Márton László
Gondolatok a könyvvásárban

„Ment-e könyvek által a világ elébb?" Hogyne, persze. Ezt manapság nem illik kétségbe vonni. És könyvvásárok által? Hogyne, általuk is. Hajjaj, de még mennyire! Csak az a kérdés, hogy ez kinek jó. A világnak? A könyveknek? Az olvasóknak? A nem olvasóknak?

Régi rögeszmém, hogy maximálni kellene a városok kiterjedését. Egy emberi módon élhető városban nincs szükség tömegközlekedésre, mert a város akkora, hogy egyik végétől a másikig kényelmesen el lehet jutni gyalogszerrel. A frankfurti könyvvásár alapterülete körülbelül akkora, mint egy fallal körülvett középkori városé. A csarnokokat mozgó járda és körforgalomban haladó buszjárat köti össze. Egy-egy csarnok nagyjából akkora, mint a Vámház körúti vásárcsarnok Pesten. Minden csarnoknak három szintje van, minden szinten van tizenkét folyosó, a legtöbb folyosón van százhúsz-száznegyven stand, néhol több, néhol kevesebb. Reggel kilenctől este hatig itt nyüzsög több tízezer ember, este hattól síri csendben itt vesztegel több millió könyv.

Nem helyénvaló megfeledkezni róla, hogy ez a sok-sok példány és az őket létrehozó sok-sok szellemi vagy nem szellemi energia mind-mind kárbavész. Ez a gondolat megbénítja az írót munkája közben, elveszi az olvasó kedvét az olvasástól, és egyáltalán, megingatja az emberi létezésbe vetett bizalmat. Amikor először jártam a frankfurti könyvvásárban, 1988 őszén (még nem szerzőként, hanem kiadói szerkesztőként), annyira lesújtott a koncentrációs táborba zárt könyvek és a fontoskodó emberek látványa, hogy hazaérkezés után két hétig beteg voltam. Négy évvel később, amikor felkészültebben és több elszántsággal léptem át a vásár kapuját, már jobban bírtam. Harmadszorra, negyedszerre már egy kicsit élveztem is. (Mint az egyszeri ember, féltéglával a kezében, aki azt élvezi, hogy időnként melléüt.)

Igazából a vásár a város (egy középkori méretű kísértetváros), és körülötte a város a táj, a környék, a vidék, a terület. Azt hiszem, gyalogosan egyáltalán nem lehet kijutni belőle. Többórai, többnapi bolyongás után sem. Nem úgy van építve.

Összeszámoltam: életem során összesen tizenkétszer jártam Frankfurtban és környékén. És: egyszer sem voltam itt három napnál tovább. Nem nyílt rá módom, hogy megismerjem és megszeressem a várost. Futó benyomásaim azt sugallják, hogy gazdag és dölyfös, rideg és barátságtalan hely. A második világháborúban, mint az összes német nagyvárost, ezt is lerombolták; utóbb kísérletet sem tettek az eltűnt városkép visszaépítésére, hanem a német gazdasági csoda városépítészeti vízióját valósították meg, spekulációs okokból azt is lerombolva, ami véletlenül megmaradt.

Egy időben itt élt Fassbinder, de nem bírta sokáig, belehalt. (Egyik filmje az említett spekulációkról szól, lett is belőle botrány.) Egy időben itt élt Hölderlin, de menekülésszerűen távoznia kellett, a frankok gázlójától (ezt jelenti a város neve) a tébolyig meg sem állt. Egy időben itt született Goethe, de máshol lett belőle nagy ember. Gothe, valahányszor meglátogatta édesanyját, mindig elszörnyedt a frankfurti utcákon észlelhető nyüzsgéstől. Frankfurtnak lehetett akkoriban harmincezer lakosa; ez körülbelül annyi, ahányan megtöltik a standok folyosóit a könyvvásár utolsó előtti napján (ilyenkor jönnek a legtöbben). Goethe ezt sokallotta, Ő Weimarhoz volt szokva, ahol négy-ötezer ember élt. Ennyi ember még inkább közösséget képez, mint tömeget.

A frankfurti könyvvásár csak a könyvekre nézve koncentrációs tábor; a humán erőforrásra nézve antik jellegű rabszolgapiac. A könyveknek van némi csekély esélyük a szökésre vagy a túlélésre, a rabszolgáknak (íróknak, költőknek, kritikusoknak, kultúrzsurnalisztáknak) nincs. Már csak azért sincs, mert egyetlen vágyuk, hogy gazdára találjanak, gazdát cseréljenek, meglevő gazdájuk még az eddiginél is rendeltetésszerűbben használja őket. Mert hiszen ha egyéb vágyuk volna, ugyan mit keresnének itt?

Gazda és rabszolga: Verlag (kiadó) és Autor (szerző). Nem beszéltem az embermassza további összetevőiről, pedig ők is hangsúlyosan jelen vannak. Lássuk csak: érdeklődők, pedagógusok, futóbolondok, bohócok (minden csarnokban van belőlük), pincérek, virsliárusok, kézművesek (százával), tüntető emberjogi aktivisták (irániak és kínaiak), tüntető környezetvédők, könyvtolvajok, zsebtolvajok és más effélék. Ám a vásár látogatói alapjában véve két csoporta oszthatók: vannak, akik ráérnek, és vannak, akik nem érnek rá. Utóbbiak számára az idő is térként funkcionál: egyik időponttól rohannak a másikig. Az előbbiek viszont úgy érzik, hogy nincsenek beavatva. Odamehetnek, ahová akarnak, és annyit időznek bárhol, amennyit jólesik, de mindig kívül vannak valamin, amiről nem is tudják pontosan, hogy az micsoda.

Szőke pályatársnő, elbeszélő prózát ír, szemlélődik az őszi napfényben. Ő ráér, én nem, de ha elkísérem egy darabon, az más. A kézműves-bódék sora mögött van a 4-es számú csarnok, ahol tíz perc múlva lesz valami nagyon fontos tennivalóm. Az egyik bódéban csiszolt kövek, a másikban bársonyos tapintású kendők, a harmadikban kecskebőrök, a negyedikben tarkabarka bögrék, az ötödikben fatáblára vésett, illetve bádogtáblára festett mulatságos feliratok kaphatók. Ez utóbbiakat fordítom neki, egyiket a másik után. Nagyokat nevet. Irigylem. A hátralevő néhány percben tányérokat keresünk. A kolléganő szeretne egy olyan tányért, melyen Frankfurt fontosabb nevezetességei láthatók. (Majd másnap, a főpályaudvar egyik szuvenírshopjában fognak felbukkanni Frankfurtot ábrázoló tányérok.) Idén Kína a díszvendég, állítólag óriási kapacitással vonult fel. Kína messze van. Az a csarnok, ahol a kínai standok állnak, majdnem ugyanolyan messze van.

Főoldal