Varga Anikó
POSzT félidő
A POSzT-ot, a magyar színházi szakma legreprezentatívabb eseményeként, mindig az a megválaszolatlan kérdés lebegte körül, hogy minek a felmutatásaként tekinthető is a fesztivál: a személyes válogatók színházi ízlését, gondolkodását tükröző válogatásnak vagy egy évad legjobb előadásai gyűjteményének. Az idei, 14-ik kiadás, aminek versenyprogramját Császár Angela színésznő és Sándor L. István kritikus válogatták, az előbbi két évhez képest kiegyensúlyozott, minőségi színházi terítéket mutat, és hogy nem érezni benne a kényszeres kultúrpolitikai egyensúlyozást – ami az előző két évben az előadások színvonalában erős minőségi hullámzásokat is okozott –, annak köszönhető, hogy a válogatók valóban komolyan vették az általuk hangoztatott szakmaiság szempontjait; és ez akkor is érvényes, ha a programból (joggal) hiányolhatók más előadások (mint pl. a Pintér Béla által rendezett Titkaink – ami Sándor L. elmondása szerint technikai okok miatt nem került be a válogatásba.)
Az előző évekhez képest az is előrelépés, hogy a szakmai kétoldaliság reprezentációja elegánsabbnak tűnik most a fesztiválon (nincsen például tüntetően felhúzott, külön sátor – helyette Leonardo da Vinci gigantikus ló szobra áll a Széchenyi tér elején), a délelőtti szakmai beszélgetések pedig oldottabbak és lényegre törőbbek a két évvel ezelőttieknél: most már az sincs, hogy amint feltűnne egy kritikaibb megjegyzés kimondásának az esélye, a moderátor finoman elterelné a beszélgetést. Mégis, ha összességében tekintünk a fesztiválra, érezni ennek a súlytalanodását, hogy sem az alkotók, sem a szakma számára nem bír már akkora presztízzsel, fontossággal a részvétel – amennyiben ez valóban megtörténik, mert láthatóan soványabb a színházi szakma jelenléte.
Ám ha az egész fesztivál kontextusát jelentő színházi élettel bajok vannak – és ez hol burkoltan, hol nyíltan (bár soha ki nem élesedve) jelentkezik a fesztiválon történő kommunikációban, valamint nézőként az OFF-programsáv sorvadását is nehéz szívvel kell megélni – az OFF, aminek erőssége régebben a független színházi előadások összegyűjtése volt, most lényegesen kisebb és főként a magyar színművészeti akadémiák vizsgaelőadásait vonultatja fel –, a versenyprogram, az előadások, a színházi élmény mindezekért valamelyest kárpótolni tudnak.
Az első két nap előadásai közt a nyíregyházi Énekes madarat (r.: Koltai M. Gábor) és a marosvásárhelyi Alkésztiszt (r.: Sorin Militaru) láthattuk – mindkét alkotás a maga módján nyitja meg az evilág és másvilág közt elterülő zónát. A Tamási-előadás díszlete, hasonlóan a vénlány-vénlegény karaktereit felépítő színészi játéknyelvhez úgy próbálja elrajzolni a realisztikus jeleket, hogy egyszerre őrizze meg bennük az emberi történet – akár keserű, sivár – földhözragadtságát és csodaszerű gazdagságát. Füzér Anni hatalmas, mintha templomszerűen magas csűrt képzelt volna a színpadra, ebben a kezdetben szobát jelentő belső térben hangyás műsort sugárzó tévé, leharcolt sparhelt, kopottas székek láthatók; a két rigolyás vénlány, Szabó Márta és Széles Zita pedig annak ellenére, hogy van bennük valami meseszerű boszorkányosság, a sáros gumicsizmát falusi rutinnal cserélik papucsra az ajtóban. Ez a kettős játék az előadás előrehaladtával egyre merészebben, az (élő)zene segítségével is oldja a saját határait, hogy egy szürreálisabb tájat és valóságot mutasson fel: Móka (Lakatos Máté) halála utáni életre kelése már nem a történet valóságába visz vissza minket, hanem a színházi képzelet terébe: a szereplők is úgy tűnnek el a színről, hogy egymás után kútba ugranak.
