Várfalvy Emőke
A Ferrari csillagkép
Atyaisten hatalmas lendülettel és egy köteg tervrajzzal lépett ki a szobája ajtaján. Majdnem beleütközött Anyaistenbe, aki épp egy felhőmintás kulaccsal a kezében igyekezett a konyha felé.
– A mindenségit, de rohan valaki – jegyezte meg Anyaisten.
– Ráérsz? – kérdezte olyan izgatottan Atyaisten, hogy erre nem lehetett nemet mondani.
– Hát épp abba a háborús övezetbe… – próbálkozott Anyaisten egy kellően ütősnek vélt kibúvóval, de Atyaistenen látszott, hogy ha a világ dől össze, neki az sem számít.
– Egy percet csak várhat.
– Persze, persze – válaszolt Anyaisten, és gyorsan elküldött egy üzenetet Gábrielnek, hogy intézkedjen a nevében, míg odaér a helyszínre.
Atyaisten kapkodva pakolta odébb a dolgokat a konyhaasztalon, hogy helye legyen a tervrajzoknak. Mikor az összes rajz szépen kisimítva egymás mellett feküdt, elégedetten csípőre tette a kezét, és várakozással telve megkérdezte:
– Na, milyen?
– Isteni – válaszolt Anyaisten a lehető legtöbb meggyőződéssel a hangjában.
– Szóval nem tetszik – komorult el Atyaisten, és közelebb lépett az asztalhoz, hogy újra szemügyre vegye a tervét, amin napok óta dolgozott. – Lehet, hogy ez itt egy kicsit túlzás – mutatott a tervek legszélén lévő alakzatra –, de szerintem tetszene nekik.
– Mármint kiknek? – kérdezte Anyaisten óvatosan, remélve, hogy a válaszból kiderül, pontosan miről is van szó.
Atyaisten a szemét forgatta:
– Kinek, kinek, hát a gyerekeknek! Már egy ideje tervezem, hogy lecserélem a csillagképeket a világukban. Nem trendiek. Gondoltam, biztos örülnének, ha valami újdonság lenne: a szekeret, gondoltam, kicserélem erre a szép Ferrarira, aztán a Medve, a Medve senkit nem érdekel. Mi lenne, ha, mondjuk, puma lenne? A pumát szeretik. És a Vízöntő helyett lehetne popsztár, a Nyilas helyett jedi lovag, ez pedig itt egy tablet. Mérleget nem akartam, attól olyan rosszul érzik magukat, mióta eleget ehetnek.
Anyaisten nem szólt semmit.
– Most ennyire tetszik, hogy szóhoz sem jutsz, vagy ennyire rossz az ötlet? – kérdezte Atyaisten, bár elég ideje ismerte Anyaistent ahhoz, hogy tudja, mit gondol. – Mondd meg, mi a bajod! Olyan sokat dolgoztam vele, és szerintem pompás lett.
– Tényleg kíváncsi vagy a véleményemre? – kérdezte Anyaisten.
Atyaisten bólintott.
– Azt gondolom, hogy ez egy kicsit túlzás. Sőt, mi több, nagy túlzás! A gyerekek, bár biztos nagyon örülnének egy ilyen trendi ajándéknak, egyáltalán nem becsülnék meg. Körülbelül két percig lenne csoda, már, ha egyáltalán észrevennék. Annyira el vannak mostanában merülve saját magukban, hogy alig néznek az égre. Sőt. A legtöbben, ha tehetnék, egész nap ülnének egy helyben, és bámulnák a kütyüiket. És a testvéreikkel is hogy bánnak? Ami meg minket illet, rólunk szinte teljesen megfelejtkeztek. Szóval azt hiszem, drágám, hogy kicsit vissza kéne vennünk a kényeztetésből, és a sarkunkra állni, nem mindenféle csilivili ajándékokkal elhalmozni őket.
– De az internet… – kezdett bele Atyaisten a magyarázkodásba.
– Tudom, tudom. Te csak jót akartál. Hogy bárkinek elérhető legyen a világuk összes tudása, s hogy ne kelljen napokat várniuk arra, hogy beszélhessenek egymással. Nem a te hibád. Ahogy az atomenergia dolog sem. Én sem sejtettem, hogy ezek a kis buták bombát gyártanak a világ leghatékonyabb energiaforrásából. De ezt már akkor tudhattuk volna, amikor a pattintott követ nem szeletelésre, hanem egymás megölésére kezdték használni.
– De hát csak gyerekek – mondta elnéző apai mosollyal Atyaisten –, ne felejtsd, alig tízezer éve próbáljuk őket megnevelni.
– Ez igaz – ismerte el Anyaisten, miközben csurig töltötte termoszát különleges gyógynövényekből főzött életelixírjével –, de még egy gyerekünknek sem sikerült ennyi idő alatt ilyen rumlit csinálni a világában. Mi gyönyörűen berendeztük nekik tiszta vízzel, levegővel, erdőkkel, mezőkkel. Csak élniük kellett volna békésen, mint a madaraknak, erre ők: telepakolták gyárakkal, lebetonozták a szárazföldet, a tengereket meg összeszemetelték. Hihetetlen!
– Csak kísérleteznek. Ez a fejlődésük része – érvelt Atyaisten.
– Persze, tudom. Szabad akaratot is adtunk nekik, hogy képesek legyenek valóban értékes lényekké felnőni. De akkor is! Valamelyikük azt nyilatkozta a minap, hogy meghaltál, és ők öltek meg.
– A gyerekek ebben a korban nehezebben jönnek ki a szüleikkel – mondta Atyaisten, és töltött magának egy csésze csokoládét.
– Hát jól van, végül is te vagy a mindenható – csóválta meg a fejét Anyaisten, majd elindult az ajtó felé –, most el kell ugranom egy kis időre. Tudod, a háborús övezet…
Mikor az ajtó bezáródott Anyaisten mögött, Atyaisten töprengve kortyolgatta tovább csokoládéját. Aztán, mikor a csésze kiürült, óvatosan összehajtogatta a terveket, és betette az íróasztala legalsó fiókjába: a „Majd ha felnőnek” mappába.
