Király Levente

Kapukerengő

A felhőkben nyugtalanság, egymást kergetik, dagasztják. Négyféle kék az égen, és még százféle árnyalat szürkétől a fehérig. Formákban végtelen: tejszínhab, fátyol, nokedli, galuska, és nézd, bálna! Nem is, krokodil! Amott egy mosolygó medve. Nem is, inkább vicsorog.

- Gyere már, nem érünk oda soha! - mondta a nő, és szerinte finoman, megrántja a kisfiú kezét. A patak mellett haladnak, medrét félig megtöltötték a napok óta tomboló esők, habja barna és piszkos, így szalad végig a város közepén.

- Hozhatok botot pecázni holnap? - kérdezi a kisfiú. Szereti lógatni a vízbe a kétméternyi damil végén a gyufaszál-úszót, botja vékony bambusznbád. Kenyérgalacsint sosem tesz a horogra, "az én halamnak nem kell csali, magától ráakad majd", mondja, ha valaki megkérdi, mit csinál. Nevetni szoktak válaszán, jól ismeri a felnőtteknek ezt a magabiztos, döcögős nevetését.

A kisfiú nem érti, miért szólt rá a nő, hiszen mindent megtesz, hogy lépést tudjon vele tartani. „Miért vagyok én ilyen rossz?", kérdezi magában. Ekkor megpillantja a patak partján a hatalmas gumiabroncsot, és hirtelen minden rosszkedve elpárolog, mert a telepiekkel régóta tervezik, hogy hazagurítják a ház melletti gazosba, megpörgetik benne egymást, és még mindenféle mást játszanak vele, és lám, szerencsére még megvan, nem vitte el senki. „Akár fel is lehetne gyújtani! Gumit még nem is égettünk", gondolja a kisfiú, de úgy érzi, a felnőttek biztosan megharagudnának, ha megtudnák, hogy titokban tüzet szoktak gyújtani, és felrobbantják benne az üres flakonokat, meg gyufásdobozból falhoz vágható petárdákat csinálnak. „Lehet, hogy mégis rossz vagyok?", gondolkodik el a kisfiú, közben igyekszik teljesen a nő mellett maradni, aki egyre gyorsabban megy, szinte már szalad. A kisfiú tudja, hogy ez jelent valamit, ezért aggódni kezd, aztán lassan félni is.

A nő nem fordul a következő híd irányába, hanem megy tovább egyenesen, a part mellett. A kisfiú, amint észrevette, merre haladnak, rögtön elkezd lemaradozni, a cipőfűzőjével babrál, kavicsokat dobál a vízbe ‒ azt akarja, hogy ne menjenek arrafelé, ezt mindenképp szeretné elkerülni. De hiába, a nő, megelégelve az időhúzást, idegesen rákiált a gyerekre, és húzni, rángatni kezdi maga után. „Nem tudom, mi lesz, ha meglátom", gondolja közben. Csomók nőttek a testében: a torkában, a gyomrában, a szíve körül; mindenütt hatalmas, egyre növekvő csomók. Megigazítja térdig érő, piros szoknyáját, lesimítja a fekete felsőt, aztán eszébe jut, hogy feleslegesen csinálja mindezt, mert abból a magasságból úgysem látni, hogy gyűrött a szoknyája, vagy sem. „Tisztára hülye vagyok!". A sarkon megtorpan, a táskából előveszi a kistükröt, púdert, rúzst, és kirúzsozza a száját, lángoló vörösre. Visszapakol, megigazítja a haját, és kilép a takarásból.

A kisfiú egészen a sarokig kérlelte az Istent, akiről elképzelni nem tudja pontosan, ki is valójában, csak sejti, hogy valamiféle nagyhatalmú bácsi, mint egy igazgató, akit imádni kell, mégis mindenki retteg tőle. Arra kérte ezt a bácsit, hogy ne történjen meg az, ami nemsokára lesz, mert az neki olyan rossz, és csináljon valamit az anyukájával, mert ő nem tud, mert ő még kicsi. De nem történt semmi, senki sem fordította vissza a nőt, és a kisfiú sem lett nagyobb hirtelen, ezért csalódottan újra úgy döntött, hogy nem fog hinni ebben az istenben, aki sohasem segít.

Közben már oda is értek a ház elé, és akkor a nő elkezdi.

Felteszi a napszemüvegét, erősen megszorítja a kisfiú kezét, elmennek a ház előtt. Nem is mennek, vonulnak. A nő apróbbakat lép, és kissé keresztbe, hogy a csípője jobban kimozduljon, „ringjon". Kihúzza magát, mellét előre tolja, kissé a felsőtestét is mozgatja vállból, „hogy hullámozzanak a keblek", száját kissé előrecsücsöríti, kicsit ki is nyitja, „erotikusan nyíljanak szét", és nem, soha, még véletlenül sem pillant fel a negyedikre. Érzi, persze érzi, hogy majdnem összegabalyodik a lába, a feneke aszimmetrikusan csapódik föl-le, jobbra és balra, mellei össze-vissza ugrálnak, a szája ijesztően vicsorog, és közben nem lát, nem hall, mintha vakon vezetnék előre, bele a semmibe.

Amint elhagyják a házat, a nő gyorsan a fal mellé lapul, leveszi a napszemüvegét, leguggol a kisfiúhoz, megfogja mind a két vállát, és sírással küszködve megkérdi: ‒ Na, kinézett az ablakon?

A kisfiú már rég a könnyeit nyeli, legszívesebben a nő nyakába ugrana zokogva, de nem meri megtenni, olyan távolinak érzi. Legszívesebben azt mondaná, hogy azonnal menjenek innen, és soha többé ne jöjjenek vissza, és felejtse már el örökre azt az embert, és ő belehal a szégyenbe, amiért ezt csinálják. Lesüti a szemét.

‒ Biztos, hogy nem láttad? ‒ rázza meg a nő a kisfiú vállát, aki némán ingatja a fejét.

- Akkor megpróbáljuk még egyszer. De most jól figyelj! - mondja a nő. Gyorsan megkerülik a háztömböt, és az egészet addig ismétlik, amíg a kisfiú azt nem mondja: - Igen, anya, egészen biztosan nem láttam senkit az ablakban.

És közben nem szabad sírnia, mert akkor a nő, ki tudja, milyen megfontolásból, újra kezdi róni a köröket.