Énekes madár (Kovács Zoltán fotója)
A Sorin Militaru rendezte Alkésztisz pedig azzal a gondolattal játszik, hogy az előadás két, stilárisan is élesen elkülönülő valósága révén a mindennapi élet és az időtlenség dimenzióit egymásra helyezi. Az előadás első részében egy kőgazdag topmenedzser családjának vacsorája zajlik, amire Thanatosz (Sebestyén Aba) ismerős-idegen vendégként toppan be, hogy magával vigye Admétoszt (Bányai Kelemen Barna). Székely Csaba szövegében ez a vacsora pont ahhoz mérten vázlatos és szikár – bár az idős férj replikái esetében tán túl poénos –, amennyire a közös esemény is sivár és szertartásos: ezért a világért, ezért a férjért – és gyerekekért – áldozza fel magát az amúgy is láthatatlan, mindenki útjában álló Alkésztisz (Tompa Klára). A második, víziószerű rész tereket és időket mos egybe: a másvilág képei mintha a nappali terére vetülnének, amiben Alkésztisz úgy bolyong számkivetetten, hogy látja az utána következő életet, az új feleséget, a felnőtt gyerekeket, és azt is, ahogyan a kiszolgáltatottság és a szeretetlenség viszonyainak ismétlődésében minden áldozata értelmét veszti.
Alkésztisz
A következő két nap előadásai részben a színjátszásra, annak művészi-intézményi jellegére való reflexióként is értelmezhetők. Az Újvidéki Színház Opera Ultimája (r.: Kokan Mladenovic)
Beaumarchais A sevillai borbély és a Figaro házassága című műveit használja egy olyan kerettörténeten belül, ami szerint a színpadon felbukkanó fiktív társulat fenntartói a szubvenciót zenés darabok játszásához kötik. Az első rész kétdimenziós, komikus papír-operája végén azonban tűz üt ki a színházban, és a második rész, mintegy a komor egyéni és társadalmi valóság kitakarásaként ezen a csontig égett színpadon zajlik. A Szikszai Rémusz által rendezett I. Erzsébet pedig szintén hatalom és reprezentáció viszonyát állítja a néző elé a játék számos szintjén: egy szegény vándortársulat előadásában forog előttünk a történelem kereke; a férfiszínészek csodálatos, szellemes női karakter-alakításai révén.
I. Erzsébet (Mészáros Csaba)
A POSzT negyedik napján látható Csipke (r.: Mezei Kinga) Máté Angi regényének adaptációja, és mint általában az irodalmi formába öntött gyerekkor-történetek, a szörnyű vagy éppen bájos sztorik elmesélésén túl – az emlékezés munkája révén – azok feldolgozási folyamatát állítják az olvasó és néző elé. Az árván maradt, a szigorú nagyanya által nevelt kislány narrációja a Mezei Kinga által elképzelt világban számos jelenettel és helyzettel egészül ki, azonban a nyelvileg és vizuálisan is varázslatos perspektívát a gyerekhez kötjük, akit Györgyjakab Enikő érzékeny játékossággal alakít.
Csipke (Biró István)
Mezei Kinga előadása atmoszferikus, visszafogott színházi hatásokkal dolgozó előadás – nem a fordulatokban gazdag történetszövés, hanem a kis mozzanatok mintázatára épít: ez a színpadi világ valóban az árnyalatnyi eltérések és ismétlődések ritmusában szövődik, akár a csipke. A Katonából beválogatott Fényevők (r.: Ascher Tamás) a világjobbító értelmiségiek világába vezeti a nézőt. Ascher előadása Gorkij A nap gyermekei című művének átdolgozása, és azt a paradoxont mutatja fel, hogy az esztétikai és ideológiai szempontból végletesen kifinomult, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” elveit valló tudományos és művészi alkotó közeget áthidalhatatlan szakadék választja el a „nép”-től, pont azoknak az embereknek a valóságától, aminek a megváltoztatását vallják feladatuknak.
Fényevők (Szilágyi Lenke)
A POSzT-on persze nem csak a színház határozza meg a fesztiváléletet, hanem kánikula is: a Dramaturgok Céhe által szervezett felolvasó-színházi sorozat hétfői eseményét, Térey János Epifánia királynő című drámájának vázlatos előadását félájultan követtük… A légkondis Művészetek Háza termében ugyanakkor Lénárd Róbert Tetkó, Székely Csaba Vitéz Mihály és Spiró György Helló, dr. Mengele! című drámái jártak jobban a befogadás szempontjából: aki nem volt ott, kötetben olvashat utánuk.
