Pollágh Péter
Öt és hat arcom van
„Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?”
Márai Sándor
„Kiforognak a mélyből a fény-állatok.”
Juhász Ferenc
A kis kerek doboz hányszor megfogyott.
Annyi nyugtatót kaptunk,
hogy már nem látunk vérnyomot.
Szellemek jönnek a szelencéből.
Bebalzsamoztak minden ablakot,
bebalzsamozták azt, aki vagyok.
Elharapták a tejtáblákat, édes,
vérét vették az üvegnek.
Kiürítették. Üres üvegség.
E fogyatékkal élő épületben
rohadtul egymagam vagyok.
Ki lát itt ki? Hol vannak az avarok?
A hantikat mért hagytátok ott?
Pár tárgy itt maradt abból az időből,
amikor még vér borította a földet.
Átüt rajtuk, kiszól belőlük a vér.
Átszól. Visszapillant.
Ez a vajszínű telefon is.
Ha eltekerem a tárcsáját,
vonalban vagyok.
A Százados szerint tűzvonalban.
A hangodért jöttem, mondja a kagylóba,
a hajdanok hangján.
Előáslak. Előtalállak.
Lassan elvégződik az ember, tudom,
de én nem a majmoktól származom.
Öt és hat arcom van, valaha sok voltam.
Szép teát iszom a citromos lámpa alatt,
még visszaöltözik a lakás az eleganciába.
Mit jelent a Delnő? A Dáma? A Lady?
Megérem, hogy rám mondják: Dédi?
Szétlőtt csillárok alatt is fénymilliomos vagyok.
Ízlésem luxusízlés. Francia porcukrot fújok
magamra: alkoholban oldott abrakadabra.
Bejönnek a jenkik, s miénk lesz egész Felvidék.
Majd én megírom a Vanília verseit.
Lefordítják a lordok nyelvére, innen kiviszik.
Észak tiszta, és sohasem olvad el.
Gyümölcsöket beszélek.
Hol mézet, hol áfonyát.
„Majd adok én nektek illatlírát, mocskos fasiszták!
Most letérdelsz nekem, te úri kurva.”
Szólt a majomfejű, és tudta, mit csinál,
mikor sárga cipőjében felém lépett,
ÁVÓ vagy ÁVH: rongy-mindegy volt,
arra a pillanatra, mikor a szemén át
szúrt szilánk az agyáig hatolt,
könyékig áztam rohadt pirosában.
Elfolyt a gyertyák krémje.
Mormoltam sötét zsolozsmát.
Füst mutatott föl az égre.
Két üveggolyóját eltemettem,
ahogy a távolságot kellene,
csak tudnám, melyiket.
Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.
