Borbély Szilárd

Reggeli utcakép

Reggel fél hat. Kicsit korán van, de az utca már tele. Minden zsúfolásig megtelt. Az utcák szinte a felismerhetetlenségig összejárva. Nyomokkal teli a burkolat. A tegnapi nyomokat szedik össze sepregető gépek. Szorgalmasan, hirtelen, éles mozdulatokkal forognak. Illegetik magukat. Kerülgetik a szegélyeket. Egymással ismerős, monoton gesztusokkal kommunikálnak. Szívóznak. Porszívóznak. Szuszognak. Fújtatnak. Kieresztik a felesleges gőzt. A szokásos reggeli ügymenet. Köztük néha átfut egy elektromos, zöld postai futárautó. Nem áll meg, nem néz oldalra sem. A sepregetőkkel sem törődik. Leszegett fejjel rohan. Érzékelő radarja félálomban is segíti. Az ütközéseket ügyesen kerüli el. Már csak az emléke marad pár pillanat múlva.

Sietősen egy-egy villamos siklik át a téren. Távolról hallani korán kelő buszokat, vinnyogva gyorsuló trolikat. A vinnyogásuk kitartott fájdalma zokogó fékcsikorgásba fullad a jelzőlámpák előtt. A tereket most töltik fel fénnyel a derült ég felől. Talán a háztetőkre omlik először, onnan siklik le nagy tömbökben zuhogva a sétatérre, a járdákra, lépcsőkre. Széles alakuló terek, felrücskösödött betonnal itt maradva még az ántivilágból. Ők még emlékeznek a humikra. A téli fagyok miatt felpattogzott a felső rétegük. Kopottak, foltosak. Röstellkednek kicsit. Nincs, aki kijavítsa őket. Vágyakozva néznek a műkővel fedett új térre, ahol a Hatalom lakik. Úgy hírlik, de még senki sem látta. Csak állítják, hogy neki építették. Ott gránit és mészkő burkolat tartja távol a gusztustalan zöldségeket. Ott nincsenek a visszataszító fák, nyúlós füvek, amelykre aztán jönnek a falánk galambok, rigók, egyéb orgik. A humik szeretik az orgikat. Belegondolni is gusztustalan. Visszataszítók, nyálkásak, iszonyatos szaguk van. Most még jó, majd később fognak előmerészkedni. Most még szép és áttekinthető a tér.

De vannak szép számmal parkoló autók is. Fél lábbal állnak a járdákon. Fáradtak. Nehéz napjuk volt tegnap, még mindig azt pihenik ki. Vannak, akik éjszaka is üzemben voltak. A kegyetlenebb humik időnként éjszaka is munkára kényszerítik őket. Metáljuk néha még most is pattan egyet. A karosszéria süt, de fénylik. A hűlő motor néha percen egyet. Az aszfaltrengeteg modern tücskei. Nagy, békés, busa fejűket lehajtják. Aki elmegy mellettük, szeretetteljesen megsimítja buksi fejüket. Édes, édes kicsi rönómegán. Cuki kis landróverecske. Leszegett fejű, visszataszító humik préselik magukat el mellettük. Mintha sietősen, mintha bocsánatkérően. Mintha azt mondanák, ha megengedik, hölgyeim és uraim, kicsit ide tenném a lábam. Megengedi kedves uram, mondják a landróvernek, hogy kicsit rálépjek a lábacskájára? Csak mert nincs itt semmi hely. Mint a túlzsúfolt villamosokon, távolsági buszjáratokon. Ha nem haragszik, hölgyem, kicsit farán nyugtatnám a kezem. Zavarja, ha mellére könyökölök? A meleg és ciripelő motorháztetejű békés kocsik jól tűrik a humik szemtelenségét. Még álmosak.

Szörnyű ez a hőség mostanában. Így telik ez a későnyár vagy inkább már koraősz. Az utcák hullámzanak, az ég metálkék, a fű méregzöld. A levegőben a káros anyag derűsen koncentrálódik. Az ózonrétegben pedig szép nagy lyuk tátong. Az mind jó, ami rossz az orgiknak, és amitől csökken a humik száma. Egyébként is túl sok a humi, mondogatják a kora reggeli utcán. Bár most még alszanak odúikban.

Egy hajléktalan kinézetű humi bankkártyájával a kezében araszol a téren át. Mozgása nem egyenes vonalú, oldalirányú kilengésekkel halad. A sepregető autók nem értik, mit keres a kezében. Keféiket összedörgölik, tördelik szinte a kezüket. Talán lelte? Megszívják az orrukat közben. Valakitől kapta? Nem kéne rendőrautót hívni? Mióta van az efféle huminak bankkártyája, találgatták maguk között beszélgetve. Na de ki adna ezeknek plasztikkártyát, merengnek el. A villamosnak is feltűnik a maga után csíkot hagyó humi. A szaga iszonyatos. A kényes metálautók nem lepődnek meg. Ismerik ezeket. Az orgik mind ilyenek. Néhány megcsikorgatja a fékét, hogy megriassza a bedagadt szemű, fogatlan humit. De a humi csak szorítja az egykor csillogó, most szutykos kártyát mutató és hüvelykujja között, mintha ettől függne az élete. A tér túlsó oldalára tart, ahol a jól fűtött, meleg és tiszta belső helyiségben a bankjegykiadó automaták laknak. Egy figyelmetlen postai futárautó lóhalálában rohan visszafelé a téren a Főposta felől. Kisváros ez. Mindenki ismer mindenkit. Erre a humira is jól emlékszik a futárautó. Kedve támad játszani kicsit vele. Haladás közben oldalra csap, éles kanyarral vág át a humi orra előtt, aki ettől megbillen, és egyébként is bizonytalan egyensúlyát veszti. Arcra esik, mint egy darab tégla. A plasztikkártya kirepül a kezéből. Aztán fekszik ott mozdulatlanul soká. Nagyon soká. Talán alszik. Talán.