Jenei László

Kezéből kicsúszott...

Tehetsége a lehető legbanálisabb módon ütközött ki. Túráján a feszítő kényszernek engedve megállt vizelni, de nem volt hová támasztani a kerékpárját. A földre nem akarta dönteni, a túrazsákban elhelyezett, keverttel feltöltött műanyag flakonok kupakjaiban nem volt biztos. Tétovázott pár másodpercig, combjában türelmetlen rángások futottak végig, nem sok volt hátra. Az izzadtság buzgárként indult meg rajta, finom porszemcséket áztatott fel, mosott bele a szemébe, szájába. Megbabonázottan figyelte, hogyan követik egymást a vészreakciók. Aztán már nem figyelt semmire, felhorkant, pár lépést tett, majd a mozgása leegyszerűsödött, előkapta, s leadta energiáit a természetnek. A hőségtől feldagadt porban azonnal eltűnt minden. A látvány ugyan megmozgatta a fantáziáját, ugyanakkor el is szomorította.

Már a korral járó utózöngéket csalogatta-passzírozgatta magából, amikor felakadt a szeme. Óvatosan hátra lesett a válla fölött. Azt látta, amitől tartott. A kerékpár úgy volt, ahogy hagyta. Kitámasztója nem volt, az alumínium váz körül pedig semmi, amibe beleakadhatott volna, nem látott semmit, ami megtartotta volna. Szellő sem rezdült. Odébb zörgött egy madár, mintha humánus idomítás eredményeként tenné, aztán az is elhallgatott.

A kerékpár, mint egy ember, ácsorgott két gumilábán, türelmesen várakozott rá. Most kéne ápdételni, fordult meg a fejében, miközben még mindig automatikusan rázta-húzogatta az előbőrt. Lenézett rá, s észrevette, hogy mindkét alkarja libabőrös. Elpakolt, majd lassan megfordult. Nehezen lélegzett, félt, hogy izzadtságától elnehezült pólója összenyomja. Kéne valami megoldás, tudta jól, de a pia a biciklin volt. Igazából attól rémült meg, vagyis akkor jött rá, hogy amit érez, az rémület, amikor felismerte, hogy a pia már a biciklié. Lenyűgözve állt az egyetemes lelkesség eme megnyilvánulása előtt. Néhány percbe telt, míg a közelébe merészkedett. Óvatosan nyújtotta ki a karját. Utólag szerette magának úgy felidézni a jelenetet, hogy a bicikli, mielőtt hozzáért volna, kicsit feléje nyújtózkodott. Mintha várta volna, hogy kirántsák abból az áldozati pozícióból. Lehetett valami benne, hiszen hazafelé maradéktalanul biciklisen viselkedett.

Az este új és újabb meglepetésekkel szolgált. Több apró, bár hatalmas jelentőségű próbát tett, hogy a megértett készségét a céltudatos felhasználás felé terelje. Gyakorolt. Többféle helyzetben próbálta aktualizálni korszakváltó ismereteit. Annyi világos volt, hogy a dolgok az érintésétől állnak meg, majd kelnek életre. De miért? Valami indulat lehet benne olyankor, amitől megdermednek az élők, tesznek a fizikára az élettelen tárgyak, elvesztik lehetőségeik összességét, s csak az általa biztosított teret foglalhatják el. Le vannak nyűgözve tőle. Ez nagyon, NAGYON tetszett neki. Puszta kíváncsiságból kipróbálta a feleségén, ott marad-e, ahol hagyja, és bevált. Fél órán át technicista odaadással nézte, ahogy az asszonya ül a budin, és nyom. Hol nevetett, hol sírt a hatalmán, amíg a látványt bele tudta zsúfolni egy tartós szerkezetű impresszióba. Amikor ezzel is megvolt, és végre nyugalom költözött a lelkébe, azonnal eldöntötte, hogy itt az idő. Tehetségével ki kell lépnie a világ elé.

Egész éjjel forgolódott az ágyban. Hogy is van ez? Talán tudná egyszerre több emberen is alkalmazni? Hány emberhez lehet egyszerre hozzáérni? Hányat lehetne alkalomszerűen kivonni a társadalmi erőtérből? Kit is kell kivonni? Ki az, aki megérett a nyugira? Miért ne dönthetne ő, nincs ebben semmi rossz, a kultúra kényszer és önkorlátozás. Óvatosan eregette a hajnali gázokat is, attól tartott, elfogyhat az ereje.

Reggel első dolga volt, hogy kesztyűt húzzon. Így intézett mindent, vagyis a legszükségesebbeket. Nem borotválkozott, nem reggelizett. Cipője kérgét letaposta, nem hajolt le hozzá. Az ajtót a lábával nyitotta ki. Amikor a felesége játékos bosszúsággal tarkón legyintette, vizes szemeit rászegezte, eljátszott egy különösebb rokonszenv nélküli elképzeléssel, de már fordult is ki az ajtón. Ettől a tiszta és vágytalan pillanattól hiányérzete támadt.

Három saroknyira volt a buszmegálló. Közben el kellett mennie az emlékmű mellett is. Valami gyűlés lehetett, egyenruhások álltak a járdaszegéllyel párhuzamosan. Idétlen toll volt a sapkájuk hajtókájába tűzve, de nem vadászok voltak. Fiatal szónok tüzelte őket. Valami bosszúról beszélt, pedig szinte még reggel volt. Szálfa termet, korpás haj, lázas tekintet, neurózisok vöröse az orr tövében. Nem sok kell ehhez - erőszakos természetű anya, érzelmileg gyermeteg barátnő, gyakori önfertőzés. Sok-sok magányos tilosban járás.

Igyekezett elmenni a hátuk mögött, de amikor utat tört magának, véletlenül hozzáért a szónok vállához, mire az egyből megmerevedett. Ennyit a kesztyűről, gondolta. Ment még pár lépést, aztán felfigyelt a váratlan csendre. A szónok elhalványodó arca élesen elütött fekete ruhájától, a halál korai gyanújeleit látva félő volt, hogy valami máris dolgozik benne. Az emberei előbb egymásra sandítottak, azután türelmetlen mozgolódás, hullámzás indult meg, belakták a csendet, mint dögöt a bogarak. Csápjaik az ég felé lökődtek, s egy nagy kerek ordítás szétrobbantott mindent. Diadalmas mosolyukban a felismerés öröme. A tömeg őrjöngött, pózmentes pátoszuk mintha válasz lenne a szónoki trükkre, akármit is tulajdonítottak neki.

Odébb lökdösték, lekerült az úttestre, majd egyre hátrébb szorították. Falfehér arccal állt az emberek között. Átlátta végre, mi zavarta eddig. Mert mi van, ha a semmi a valami, a nulla az egy, ha valaminek a jelentését elfedi a szükségszerű következménye? Mi van, ha bárki csak úgy, gátlástalanul visszaélhet az ő tehetségével, bezsebelheti a hasznát. Mi van, ha nem mutatkozik meg a szándéka, csak a tehetsége?

Egyenletes, elszánt léptekkel masírozott hazáig. Hátrament a garázshoz. Az egyébként nehezen nyíló vasajtót egyetlen rántással lökte föl, kihúzta, a feje fölé emelte, majd amennyire csak erejéből telt, bevágta a kerékpárját a kerítés tövében burjánzó bokrok közé. Vagyis hát bevágta volna. A kerékpár ott lebegett a vakítóan kék levegőégben srégen a feje fölött, pont azon a helyen, ahol a kezéből kicsúszott.

Főlap