Megkérdeztük Kollár Árpádot

Könyvhét után vagyunk - aki az elmúlt hétvégén járt Pesten, és kilátogatott a Vörösmarty térre, láthatta, a Fiatal Írók Szövetsége rendesen belakta a Deák Ferenc utcát: pavilon, dedikáló írók, állandó nyüzsgés és nagyon nem utolsósorban irodalmi peep show. Ez utóbbira sok „irodalmon kívüli" médium is felkapta a fejét. Hogyan értékeled a FISZ könyvheti munkáját?

Munka volt, ahogy mondod, szó szerint az. Aki a Deák utcában járt szombat dél körül, az láthatta, ahogy öt-hat író, irodalomtörténész, képzőművész két szép kezébe, selymes, puha tenyerébe szerszámot ragadva fúr, farag, fűrészel és kétségbeesetten rohangál, avagy még kétségbeesettebben vakaródzik. Hév ám a kapa nyele. Legalább akkora látványosság volt, hogy ennyi született bölcsész efemer fizikai munkát végez a belvárosban, mint Garaczi, Szabó T., Zalán és társaik peepshow-béli részvétele.

Két szervezőtársammal, Csepregi Jánossal és Mészáros Mártonnal magunk sem gondoltuk kezdetben, hogy ekkora erőfeszítésbe kerül megvalósítani mindazt, amit egy járókelő nénike csak úgy kommentált: fiatalok, maguk viccet csinálnak a szexből!!!

Persze nem erről volt szó, szerencsére ez a többség számára is nyilvánvaló volt, bár az sem baj, ha nem. Extatikus élmény volt látni, amikor Horváth Csaba Árpád igen ötletes, ún. public art objektuma valóban elkezdett működni, amikor a járókelők végre bemerészkedtek a labirintusba, felfedezték az írókat, üzenetet váltottak velük vagy éppen molesztálták őket a pirosas nejlonfalon keresztül.

Öröm, hogy több mint negyven különféle kortárs írót, többségében természetesen fiatalt, sikerült rávenni, engedje magát becsavarozni fél órácskára. Köszönet nekik. Meglepő, de senki sem panaszkodott az eljárás miatt, sőt, azt hiszem, mindenki jól érezte magát az olvasói tekintetnek kiszolgáltatott kiállítási tárgyként.

A könyvhét többi része, a stand, a dedikálás már rutinmunka. Szerencsére idén is sikerült három könyvet megjelentetni a könyvhétre: Jenei Gyula verseskötetét, Kiss László kritikagyűjteményét és Gerencsér Péter esszékötetét. Sajnos nálunk is kevesebb könyv fogyott, ahogy a többi kiadónál. Ezért is érdemes kezdeményezni, figyelemfelkeltő irodalom- és olvasásnépszerűsítő programokkal is jelentkezni.

Tavaly jelent meg legutóbbi köteted, a pazar köntösbe öltöztetett Nem Szarajevóban. Milyen a könyv fogadtatása? Hívnak-e estekre, olvasol-e belőle, fut-e még?

Mondanám, nem azé, aki fut. Mégis, futni jó, ha belátható, befutható a cél. (Ugyanis hosszútávon rosszul bírom, gyorsan kifulladok.) Volt az életemnek egy igen rövid időszaka, amikor az a veszély fenyegetett, hogy vérbeli sprinter leszek. Jól ment, ezért elővigyázatosságból gyorsan, de szakszerűen elhíztam. Mert edzeni is kellett egy idő után. Az meg nem jó, mert nincs labda hozzá. Akkor meg futni minek. De a rajt, az iram, a cél extázisa az kitörölhetetlen.

Valójában engem is meglepett, hogy milyen szépen alakult a könyvem sorsa. Futott egy jó kört a szép magyar könyv-derbin, pont a könyvhétig. Jó kritikákat kapott, jó folyóiratokban, jó kritikusoktól. Igazán elégedett lehetek, hogy egy évvel a megjelenés után is vannak, lesznek bemutatóim. Sajnálom, de nem panaszkodhatok.

Többet kaptam vissza ettől a könyvtől, mint amire számítottam, és ez jó. Kényszerít a folytatásra, ami szintén.

Szarajevó kulturálisan, politikailag nagyon terhelt fogalom. Mi befolyásolta a címválasztásod? Azért is kérdem ezt, mert a Nem Szarajevóban illusztrációját palicsi és szabadkai térképek, tervrajzok adják, s Szarajevó csupán egyetlen ciklus erejéig jelenik meg a könyvben, jóllehet, az több mint ciklus: Ciklus.

A Szarajevóban nem ciklus a mestergerenda. Megtart. Aztán van ezen a gerendán egy faltörőkos-fej. A tájversek ciklusa. És van egy hosszú, hullámzó farok.

A címadás persze a kötetgerincre irányítja az olvasói figyelmet, ami igen, Szarajevó terheltsége miatt veszélyes vállalkozás is lehet. Ezt a tagadás gesztusa nem tudja és nem is akarja zárójelbe tenni, inkább csak jelzi, hogy a szerző itt egy releváns problémába ütközött. A várossal való találkozás erős és meghatározó élményem volt; bár szerettem volna, nem tudtam megkerülni a háború nyomainak megtapasztalását sem. Az élet jelenvalósága, mohósága, burjánzása ugyanakkor a pusztulásnál is megrendítőbb hatással szolgált.

Banális persze, de sok gyengélkedő címötletemet ez a Lanczkor Gábor által javasolt cím megnyugtatóan kiváltotta, ezért került a címlapra. Minden más okoskodásom csak utólagos konstrukció. Ezzel együtt jól jön az a tagadószó, mert hát nem ott és nem akkor és nem úgy. Azt gondolom, áttételesen szól ez a kötet arról, amiről.

A képanyag utolsó tisztelgés a hozott anyag, a magát szülővárosként feltüntető nem szülőváros előtt. Szarajevó és Szabadka, két terhelt város olvad egybe a kötetben szövegszinten is. Egyik a maga konkrétságával, a másik a maga megfoghatatlanságával jelentkezik.

A képi játék ez utóbbira játszik rá. Olvasom a kritikákat, melyek a nem háborús versként íródott szövegekből is kiolvassák a háborút, a nem szabadkai versekből is kiolvassák a várost. Jól van ez így.

A képanyag elbontott szabadkai, palicsi épületek tervrajzaival, régi térképekkel operál. Nosztalgikus gesztus, ha úgy tetszik, de mégse tetsszen úgy. Olyan épületek tervrajzait használta fel ugyanis Czipor Adrienn a könyvtest megalkotása során, melyek akkor, a tervek megszületése, és most, a könyv megszületése idején sem léteztek-léteznek.

Akárcsak Szarajevó súlyos mítosza.