Darvasi Ferenc

Flóri

A hétköznapok része lett, hogy együtt utazunk, mert mikor reggel, munkába indulva az Árpád hídnál felszálltam, ott ült gyakran a hátsó kocsiban, annak is a végében, és akkor most elkalandozhatnánk, vagy kiélezhetnénk ezt az egészet arra, hogy a pszichológusok szerint nagyon is jellemző, ki hol száll fel a tömegközlekedési eszközökre, végeztek egy ilyen felmérést, amely alapján a zsenik például hátul, de hagyjuk ezt, mert nemcsak a zsenit jöttem dicsérni, hanem az egyszerű embert is, aki hétköznapibb nem is lehetett volna, ahogy ott ült, egyedül, maga elé, a cipőjére vagy a semmibe nézve, talán egy kettősrangadón, talán egy banális történeten elmerengve, a többi utastól félrehúzódva, mert ha valamit, azt biztosan állíthatjuk róla, hogy, akárhol volt, akármikor, nem kedvelte a felhajtást, és mintha itt is kerülte volna a szemben ülők és -állók pillantását, az enyémet is, aztán meg valószínűleg nem is fürkésztem az alakját egy idő után, annyira természetes lett, hogy ott ül, a sarokban, szinte kartávolságra, és elérhető, megszólítható, teljesen megszoktam, hogy mikor az Árpád hídnál felszállok, ő már ott van, és mikor a Kálvin térnél le, ő még marad, mintha birtokosa lenne az örök időkig valami titoknak, amiből az én érzékeim csak apró csillámokat tudnak befogni, és később, mikor újra fel-feltűnt a szerelvényen, nem igazán néztem meg, nem vizsgáltam a tekintetét, hogy ne zavarjam, vagy idegesítsem fel, de nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy ne szerettem volna megszólítani, tervezgettem, hogy egyszer úgy intézem, hogy ne tudja elkerülni a beszélgetést, persze, nem az egyedüli magyarként elnyert Aranylabdát, a csípőre tett kezeket és az ördöngös cseleket akartam firtatni, vagy a Vásárvárosok Kupája-győzelemről, a válogatottbeli mesterhármasokról kérdezni, nem, minek, ezekről ő és mások is annyi mindent elmondtak már, sőt, talán nem is beszélgetni szerettem volna vele, vagy kérdezni tőle, hanem, abszurd, de anekdotázni neki, ahogy a mesebeli együgyű ember az uralkodónak, semmi kis történetekkel traktálva őt zavarában, teszem azt, hogy ha valahogy, hát Császárnak sohasem neveztük, ezt a szót vele kapcsolatban semmilyen körülmények között ki nem ejtettük volna a szánkon, túl arisztokratikus lett volna, annyira, mint amennyire ő, jó értelemben, nem volt az, nem passzolt hozzá a név, sem a hétköznapi emberek csapatához, a Ferencvároshoz, ezért nem is hallottam másként otthon, csak, hogy Flóri, nemes egyszerűséggel, de azt aztán ezerszer, a Flóri így, a Flóri úgy, ő volt a legnagyobb, akit valaha láttam a pályán, tanította az apám, és annyira meggyőzően, egyébként mindenféle érvelés nélkül közölve ezt velem, hogy rögtön el is hittem neki, nem kellett ehhez olvasni vagy videókat nézni, és mivel nem is olvastam vagy videóztam, idővel a tökéletes futball ideája és Flóri számomra egyet jelentettek, hogy aztán évekkel később, amikor megnéztem néhány mozgóképet róla, rájöjjek, hogy ez az elképzelés abszolút nem áll távol a valóságtól, például ezt nagyon szívesen elmeséltem volna neki, ott, a metrón, de nem tettem, mint ahogy azt sem mondtam el, pedig erre még erősebb késztetést éreztem, hogy apámról szóljak neki, akinek az volt a szava járása, hogy a Fradi életem első szerelme, kitartottunk egymás mellett jóban-rosszban, és aki egyetlenegy játékosért rajongott, de azért aztán igazán, és a legutolsó téglagyári dűlőhöz is kikutyagolt volna a fifikás csatárért, csodálta a térlátását, a cseleit, a rúgótechnikáját, csodálta az egész embert, ergo úgy gondolta, ha fia születik, a Flórián nevet kell, kapja a keresztségben, de Heléna, a felesége csak sírt és sírt, heteken át rimánkodva az urához, tegyen le szándékáról, azt akarod, hogy a fiadon nevessen az egész világ, az összes gyerek és felnőtt, kérdezte a párját, merthogy akkoriban jött a reklám, hogy Flórián, üzletközpont Óbudán, az apám azonban kitartóan próbálkozott, választását megtámogatva a szakirodalommal, hogy a név egy védőszentre utal, és meglehetősen pozitív - virágos, virágzó - a jelentése, de anyám hajthatatlan maradt, hiszen tudta, hogy mindez mellébeszélés, és különben is, a családban emberemlékezet óta Ferencnek hívták az elsőszülött fiúkat, apát, nagyapát, dédapát, ükapát, így kaptam én is a nevem, hogy, jobb híján, ha már Flórián nem lehetek, valódi Ferenc-várost alkossunk, vagy legalábbis a fél csapatot kitegye a család, ezt a történetet feltétlenül szerettem volna elmesélni neki, de mivel tisztában voltam vele, hogy mennyire patetikusnak, esetlennek tűnhetne és nehéz volna hallgatóként bármit is kezdeni vele, nem mentem oda hozzá, és nem fogtam bele, csupán most, mert a fontos dolgokat sohasem mondjuk el, vagy csak akkor, amikor már késő, ha az ilyen ügyek egyáltalán fontosnak nevezhetők, számomra persze mindenképp, miként maga a visszatérő kép, ahogy utazunk együtt hét megállót, jön a Kálvin tér, és leszállok, ő pedig, mint a zöld(-fehér) gyepen, suhan tovább utolérhetetlenül a titkával a föld alatt, a Népliget és az örök futballmezők felé.