Csillag Tamás

 

 

Reggel, ha dolgozni indulok

 

Reggel, ha dolgozni indulok,

szeretőm megcsókolja számat.

Olyankor a gyufák mérge nem

keserű és nincs bennem bánat.

Pedig mosolyunk egyre nehezül,

nagy buszokkal indulunk fájni.

Forintok alatt keressük, mit

csak otthon lehet megtalálni.

Az este szül csupán nyugalmat:

este nem feszít úgy a kényszer.

- Bűneid alatt csak magad vagy -

Kedvesed fáradt szemében égsz el,

szeme tünde tükre önmagadnak...

És nem tudsz belenézni elégszer.

 

Pocsolyák fenekén

Koszos pocsolyák fenekén ragyog

magyarságunk, felesleges a szó.

Így haza nélkül hiábavaló

megkérdezni: tényleg magyar vagyok?

Ha van istenünk: talán megbocsát.

Az évek lusta mérge lassan öl,

ha éhezel, kurva mindegy, kitől

kapod meg az utolsó vacsorád.

Inged talán fehér, de besároz

a gondolat, odakint már dörög.

Batyudat odacsapod a mához.

A sok hülye hiába röhög,

amit írsz, az magadból kihámoz:

fénylenek feletted a göncölök.

 

Tócsák közt kanyargó

Tócsák közt kanyargó

az út, felcsapom magam.

Átgázolok mindenen,

istenen is, ha van.

Nyikorog a szó...

Lyukas lélek beázik.

Ha elszakad az ingem,

nincs helyette másik.

Tócsák tükrét nézve

fáj a világ... A kinti.

Szegény, ha fázik: isten

maga mellé inti.

 

Áldás a távozónak

Áldás a távozónak:

a szívemen megül a szó.

Kopik alattam az út,

pedig maradni volna jó.

Bent éveim fénylenek:

villanykarók, több, mint húsz.

Újságpapír vackára

a viharsarok visszahúz.

Lyukas zsebemből hitet

lop, a lét bennem deprivál.

Egyszerű vagyok, mint a szik,

ami írni tanít: hazavár.

 

Vasízű szélbe kortyolok

A férfiak magánya mély,

vasízű szélbe kortyolok...

Ujjaim közül elfolynak éveim,

víztükörre rótt sorok.

A viharsarki égre fénylő

szegeket szór az alkony...

Jólesik a pénzre váltott gyermekkor

kirakatüvegén felejteni arcom...

 

És felborítják a kukákat

beleszagolnak a csendbe

érzik az utcaszagot

villanyfényben fürdő

magányos krisztusok

zsebeik mélyek, beesett

szemükbe fészket rak a bánat

valamiért élni kell

és felborítják a kukákat

 

 

Folyószámlán lekötött álmaim...

folyószámlán lekötött álmaim

újságpapír-kabát rajtam a magány

nyitott tenyeremben tartom a szerelmet

és maréknyi csörgő egzisztenciám

dühöm letört gyufaméreg

talán nem is akarom, hogy égjen

végignézem, ahogy világom  visszafelé

araszol tolató vasúti szerelvényen

 

Éjszaka

a szegények álma olcsó

kiseprik a hold udvarát

nyelik a port a hullámos

tükrű fényes pocsolyák

lépteim elnyeli az út

a fák hazáig követnek

csillognak fénylő fejei

az égbe vert vasszögeknek

 

 

 

Megjelent a 2010/6-os Bárkában.

 

---