Szepesi Dóra
Négyeshatos

Kombínó. Naná, hogy az. A klímaberendezés működik. Az utazóközönség vegyes, de nem zsúfolt a kocsi. Mostanában olyan színesen öltözködnek az emberek. Nem újság ez, mégis eszembe jut, mennyiféle jelmez, fizimiska, mennyiféle élet. A 70-es 80-as években nyilván nem ezt figyeltem, de nem is volt annyiféle jelmez. Még csak farmerunk sem volt. Igazit az ecserin lehetett méregdrágán venni, vagy meg lehetett kérni levélben az amerikai rokont, hogy küldjön. Ő meg nem értette minek az, nem értette, hogyhogy nincs, és nem küldött. Ma már a hajléktalan is léviszt hord, ugye, milyen jó! Mi annak idején csak álmodoztunk. Erről is. Most meg itt van. Dezsavúm is van, vagy mondhatnám időutazásos jet lag-nek: huzatos kis szakadt tepsi, a négyeshatos a hetvenes években. A nyitott fapadost jobban szerettem. Vagy még előbb: emlékszem, hogy lógtak a fiatal férfiak a nyitott ajtóban, nem húzták fel az ajtórácsot, és így még egy fürt ember elfért, kapaszkodva a lépcsőn. Kicsi voltam és mindig csodáltam, milyen ügyesen lógnak a bácsik! És nekik ezt szabad, sőt! Lógnak. De jó lehet! A minap az is a kombínón jött elő, amikor egy ismerős bevitt az Operaházba egy Rómeó és Júlia balettre, s a művészbejárón mentünk be, hátulról, fel a kakasülőre, és onnan néztük végig az előadást. Visszafele a művészek liftjébe keveredtünk, s az tele volt a gyásznéppel, tudniillik a darab utolsó jelenete a szerelmesek temetése, ahol végre kibékülnek a családok. Furcsa, fekete jelmezbe öltözött parókás statisztériával volt tömve a lift, akikkel lélegzet visszafojtva utaztunk lefelé vagy két emeletnyit. A villamos közönsége is ilyen furcsajelmezes nép, az emlék talán a visszafojtott lélegzettől lepett meg, meg az együtt utazástól. Hová keveredtem? Fiatalok, öregek, ilyenek, olyanok, a békülékenység látszata nélkül. A minap olvastam egy ismerősöm blogját, aki Bristolban van néhány hetes angol nyelvtanfolyamon, és azt írja: a legfeltűnőbb az, hogy az emberek nagyon barátságosak. Mindenkivel. Legyen az ismerős, idegen, fehér, sárga, lila, hideg, meleg, fiatal, öreg. Nem ciki öregnek lenni, ez örvendetes, írja; mindenki egyformán „welcome!" Valahogy elférnek - így írta. A buszsofőr mosolyog, a nőket előreengedik, és a kőgazdag is, kiszállván luxuskocsijából, mosolyogva odaköszön a háza előtt sétáló turistának, „hi!"

Ez itt a kombínó. Az ajtó melletti szóló ülésen egy jó modorú hajléktalannak látszó figura fél percen belül már a második felszálló idős embernek kínálja a helyét. Már a második elutasítást kapja, „mindjárt leszállok, köszönöm" - így az egyik. „Nem!" - válaszolja ellentmondást nem tűrőn egy görnyedt öreg. És túlzottan morcos gesztusokkal húzódik odébb. Ennyi kell csak a hajléktalannak látszó figurának: „Hát akkor ne ülj le te hülye köcsög!" „Kérdeztél, hát válaszoltam, hogy nem!" - folytatja a tisztes hajlott korú, egyre emeltebb hangon. Az emelkedett párbeszéd folytatódik tovább. Nem jó hallgatni se az ilyet, hát még ennyire közelről, szerencsére mindjárt leszállok. „A Wesselényi utca következik." - mondja be egy kellemes férfihang. Állítólag színész, játszik valami népszerű filmben, tudom meg a mellettem állók beszélgetéséből. „Innen csak pár lépés a Madáccínház!" - teszi hozzá ezt a sokak számára nélkülözhetetlen információt. Igen, igen, így mondja, hogy Madáccínház! Biztos hiányzott a beszédóráról a csé és az essz hangok kigyakorlásánál, de legalább kellemes orgánuma van, és a villamosvezetőnek nem kell a bemondó szerepét játszania. Bár szerintem sokkal természetesebb volt, amikor a vezető mondta be a megállókat.

„Micsoda? Madárszínház?" - kérdezi egy kisgyerek. „Igen kisfiam, mondom magamban, valami olyasmi, nagyon jól gondolod." - mosolygok már az utcán, mert hogy a figura teljes legyen, én meg arctornára igyekszem! Tiszta röhej! Arctorna!? Hogy jobban tudjak grimaszolni. Fegyelmezni a mimikát. A pókerarc se kutya.