Papp András

Szárnyastárca

Vonuló énekesek

A nyírfa aranyló levelei a legfényesebbek az őszi napsütésben, s mintha hozzá sárgulna minden, a környező fák és bokrok, de leginkább a cseresznye, mely csak lassan veszíti el zöldjét és engedi el észrevétlenül könnyűvé vált kis leveleit. A nemrég még oly terebélyes lombsátor vékonyul és fogyatkozik, egyre nagyobb rést üt rajta egy semmi kis szellő és a szomszédban avart égetők nevetése, vagy csak az észrevétlenül egyet lépő idő, mely estére ködbe gombolyítja a semmit a mindennel, földet a felhőkkel. A már lehullt, megérkezett leveleket ilyenkor többnyire csak a rigók zörgetik, akik a nyár múltán is vissza-visszatérnek az itatóhoz fürdeni. A fiókák tollazata immár a nemi jegyek szerint színeződött; a fiúé fekete lett, a lányé enyhén pöttyösen barna maradt, míg az apa rigóé inkább csak megkopott, már nem olyan fényesen fekete, mint a költés idején, és talán már a csőre sem olyan sárga, mint volt, mintha ének híján ez is fakulna. A fiú fiókáé meg majd csak tavasszal, mikor próbálgatja a trillát, lesz citromsárga, olyan kihívóan sárga, hogy ettől az apa, feledve a tavalyi fiókát, a területre betolakodó vetélytársat lát majd benne.

Már itt vannak a cinkék is, kisebb csapatban jönnek, földerítik a terepet, valamire emlékeznek, mintha lett volna itt egy etető, megvizsgálnak minden kis rést, lyukat, beszállnak az esőcsatornába, beköszönnek az ablakon. A vörösbegynek pár hét után lejár a mandátuma, tavasszal is csak néhány hetet időzik az udvarban, egyedül bogarászik a bokrok tövében, zavartalanul, de nem egészen háborítatlanul, mert a rigót a vörösbegy jelenléte roppant idegesíti. A rozsdafarkú még reszel a háztetőn, rogyasztja a lábát és rezegteti a farkát, mintha fittyet hányna a sárguló levelekre és a fejünk fölött alakzatban krúgató darvakra, mintha nem érdekelné a párás alkony hűvöse, sem a csípős reggel dermedt csöndje, amiben ő továbbra is reszelős hangon énekelget. Mikor indul? Mikor lesz az egyik kis röptéből hosszú út, maga mögött hagyva kéményt és bádogcsatornát. A megérkezés mintha biztosabbnak tűnne a távozásnál, ami mindig tartogat valami kétértelműséget és bizonytalanságot, mintha vissza lehetne vonni, ideiglenessé tenni. A jelenlét egyértelműsége inkább az érkezőké, semmint a távozóké.

Az én mezei pacsirtám viszont biztos, hogy késéssel érkezik; fél nyolc helyett tízkor állít be, már az utca végén hallom a régi Skodájának a hangját és az utánfutó zörgését, melyet úgy visz mindenhová magával, mint csiga a házát. Rögtön kérdezi, hogy a kávé le van-e főve, és reggelinek jó volna néhány szelet zsíros kenyér, mert még arra sem volt ideje. Ő találta ki még nyáron, hogy a magán kissé túlnőtt cseresznyefát megigazítja, és váratlanul ezt a reggelt is, hogy akkor most jön. De ideje most se sok van; hogyan is kéne csinálni, vakargatja a fejét, melyen egyáltalán nem látni a pacsirták jellegzetes bóbitáját, hogy kéne ezt csinálni, töpreng fennhangon, miközben összefordítja a három szelet megzsírozott kenyeret, mert egyenként erre sincs idő. Nézi az alulétrát. Rövid lesz. A hosszabb a garázsban maradt. Délután pálinkát megy főzni. Mutatja a feszítőéket, mert ez az a szeszfőzdés, ahol magának kell hasogatni a fát, ami egy kicsit göcsörtös. Erre ma már nem lesz idő, méregeti a cseresznyefát a vékonyodó lombsátor alatt, ez legalább egy nap. Kiegyezünk az utcai japánakácokban, legalább azt gallyazza le. S míg a három fát kopasztja, az ő vonuló kis énekeséről mesél. Persze most visszatért hozzá, pedig hogy örült, hogy megszabadult tőle. Nem tudja, hogy meddig fog ez tartani. Egy energiavámpír, mondja. Csak panaszkodásból áll, folyamatos haldoklásból, mindig fáj valamije, különleges klinikai eset, pedig nála tizenöt évvel fiatalabb, azt is csak akkor tudta neki mondani, mármint a mezei pacsirtának az ő énekes párja, hogy szereti, mikor visszaköltöztette az anyjához. Szemtől szembe, mobilon. Mert azon mindig hívja, hol vagy?, mit csinálsz?

- Most mondd meg őszintén - kér a létra tetején pipiskedő pacsirtám -, szerinted bennem van a hiba?

- Á dehogy benned, dehogyis benned! Hanem az üres üvegben.

Erre a karos olló megbicsaklott a zöld akácgallyon, úgy nevetett az én mezei pacsirtám. Már nem volt sok hátra, a vesszőket az utánfutóra raktuk.

Távozóban, illetve elvonulóban a szokásos formulával búcsúzott vidáman:

- A sírást ne erőltessük, ha kérdik, voltam itt.

A nyírfa aranyló fényében egy rigó röppent arrább, mikor az itt hagyott bakot a fal mellé igazítottam. A rozsdafarkú még énekel, idegesen cserreg, reszel, a szárnyait próbálgatja.