Kiss László

Megpattanás a Büdösön

Eljött hozzánk Jancsi, és beszámolt a pecázásáról. Tegnap voltak a Büdösön, és ne tudjuk meg.

A Büdös egy tó, a lakótelep szélén található, jó nagy, kerek, ha nem volna kerek, holtágnak nevezném. Jancsit régóta ismertem, gyakran járt hozzánk, elüldögélt a konyhában, de sose mondta, hogy horgászik. El sem tudtam képzelni róla. Alacsony volt, enyhén kopaszodó, bravúros pocakkal. Őszült is. Nem olyan alkatnak tűnt, aki végigül egy délutánt a vízparton. A kocsma, az más.

Jaj, frászt pecázik, bolond volna, de a szomszédja rábeszélte, vittek egy rekesz sört, és úgy. Hát ne tudjuk meg. Szarrá fogták magukat.

Ült Jancsi a konyhaasztalnál, magát szarrá fogottan, és Kőbányait szorongatott a kezében.

Egy zsák kárász. Nem büszkélkedett, főleg nem öncélúan. Úgy számolt be a kalandról, mint ami természetesen adódott, bocs, fiúk, hogy élek, de most összejöttek a dolgok. Nem horgászom soha, de ha kimegyek, akkor ne tudjátok meg. Egy sikeres ember sörözött a konyhánkban.

Odahaza pikkelyes a plafon is.

Ültem Jancsival szemközt, megalázottan morzsolgattam a pirítóst. Gőzölgött a Lipton tea, és arra gondoltam, mennyire nyomorúságos az élet. Akkor már két éve pecáztam a csatornán, különösebb eredmény nélkül. Nem voltam teljesen tehetségtelen, hisz egy-egy óvatlan keszeg rajtavesztett a vízbe lógatott kukacon, de a környék csúcshalát, a kárászt sose sikerült horogra csalnom. A csatornán volt egy íratlan szabály: aki kárászt fog, az onnantól beszélhet. Járhat fölemelt fővel, csinálhat horgászhelyet. Kárászt fogtam, vagyok, aki vagyok. Én még nem voltam az, aki, s a tekintélyemet az sem növelte, hogy dédimama kaparta ki nekem a gilisztát, ha locsolt a kertben.

Erre itt van Jancsi, aki sose, véletlenül se, mert inkább a kocsma, és rögtön egy zsákkal. És még a plafon is pikkelyes.

Sok mindent átértékeltem magamban. Hogy pikkelyes legyen a plafon, szóba se jöhetett, mert a mi családunkban addig volt szokás örülni a halnak, amíg látótávolságon belülre nem került a kifogott állat. De ez a zsákos téma nem hagyott nyugodni. Mennyi lehet az, atyaisten! Hetven? Száztíz? Láttam Jancsit, amint fürdőnadrágban pucol: ki se látszik a kárászpiramis mögül. Néha bevillan a csatakos mellszőrzet, de leginkább csak a vakart hal farkát látni, ahogy ütemesen a hokedlihez verődik. Egy zsák kárász, az igazságtalanul sok.

Érdekes módon volt egy pillanat, amikor Jancsi tekintete elfelhősödött, látásmódja elkomorult, akár Adyé a világháború idején, az irodalomtankönyv szerint. Olyan arcot vágott, mint az osztálytársam, Miki, aki a ballagás után teljesen maga alatt volt. Ült a rododendronnal körülbástyázott aulában, és lógatta az orrát. Vigasztaltuk, hogy fel a fejjel, Miki, és hogy egyen valamit, például csokitortát, mert az boldogsághormont termel. De Miki csak sóhajtozott, és azt mondta: menjetek a picsába. Jancsi elkedvetlenedését a fáradtság rovására írtam. De egy zsák kárászért, vagy legalább négy húszdekásért bármilyen fáradtság megéri.

Addig meg sem fordult a fejemben, hogy lemenjek a Büdösre. A szagokkal sose volt bajom, arról nem is szólva, hogy a Büdös nem volt büdös, ez valami fatális tévedés volt, elnevezési hiba. Viszont a hely, maga. Kinek van kedve úgy horgászni, hogy nyugalmát négyemeletes házak vigyázzák. Meg hát, hogy tó. Kinek van kedve tavon pecázni. Jancsi példátlan eredményei azonban megfontolásra késztettek.

Minden ellenérzésemtől függetlenül, legendás hely volt a Büdös. Akkoriban sokat beszéltek az öreg horgászról, akinek alkalma nyílott megvívni a tóban tanyázó hatalmas harcsával. Egy késő nyári alkonyon találkoztak, piócára rabolt, három órán át küzdöttek, de ahogy az öreg a felszínre hozta a kétméteres dögöt, halálra rémült, és félelmében elnyisszantotta a zsinórt. Az óriás ragadozó azóta is ott kering a mélyben, az öreg horgász pedig csak hónapok múltán merészkedett vissza a tóhoz, találkoztam vele, amikor helyet kerestem a Büdös partján: gyűrött zakóban feküdt a füvön, és inkább bámészkodni látszott, mint elszántan horgászni. A köszönésem se fogadta, leginkább csak hörgött, amikor félénken üdvözöltem.

Ha valaki eddig izgult, sikerrel jártam-e a Büdösön, hátradőlhet. Bár forrt a víz a ritkás nádas körül csoportosuló apróhalaktól, és a vakációkönnyű szellő egy-egy titokzatos csobbanás hangját is elhozta hozzám, semmit sem fogtam. Mi több: kapásom se volt. Lestem az ide-oda lavírozó kacsákat, hátha valamelyiket lekapja a harcsa, de érintetlenek maradtak, s mint akik terepgyakorlaton nyomják, egészségesen és fegyelmezetten masíroztak a tó egyik végéből a másikba. Az egyetlen örömöm az volt, amikor ép bőrrel megúsztam a hanyatt esést a meredek parton. Meleg volt, unalom, és koszos csíkokban folyt rajtam az izzadtság.

Azt hiszem, itt, ekkor valami megpattant bennem. Legalábbis ettől fogva megfontoltabb lettem, valahányszor a túlzás alakzatával szembesültem. Se zsák, se pikkely. Amit éreztem, az a csalódás bármikor könnyekbe borított volna nem egy orcát, s egyedül talán ahhoz volt fogható, amikor technikaórán először hallottam a szót: kónusz. Mintha biciklilánccal ütöttek volna.

Írhatnám, hogy azóta keserűen kapargatom életem konyhájának plafonjáról a csalódások elfogyhatatlannak mutatkozó pikkelyét, de nem mondanék igazat. Nota bene, Jancsi a következő hónapban megint beállított. Miután kinyitotta a sörét, közölte, hogy tegnap látott egy vígjátékot, és ne tudjuk meg. Iparkodtam tiltakozni, de este jegyet váltottunk a filmre. Harsány nevetés és jókedv helyett azonban be kellett érnünk a János vitéz animációs verziójával. Becsületünkre legyen mondva, végigharcoltuk a két és fél órát. Mielőtt autóba szálltunk, egymásra néztünk az utcán. Valahol szisszent egy söröskupak.

De ez már egy másik megpattanás története volna.