Ajtó gyorsan becsuk, előszobából a szobába, hogy a fenekest, meg a következményét lehetőleg ne hallja meg a szomszédság. Mit mondtál?!

A kislányom hátrál. Szeme ide-oda cikáz. Fél. Valamit most mondani kell. Holnap ezért az óvodában ronggyá fogja harapni örök szerelmének a kezét, az már biztos! Az a szó tehát, amit a szomszéd néninek mondott, az rossz, csúnya, büntetés jár érte, ez most már világos. De mi a szó? Nem emlékszik rá. Tanácstalan. Szorít az idő. Anya már fölötte van, és ő még a csípőjéig sem ér fel. Valamit mondani kell! Erőlködik, forog az agya. Nem megy. Nincs más, találgatni kell. Blöff. Talán bejön!

- Kurva?...