Bene Zoltán

Vakvarjú

Állok a magasban. Messzire is ellátnék, mégis közelre tekintek. Már-már fürkészőn. Azt figyelem, ahogyan a szél összegyűri a vizet a tó felszínén, akár az éjszaka az ágyon a lepedőt. A víz szélén, körös-körül - hol kevésbé, hol mélyebben nyújtózva be a tóba - sűrű, élénkzöld nádas húzódik. A szélben hajladoznak a nádszálak. Ingatagok, valóban. Közelről nyilván zizegnek. A parton, többé-kevésbé a nádasba veszve, ormótlan, rozsdaette táblák adják tudtára mindenkinek, hogy horgászni bizony nem szabad. Sőt: egyenesen tilos! Halak tehát élhetnek alattunk. A tóban, amelyre kiváló a rálátás kilencedik emeleti erkélyünkről.

A tavon fehér szeplők (sirályok) és barnás foltok (kacsák) ringanak - innen, föntről úgy vélem, úgy hiszem, ringanak. Látni ugyan nem látom, nem is láthatom, hiszen ekkora magasságból nem láthatok többet annál, hogy ott vannak. Rajta a tavon. Aminek felszínére éppen szépséges gyűrődéseket tereget a szél. Ha messzebbre vetem a tekintetem, kiderül, hogy az Izabella-hídról sorban ereszkednek alá az autók ma is. Óhatatlanul eszembe jut, hogy az Izabella-híd alatt olykor-olykor egy-egy vonat zakatol jobbról balra vagy balról jobbra - a nagyállomástól Csabának, vagy Csabáról a nagyállomás irányába. Néha éjjel is hallani a kerekek kattogását, tavasztól őszig a békakuruttyoláson túlról, télen a levegő fagyos szitáján préselődve keresztül. Most tavasz van, lassan szinte nyár. A tó tükrét kacsák és sirályok pettyezik. Télen egy hattyú is élt velünk, hetekig. Királyi módon méltóságteljes, bütykös hattyú. Egyedül érkezett, a tél közepén, kitavaszodván odébbállt. A kacsák és a sirályok azonban maradnak, őslakosok már. A vízityúkok is régi lakók, mikor ideköltöztünk, már itt éltek. A szárcsák ellenben új jövevények, fél évvel utánunk érkeztek, legalábbis korábban nem találkoztunk eggyel sem. Újabban egy-egy kócsag és szürke gém is idetéved. Fenségesen álldogálnak kisebb nádszigeteken, nézik a vizet, várják, hogy a fény megcsillanjon a halak ezüstpikkelyein (élnek itt halak, kétségtelen).

Körülöttünk panelházak, betonpláza, barkácsáruház, vasút, hídnak nevezett felüljáró, mégis a vizek madarait leshetjük az erkélyünkről, s éjjel békakoncert ringathat álomba. A város szélére, ahol a lakótelep az iparnegyedbe fut, tenyérnyi természet költözött. Tényleg nem látjuk sokkal nagyobbnak a tenyeremnél innen, a kilencedikről. A minap hosszú objektívekkel felszerelt fotósok fényképezték a tavunkat, a tavunkon a madarainkat. Mi tagadás, úgy érezzük, a mieink. Ahogyan kacsamama vezeti a pelyhes kiskacsákat, ahogyan a vízityúk-csibék futkároznak a vízen, ahogyan a szárcsák halásznak, a sirályok köröznek, az életünk része. Amiképpen a varjak hangosan károgó fekete seregei télen. Amint most a csókák, verebek, rigók, az erkélyünkön násztáncot járó városi galambok, a sebesen suhanó, cikázva csivitelő fecskék, az időről időre feltűnő, hosszúlábú gólyák.

A minap különös, magányos madarat pillantottunk meg az egyik apró nádszigeten. Három ilyen parányi szárazulat helyezkedik el a tó hozzánk közelebb eső felén: az egyiken egy kócsag, a másikon egy szürke gém állongált, a harmadikra telepedett a furcsa tollas állat. Először határozottan pingvinnek tűnt. Badarság, tudtuk mi is rögvest, mégsem szabadulhattunk a gondolattól, annyira emlékeztetett a sziluettje egy pingvinére. A sebtében előkotort távcsővel viszont hamar megállapíthattuk, hogy egészen másfajta lénnyel van dolgunk, jóllehet szokatlannak tűnt továbbra is. Akár egy frakkba öltözött, mélabús öregúr, aki saját képmását szemléli a víztükörben. Mint egy megelevenedett rajzfilmfigura. Csak másnapra derítettük ki, hogy mégsem egy mesealak kelt életre mifelénk, „pusztán" egy bakcsó látogatott hozzánk. Egyike a hazai kétezernek. Egy az egyetlen magyarországi éjjel is aktív gémfajta egyedei közül. Aki bizonnyal, amint fajtársai, kvak-hangokat hallatva röppen tova, valahányszor úgy ítéli meg, eleget vizslatta már egy helyben szobrozva a vizet. Őseink a hangja miatt illették a kvak-varjú, azaz vakvarjú névvel ezt a madárfajt.

Csip-csip csókáink mellé tehát, lám, megérkezett a vak varjúcska is. A város szélén, ahol lakunk, ahol a lakótelep az iparnegyedbe fut, tenyérnyi, mégis gazdag természet burjánzik. Ilyen közel vagyunk mindenhez. Mindenhez ilyen közel.