Kürti László

Szókratészi huzatban

Szaharai meleg van itt az emeleten. A klímát nem kapcsolhatom be, mert mobil. Tudod, mi az, hogy mobilklíma az éjszakai lakásban? Hűvös szellemfoci a függönyhálókat mozgatja - ez eddig rendben is lenne -, de hozzá irdatlan, '80- as éveket idéző Hajdú centrifugagép-zaj. Vagy a meleg vagy a zaj nem ereszt át az álmokba, gondolatokba. Ma sem a zajt választom. Csend van, ezzel az álmatlan, izzadékony és túlélhetetlennek tűnő éjszakával.

Elvárnám minden hajnal kettőtől, hogy enyhüljön a lázam vagy a sivatagi nyarak hevülete idekint. A délibábjai, víziói jöhetnek kapóra is, kézre is, csak ettől szabadulnék már, ettől az ószaharai hánykolódástól.

Szókratészre gondolok, aki egész életében egyebet sem tett, mint hogy huzatban állt, és abból következetesen ki nem mozdult. Micsoda tiszta képlet: se döglött melegek, se bűzlő gondolatok, se mindezek vermelése bele az írásba. Szókratész soha nem vált gondolatai sírásójává, semmit nem írt le, nem temetett el, nem bújt szélárnyékba. Kint maradt a gondolkodás szelének huzatában.

Heidegger azt írja róla, hogy „ ..aki a gondolkodásból eredően írni kezd, az vitathatatlanul azokhoz az emberekhez hasonlít, akik a túl erős szél elől a szélárnyékba menekülnek." Összes követőjének szélárnyékba kellett húzódnia. Platónnak, Augustinusnak, Aquinói Tamásnak, Leibniznek, Kantnak, Nietzschének. De Szókratésznek se mobil, se split, sem manuális, sem digitális vagy egyéb klíma nem kellett, hogy huzatba hozza magát.

Vajda Mihályt olvasom. Tetszik a naplója, jó a svungja, huzata, eleven megnyilatkozások, kis sztorik és sok könyv-, néhány filmkommentálás. Kötetek fotóihoz beillesztve Vajda szubjektív véleményezései, eszmélései időtálló vagy nehezen koptatható alkotásokról - visszatekintve, mennyivel fecsegőbb ma pl. egy Bergman film. Elnyűtték-e az idők a mondandót, a műben benne maradt-e a minőség, a műalkotás-jelleg, vagy mint a kámfor... (de ez esetben benne maradt). Nádassal visszatérően foglalkozik: Párhuzamos történetek, de főként a Saját halállal. Mindkét művet hosszan boncolgatja: „az érzékelő test tapasztalata felől közelíti meg az európai kultúrában tulajdonképpen lelki-szellemi lénynek tekintett Ént. Míg a Saját halál az érzékelő testnek arról a rendkívüli, előttjéből és utánjában ugyan helyhez és konkrét időhöz kötött, de végül is az egész univerzumhoz kapcsolódó és időtlen tapasztalatáról próbál hírt adni, amely a halál kapujában, a klinikai halálhoz vezető úton és a klinikai halál örökkévalósággá táguló három és fél percében adatott meg az írónak, addig a Párhuzamos történetek a még a halálba át nem billenő, jóllehet a halál felé tartó eleven testi Ének tapasztalatait igyekszik rögzíteni".

Néhány szándékolt nagy levegő, még biztosan ébren vagyok, életben. A poklot ettől is izzasztóbb odúnak képzelem, a menny pedig légkondicionált intézmény, ez egészen biztos. Köztes állapotokban nem hiszek, hacsak nem maga az élet a köztes állapot.

Amennyiben a filozófia mindig is a filozófus önismerete volt, akkor be kell látnom, hogy ebben az izzadványban, amiben lucsog a testem, egyáltalán nem tudom, hogy mi az a filozófia. Bár egy álmatlan létezést ritmusolok, alattam érezhető az összegyűrt lepedő, de akklimatizált tudatalatti lényegemet nem reflektálja elég pontosan a tulajdon ágybetétem. Mint ahogyan Freudnál az álom képzeletbeli formái burkolt jelentéseket hordoznak, így az ébrenlétem talán most feltárhat valamit, ami az emberi álom idején rejtve maradt. Hajnalodik, ez is valami. Kimegyek, átslagolom inkább a kertem elvadult, dús füvét.

A szerző honlapja