Fecske Csaba

Hogyan vegyünk búcsút egy helytől?

Szállj le a buszról a gesztenyesorral szegélyezett utca elején, melyen annyiszor végigmentél, hol egyedül a sörözőbe igyekezvén, hol a cimborákkal záróra után tetemes mennyiségű rummal és sörrel a bőrötök alatt. A legszebb akkor volt ez az utca, amikor tarlótűzszerű bizsergéssel a szíveden mentél végig rajta, oldaladon egy szőkével vagy egy barnával, bár olykor a lányok lángoló vörösek vagy éppen feketék, mint holdas estén az esőáztatta szén.

Fölkavarodnak benned az emlékek, mint csésze alján a teaüledék. A megállótól kőhajításnyira van a gyár főbejárata, az egykor forgalmas téren Lenin bronzkarja mutatja az utat, talán a gyárba, talán a jövőbe. Ez is, az is ebek harmincadjára jutott. Bizony, azóta a költő is eltűnt a színről, hol van, ki tudja, nevét a levegő falára írta, halhatatlansága a madaraké, a tovaröppenő rigóké. Itt olvasta fel a verseit a kofáknak, gyárba igyekvő munkásoknak, utcaseprőknek, őgyelgő gyerkőcöknek. Foglalkozását tekintve utcaseprő volt, vesszőseprővel kereste a kenyerét, úgy állt kezében a szerszám, mint kurva kezében a liliom, de versei szépek voltak, a gyűrött arcú asszonyok szeme bepárásodott, amikor felolvasott belőlük, nem, nem is olvasta őket, csak mondta, egyenesen a szívéből jöttek, ömlöttek áradtak az ünneplőbe öltözött szavak, valaki rosszmájú egyszer azt találta mondani, hogy nem is tud írni, de ez nem volt igaz, nem lehetett igaz, még ha így volt, akkor sem.

Szép és szomorú utca ez, sejtelmes, akár egy Rimbaud-vers. Az öreg gesztenyefák még láthatták Herceg Ferencet, nem a híres írót, hanem a szintén híres gyárigazgatót, akiről egy másik környékbeli utca van elnevezve. Rigók és gerlék hangját hallod, mert a rigók ugyan elpusztulnak, de a rigóhang örök.  Valahol kutya ugat, macska nyávog kényeskedve. Értesz az utca nyelvén, néhány lépés után összeszaladnak szívedben a szép és szomorú évek, orrodat megérinti a pékség friss kenyérillata. Gyerekkorod jut eszedbe, udvarotokon a kemence, ropog fogad alatt a sercli.

A teniszpályánál fordulj jobbra, és nem túl sietős léptekkel haladj tovább. Ezekben a lépésekben van valami ábrándos könnyűség, ugyanakkor célirányos határozottság. Melankólia és derű. Ismered az utat, akár hunyt szemmel is meg tudnád tenni, füled és orrod segítene a tájékozódásban. A teniszpálya salakja fakóbbnak tűnik a megszokottnál, kerítése elrongyolódottabbnak, az egész környék szegényesebbnek. Vagy csupán az emlékezet olyan korrupt?

Ott, ahol a járdán egy horpadás van, fordulj balra, és lépj be a reggeltől estig kitárt vaskapun, melyen lakat csüng vigasztalanul és céltalanul. A lakat rozsdás, mint a magányos ember szíve. Az éltes gesztenyefák régi ismerőseid, mintha csak azért állnának itt, hogy a kerthelyiség salakjára dobják elhasznált leveleiket, mint kártyások záróra előtt az utolsó parti végén kiosztott lapokat.

Kényelmesen telepedj le az egyik bádogasztalhoz. Ujjaiddal maszatold szét a vízcseppeket, amelyeket a hajnal hagyott itt maga után. Lehetőleg úgy ülj, hogy sörözés közben, mert az aligha kétséges, hogy sörözni fogsz, előtte esetleg elnyalogatsz egy hubit a vadászok védőszentje, valamint régi boldog órák emlékére, úgy ülj, de hát ezt fölösleges is mondanom, hogy közben szemmel tarthasd a teniszpályát, ebben az időben van ugyanis a lányok edzése, amely izgalmas kaland egy férfi számára. A kerítésen túlra pattanó labdát akár finom célzásként is értelmezheted, évődve add vissza, először a dróthálón próbáld átgyömöszölni, persze nem fog sikerülni, mert a labda nagyobb, mint a háló lyukai, de mindeközben alaposan szemügyre veheted az izmos kis teremtést, napsütötte bőrét, a mezt kidomborító kebleket, amint kikukucskálnak a kelme alól, aztán próbáld a kerítés fölött, de a kerítés magas, hiába nyújtózkodtok, illetve dehogyis hiába, hiszen a mez felhúzódik, látni engedi a  hasat, melynek közepén a köldök finom kis kagylója helyezkedik el roppant ingerlőn. Na, végre sikerült visszadobni a labdát, egy mosoly és egy rosszul szigetelt köszi a fizetség érte. Pattognak a labdák a salakon, mint ütések a szíven a szerelem kijelöletlen és elkerítetlen pályáin. Olyan szép tud lenni az egész, a fák, a sör, ahogy ragyog, mint a méz, a háló két oldalán ide-oda repkedő lányok hosszú, izmos combjaikkal, a kerítésen túlütött labdákkal.

A Bükk fölött szétcsurog a nap, reszketeg fénye megsimogatja arcodat. Sörödön lelappad a hab, mint tél utóján a hó a völgyben. Halk roppanásokat hallasz a lombok közt, mintha valaki vékony csontocskákat törne össze. A csupasz asztaloknál csak néhány kósza vendég gubbaszkodik, arcuk, mint egy marék hamu szóródik szét a délutánban.

Hajtsd fel a sörödet, ints búcsút a kedves, fiatal pincérlánynak, aki mosolya mögé bújik előled, köpenye alatt földöntúli de nagyon is földi gyönyörűségeket rejtegetve, mákos hajú Szindbád, indulj el szomorú anapesztusok ritmusával lábaidban, lassan esőző gesztenyelevelek között.