Ayhan Gökhan

A cukor útja a kis magyar irodalomban

olvasói tárcajegyzet Heltai Jenőről

Vannak cukros írók. Édesek, keserűek. Keserű cukor? Kénytelenül van. Keserű író? Tessék, körülbelül a nagy magyar irodalom. Ahol van Jónás-Babits és kisgyermek-Kosztolányi, ott az édesből hírtelen vált a visszafordíthatatlan keserűbe a cukor íze. Hagynám a messze óriássá duzzadt, tálcán kínált két képviselőfánkot és maradnék a magam kis magyar irodalmánál.

Kis magyar irodalmam állandó süteménye Heltai Jenő. Ízében édesédes, soha egy vékony keserűség, a hab, a csokoládé nem engedné. Írásom képlékeny műfajú, önkéntes módon hívhatom vallomásnak vagy fél-jegyzetnek, miért ne, nincs semmi akadálya, az édesédes Heltai megengedné.

A nagy magyar irodalomban kevés szó esett és esik Heltairól, aminek egyik oka a regényalakjai meseszerűségében, a másik a magyar jellemben és irodalmi hagyományban van. Mi, magyarok, a keserűcukor hívei vagyunk, a megoldhatatlan szomorúságé. A bánat egy nagy óceán. Igen, a bánat egy nagy Kárpát-medence. Irodalmi szülőanyáink, az elsők között említhető legrégebbi magyar írásemlék, a Halotti beszéd előlegez a későbbiek tragikus visszhangjából, lévén nem túl sok jót ígérő, fenyegető szöveg. Aztán jön a többi, az Ómagyar Mária - siralom, a Himnusz és a Szózat, nem a legszerencsésebb indíttatással. Heltai amnéziát színlel, nem szívesen ad ezekre a hallomásokra, elmegy mellettük.

Regényeinek írása egy időben zajlott a nagy magyar irodalom cukrász remekeivel, a Halálfiaival, az Édes Annával és a Légy jó mindhaláliggal. Heltai örökösen „mellé-ír", a társadalmi és politikai, történelmi kérdések mellé, a többiek remekművei mellé, az ő Magyarországa haza a magasban, ott fenn, a képzelt területen, egy párizsi szalont idéző földterület határvidékén.

Nem a mondataiban, a franciadrazséban hempergetett nyelv okozta felfoghatatlan gyönyörűségben van a Heltai-varázs, ahhoz túl ponyva lenne, a személyisége jön át a szövegeken, közvetlensége és az olvasó közt párbeszéd, szövetség alakul, egy baráti társaság. Nincs komoly jellemábrázoló képessége, típusai vannak, pénztelen újságírók és szerelemtől beteg költők, a századfordulós kávéház-romantika folyosóján ténfergők, lázasan ácsorgók. Ami baj, probléma az életben, az Heltainál folyékony cukorként érvényesül, és az élet, mint komoly befektető veszteséggel számolhat a Heltai megalkotta világban. Kávéházasztaloknál, hónapos szobákban ábrándozó Mák Istvánok avatják be az olvasót a komolytalan játékba, olyan szerelmi kalandokba viszik, ami ha máshol nem, de egy lóversenypályán feltétlenül megtörténhet. Heltai a helyzetekkel játszik és mennyi igazsága van az általa képviselt játéknak, mennyire helyes ez a teljes leszámolás a magas irodalommal és a filozófiával, fejtegetései határa az emberi szív, a szeretet és szerelem közös otthona, az abszurd nevető pantomimja. Heltai-cukrász ugyanazokkal az alapanyagokkal dolgozik egyfolytában, süteményeiben pénz, nő, Párizs és kávéház nyújt megismételhetetlen élményt.

És a versei. A legfinomabb, legkönnyebb líra az Övé. Mint Kosztolányi Dezső írta: Heltai prózája tökéletes. Fogyasszák egészséggel és komolytalanul!