Kiss László
Legenda a költészet hatalmáról
Móric az íróasztalnál ült, és olvasott. Sándor ezalatt kezeit háta mögött összekulcsolva föl-alá járkált a szobában. Lépései nyomán nyikorgott az öreg hajópadló. Móric elmélyülten, erővel olvasott, ahogy csak az ember olvas, pláne, ha a barátja kéziratát tartja a kezében. A papiroson izgága betűk sorakoztak.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok. Az ablak előtt zöldell a nyárfa. De odakinn, a téli világban már hó takará el a bércek csúcsait.
Móric a homlokát ráncolta. Fölpillantott, és kitekintett a kertre. Azután folytatta az olvasást.
Még ifjú a nyár a szívemben, s benne virít a kikelet. De, lásd, a tél dere már megüté fejemet: sötét hajam őszbe vegyül már. A virág elhull, életünk tovaszáll.
Móric ölébe engedte a kéziratot, és mint aki hagymapucolás után a kezét szagolgatja, mutatóujjával megtámasztotta orrát. Azután bólintott, és folytatta az olvasást.
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe, ide! Ki most kebelemre hajtod szép főd, holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Mondd: ha előbb halok meg, tetememre borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, hogy elhagyod érte nevemet?
Móric a fejét csóválta, és hümmögött. De nem hagyta abba az olvasást.
Ha eldobod egyszer az özvegyi fátyolt, akaszd fejfámra sötét lobogó gyanánt. Én feljövök érte a síri világból, s leviszem oda, bekötözni szívem sebeit, s letörleni véle könyűimet. Érted, ki könnyeden elfeledéd híved. Híved, ki téged még akkor is, ott is, mindörökre szeret.
– Ámen – mondta, amikor a végére ért. – Szép novella.
– Ugye! – csapott az asztalra Sándor.
– Megható.
– Mondtam – mondta Sándor.
– Talán kicsit személyes.
Sándor a homlokát ráncolta.
– Személyes?
– De azért különös novella – bólintott Móric. – Igazán különös, és előremutató. Mondhatni, nem hagyományos novella. Kitűnő írás.
Sándor egyetértőn bólogatott.
– Sem a szerkezete, sem a táj ábrázolása nem szokványos – folytatta Móric lassan, tűnődve. – A virágos szentencia is szívet gyönyörködtető. Ámbár…
– Ámbár?
Sándor összevonta szemöldökét.
– Ámbár egy gondolat mégiscsak bánt engemet – morzsolgatta a szavakat Móric, és a távolba nézett, de csak a falat övező könyvespolcig jutott a tekintete.
Sándor szeme szikrát hányt.
– Mégpedig?
– Mégpedig az, hogy véletlen szóismétlés-e az ötödik mondatban lévő két már, avagy a stíl bravúrja.
– Az enyém – toppantott Sándor, és szoborszerű pózba vágta magát. Éppen csak a karját nem lendítette.
– És arra nem gondoltál, hogy jobban működne más formában? Hiszen költő vagy, Sándor. És a textus ritmikája, svungja versért kiált. Törhetnéd akár három strófába is.
Móric vérszemet kapott.
– Lehetne a címe az, hogy Szeptember elején. Még inkább derekán! Vagy egyszerűen csak: Szeptemberben.
– Nem lehetne! – ordította Sándor, és magára kanyarította sárga pitykés frakkját. – Egyáltalán nem lehetne!
Soma, aki a szekreterre könyökölve figyelte a jelenetet, arra gondolt, hogy ez öttel több gondolat volt, mint egy.
A hetediket Sándor nem várta meg. Fölkapta a falnak támasztott ernyőt, és fenyegetőn Móric felé bökött vele.
– Filippinél találkozunk, irigy kutya!
Azzal kiviharzott a szobából. Becsapta az ajtót maga után. Hallani lehetett, ahogy kettesével, rohanva szeli a lépcsőket.
Csönd lett. Csak a szú percegett a szemöldökfában.
– A völgyben nincsenek kerti virágok – dünnyögte maga elé Móric kis idő múlva. – A kert: kert, a völgy: völgy.
Kérdőn Somára emelte a szemét.
Soma megvonta a vállát.
– Mostantól vannak – mondta, és rágyújtott a pipára.
Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.
Főoldal
