Nagy Katalin Erzsébet

 

  

Kocka

 

Mikor megismerlek, áttetszővé válsz.
A szavaid világítanak.
Szétoszló felhőként hatolsz mindenhová.
Bőr alá olvadó érintésekben lélegzik a világ.
Eggyé lobbanásban tűzfolyó sodor nem lenni,
de minden helyére csúszik,
az élek elsimulnak éjjelente.
Majd sűrű leszel, mint egy vastömb.
Felületeden megfagy a lehelet.
A gesztusok lecsúsznak rólad.
A tér kitaszít.
Nem kérek semmit, mégis agyon nyomsz.
A szobában ferdén áll az asztalod.
Ha arrébb tolom is ott marad.
Megvakult filmkockák.
Szar a cigi, mert keserű.
Széttárt tenyereden görbe ujjak.

 

 

 

 

Csak tömbökben esőzuhogás

  

csak esőzuhogás,

a csöndre.
külön bejáratú
poklomat csinosítom
közben. cigarettadoboz
épp merőleges a magányra,
poshadt tegnap-maradékot
töltök egy boros pohárba.
festem a hangulatomat
szépirodalmi sárgára,
rikító szavak birkózzanak
a kimondhatatlansággal.
fájdalompárduc morog
bordaketrecemben
- ma szívemre éhes -,
számadatra változott át
minden valóság-képlet.
csak tömbökben esőzuhogás;
reménybomlasztó oldat,
füledbe hatoló méreg.
belülről fázok.
álmomban testek
hullanak körém,
és szertefoszlanak,
ha ráébredek, hogy
mind halottak.

 

 

 

Örökké

 

október tizenötödike van. Az idő
amikor senkise tudja a nevét annak,
akihez ér. A hűtőben svábbogarak
párzanak a parizer helyén. Éjjel a hold
panaszosan vonított a kutyákra, de ez is megszokható,
mint kényszerzubbony az őrülteken.
Kötélen szárad a kimosott múlt, bármikor
felejthető vagyok a mostban.
Hullámokban torlódik rám a várhatón
túlról idegen halál, könnyek helyett
sócsöppeket dörgölök szemem sarkából, de ez is
hidegen hagy, akár rózsabokrot a zúzmara. Az ősz
rongyos ködkabátot terített a horpadt útra,
így nem látható, hogy sohasem
érkezel.

 

 

Megjelent a Bárka 2010. 3. számában