Onder Csaba

Dumas elakad

Megfigyelted már, hogy amikor elutazol, mindig ugyanazokat a könyveket viszed magaddal? Mindig azt a kettőt-hármat. Mindig azt a kettőt-hármat választod abból a sok könyvből, ami rendelkezésedre áll. Ami a legfájóbb, persze ezt soha sem mondom, hogy ezek sohasem azok a könyvek, amelyeket tőlem kaptál. De ez így nem pontos: ezek mindig azok a könyvek, amelyek a te könyveid, még ha formálisan az enyémek is. Így sem pontos: ezek azok a könyveid, amelyek még azelőttről származnak. Még mielőtt megismerkedtünk volna és még mielőtt egyesíthettük volna könyveinket. Ma, könyveink, ugyan már szétválaszthatatlanul össze vannak keverve a polcokon, pontosabban valamiféle rendszernek meghajolva össze lettek vegyítve, de hogy ez mégsem létezik így, mármint ez a könyvtár, azt éppen az bizonyítja, ahogyan kiválasztod azt a két-három könyvet, amit mindig magaddal viszel, ha elutazol. Mindig rátalálsz azokra a könyvekre, legyenek bárhol is. Persze az is lehet, hogy mindez a te hibád, hogy nem tudsz szabadulni attól, ami voltál, és hogy még mindig olyan vagy, mint voltál, azelőtt. Azelőtt is olyan voltál persze, mint most, csak másképpen voltál olyan, mint ahogyan én is más voltam ezelőtt, miközben mégsem vagyok egészen más. Egészen sohasem leszel más. Vagy lehet, hogy egészen más lettél, de erről te nem is tudsz, még csak nem is sejted, hogy milyen vagy és éppen azért viszed magaddal mindig azt a két-három könyvet, amikor elutazol, hogy ismét te legyél, hogy ismét magadnál legyél, amikor nem velem vagy, hogy ismét az legyél, aki voltál, vagyis az, aki vagy. Hát nem tudom. Én nem figyelem, mit viszek magammal. Ha viszek is valamit magammal, az sohasem ugyanaz. De mindegy is mit viszek magammal, úgysem olvasom el, mint ahogyan te is csak magaddal cipeled azt a két-három könyvet, amikor elutazol, anélkül, hogy elolvasnád. De persze lehet, hogy mégis elolvasod őket, újból és újból, mikor éppen elutazol, ezt nem tudom biztosan, nem vagyok ott olyankor, de sejtem, hogy így lehet, hiszen te képes vagy erre. Képes vagy elvinni mindig ugyanazt a két-három könyvet magaddal akkor, amikor elutazol, ki tudja éppen hová, és képes vagy elolvasni is őket. Gyorsan olvasol. Gyorsabban, mint én.

*

Voltál már úgy, hogy valami miatt nem tudtál olvasni? Persze sok minden lehet, ami miatt nem tudsz olvasni, de én most valami olyasmire gondolok, amikor olvasnál, amikor leginkább csak olvasnál, mert olvasni akarsz, de mégsem tudsz. Mert valami nem hagy. Mert közben folyton figyelsz. Figyelsz valamire, valahová figyelsz, miközben olvasnál, és ez az odafigyelés nem hagy téged olvasni. És egy idő után már arra figyelsz, hogy ne figyelj sehová, csak az olvasásra, de ettől még kevésbé tudsz figyelni az olvasásra, mert éppen arra a valamire figyelsz egyre jobban, amiről éppen el akarod fordítani a figyelmedet. Amikor anyám megcsalta apámat, éppen a Három testőrt olvastam. Nagyon oda kellett volna figyelnem az olvasásra, mert nem volt egy könnyű regény. Sok felesleges dolog volt benne, ahhoz képest, amilyennek lennie kellett volna. Hosszú évekkel később olvastam arról, hogy Dumas a megírt oldalak után kapta honoráriumát, és ezért képes volt teljesen diszfunkciós párbeszédekkel és a korabeli Párizs fiktív városrészeinek leírásával teletömni a regényeit. Persze nem ezért nem tudtam teljesen odafigyelni az olvasásra, ezekről akkoriban még nem tudtam, nem tudtam, hogy pontosan ez zavar, a sok felesleges, a cselekményt hátráltató apróság, hanem anyám miatt. Éppen egy nagyon izgalmas résznél jártam, kora délelőtt lehetett, de már nem emlékszem, hogy pontosan hol és mikor, persze talán ki tudnám valahogyan számolni, de nem akarom, mindenre én sem akarok emlékezni, szóval azt hiszem beteg voltam éppen, amikor csengettek és én nyitottam ki a bejárati ajtó ablakát. Jobb kezemben volt ez a nagyon vastag és nagyon apró betűs Dumas-regény, mutatóujjammal a közepén, ott tartottam éppen akkor az olvasásban, így jelölve, hogy hol járok, mert ekkoriban csak nagyon ritkán tettem le összehajtva a könyveket, amiket éppen olvastam, mivel irtóztam a szamárfülektől, a technika órákon készített idétlen bőr könyvjelzőktől, a jelölés egyéb módjait pedig nem ismertem, de hát fölöslegesek is voltak, éppen erről beszélek. Ekkoriban ha elkezdtem olvasni valamit, azt addig olvastam, míg vége nem lett, vagyis nem volt okom rá, hogy letegyem és megjelöljem, hogy hol is járok. Életritmusomat is ez szabhatta meg, s ez lehetett később szálka apám szemében is, vagyis hogy a könyvekhez, pontosabban az olvasás ritmusához volt igazítva az életem, s nem fordítva, ahogyan kell. A férfi vigyorgott és rettentően megnyerő hangon mondott valamit. Emlékszem, hogy semmit sem hittem el mindabból, amit mondott, mert teljesen valószerűtlen volt, ahogyan mondta. Nem beszélt úgy, ahogyan hétköznap délelőtt beszélne bárki is, ahogyan bárki is beszélt volna azok közül, akiket valaha is ismertem akkoriban. Azt hiszem, Richelieu bíboros beszélt így, ilyen pontosan megtervezetten, kitaláltan, előre egyeztetett módon, hogy mit kell mondani akkor, amikor. Az ajtó keskeny ablakában úgy beszélt az a férfi, ahogyan egy rossz regényhős beszél akkor, amikor be akar jutni valahová, jelentés nélkül fecsegve, hiszen úgyis beengedik, hiszen a cselekményt csak késleltetni szükséges. Eszembe se jutott, hogy bármit is kérdezzek vagy mondjak, nem késleltettem semmit, kinyitottam a zárat és visszamentem olvasni. A kisszoba ajtaját bezárták, előtte anyám kávét vitt be, cukortartóban cukrot és két kiskanalat.