Kiss László

Családi kör

A tavasz

Annyit pedzegettük már egyebütt, hogy aligha mernénk röstelkedés nélkül leírni újra: a tavasz van a levegőben.

De hát miről illenék szólni ilyenkor, amikor verőfény és rigófütty és vízparti kósza. Amikor újból gólya ténfereg a házunk előtti mezőn, akár tönkrevert hadvezér csata után, hitetlenkedve, megviselten. Vajon az a gólya ő, amelyik évekkel ezelőtt peckesen flangált a suli udvarán, s focizott a koleszosokkal? Kételyeink vannak, hánytatóbb lett a világ tengere azóta, óh, magyar.

Írjunk arról, hogy olyanformák a tipegők a kertben, akár nagyanyánk vitrinjében a savanyú cukor? Holdtappancsok a lekaszált fűben.

Írjunk a halálról?

Állunk, várunk, előttünk a sároszöld gátoldal a stégtelen Fehér-Körösnél, s a csupasz fák, ahogy eszmélnek: szégyenlősen ébredő törékeny lányka mind. Olyan gyönyörű ez, akárha fikció volna. Mit szólna mindehhez II. Fülöp, az erőszakos spanyol király? Vagy Napóleon, a császár, a történelem Albert Flóriánja. Napóleon sokfelé járt, sok mindent látott - no, de látott-e mindent, aki nem látta a Fehér-Köröst?

Pánics Feri meghalt, róla beszélgetünk, s hogy ismertük-e őt egyáltalán. Azon gondolkodunk, bizonyosan vannak, akik úgy mennek el, hogy közben felkiáltanak, olyan jó lenne maradni még egy kicsit köztetek.

A tavasz van a levegőben, újra.

Húzás, haza

Ha az élővilág bizonyos egyedeit rendeltetésüknek megfelelően használjuk, abból rendesen baj származik.

Árész kutyánk, nevével ellentétben, szelíd, jóságos és béketűrő malamut volt, igazi szánhúzó fajta. Meglehet, szánhúzó képessége hagyott bizonyos kívánnivalót maga után, ez sose akadályozott meg bennünket abban, hogy rendszeresen szánkó elé fogjuk a tél beköszöntével.

Örült-e vagy sem, nem tudni, állandó szökéseit mindenesetre iparkodtunk túlzott elégedettsége számlájára írni. Ámbátor - ha jobban belegondolunk - gesztusa, hogy lelép, kritikai természetű is lehetett.

Megkérdőjelezve hozzáértésünket, napokon át kóborolt a tágabb értelemben vett környéken. Ilyenkor, akár eltűnt kisgyereket a strandon, bemondattuk a rádióban is. Árész - ha jobban belegondolunk - az első celebek egyike volt. A bemondatás ellensúlyozásaképp pezsgőt vittünk a rádiósoknak. Volt év, hogy minden héten szilvesztereztek. Míg megalázottan baktattunk lefelé a stúdió lépcsőjén, már pukkant a dugó.

Nem könnyű eldönteni, ki volt a hibás. Szerintünk ő, szerinte mi. Árész - mit szépítsük - végleg lelécelt.

Maradtak a macskák. Arról, mit jelent a nedves csíkocska a bejárati ajtón, vagy épp autónk alvázán, mellyel kedvenc kandúrunk jelzi, számít az együttműködésünkre, fölhabzó indulatunk okán inkább a közeli jövőben írnánk.

Csokizás

Gyakorlott csokiharcosok vagyunk, nem szégyen bevallani. Volt már ilyen a történelemben. Gombóc Artúr jut eszünkbe, de brit pletykák szerint Napóleon sem vetette meg a jófajta csokoládét, különösen ami a habosan omló pralinés et liaisons á la couture-t illeti, pedig ha van benne annyi szufla, hogy 2008-ig életben marad, bizony isten becsinál a Boci-reneszánsz lehengerlő, régi-új darabjától. Az őszibarackos-kekszes táblácska, valljuk be őszintén, messze áll attól, aminek eredetileg ezt a dolgot gondolták, de hogyan nézne ki, ha a metálról valakinek ma a Deep Purple jutna az eszébe.

Fejlődni kell, ha nem fejlődsz, lemaradsz, mondta egyszer Luther.

Hagyjuk a dagadt Milkát másra, vélekedünk mi, s kedvenc üzletünkben telebocizzuk a bevásárlókosarat.

Éjszakánként, mint egykor Kosztolányi, nassolni lopózunk a konyhába. Komótosan morog a hűtő, sötéten borong az órákkal azelőtt lekapcsolt televízió, zicceg a talpunk a csempén.

Nincsen jobb a sajtnál, mondta egyszer Mátyás király.

Hülyeséget beszélt, vélekedünk mi, s már roppan is a csokoládé. Mint megcsalt szerető szíve, szakadnak széjjel a zselédarabkák, akár peches csatár lába félresikerült becsúszáskor, törnek szilánkosra a cuccba préselt kekszrészecskék. Ki-ki nyugalomba.

Egy estém otthon

Bentről, a kályha mellől szemlélve a kert: akárha a poszterekkel tapétázott emeleti szobában volnánk. Esik a hó, gyerekkor van.

Öcsénk az ágy előtt hasal, az állig felfegyverzett öltöztetős katonák már a kastély felé vezető csapáson masíroznak. A várudvaron egybehordva az élelem, az aklok homályában bárányok bégetnek. A tarackok és ágyúk ormánya az ostromlókra szegeződik.

Odaföntről hópelyhek hullnak alá, százezer ejtőernyős. Néha madarak csapódnak közéjük, a szivarfa ágán vörösbegy hintáz. A kerti csap rongyokba bugyolált koldus, tövében cinkék, verebek egymáson. Csőrükkel a havat légkalapácsozzák. Jár az a sok kis fej.

A támadók soraiban kommunisztikus a hangulat: tomahawkos rézbőrű, kúszó géppisztolyos, lepecsételt szemű kalóz, és - mintha film végén - sokan mások. A téglavár bástyáin morózus felvigyázók strázsálnak, a királylányt az ájulás kerülgeti.

Békésen himbálózik az etető a magasban, apánk szerint, ha fölül elfogy az élelem, a földön keresik táplálékukat a madarak. Itt, e világban.

Borús az ég, mintha valaki elfelejtette volna fölébreszteni a Jóistent. Ahogy egy meseíró mondaná.

Bentről, a kályha mellől szemlélve, most tél van és csend. A macska puha léptei a hóban.

Főlap