A Júliusi éjszaka Hunyadi Sándor első színpadi műve, melyet eddig – ha hinni lehet a rendelkezésünkre álló adatoknak – mindössze kétszer vettek elő hazánkban. A sikeres ősbemutató a Vígszínházban volt még 1929-ben, ezután viszont majdnem hat évtizedet kellett rá várni, hogy műsorra tűzzék a darabot, mégpedig a Népszínházban, 1987-ben. Így a gyulai premier még csak a harmadik a sorban – ami nyolcvan év alatt nyilván eléggé kevés. Kevés, de nem véletlen, hogy csupán ennyi alkalommal játszották ezt a vígjátékot, amelyet egy saját novelláját „finomítva”, „könnyítve’ (magyarán: engedményeket téve a szórakozni vágyó közönségnek) hozott tető alá Hunyadi. Elismerem, hogy a ’20-as évek végén még többet, sőt, sokat jelenthettek a drámában rejlő gondolatok, de mai szemmel nézve – hiába bizonyosodhatunk meg róla, hogy az alkotó remek emberismerő, hús-vér figurákat teremt, és mesterien bánik a nyelvvel – ugyanezek a problémafelvetések kopottasnak, avíttnak tűnnek.
        Az egyetlen júliusi éjszakán és a másnap reggel játszódó történet helyszíne egy arisztokrata kastély, ahol a ház álomkórban szenvedő urának lányát készülnek épp kiárusítani. Igen ám, de bonyodalmak támadnak: a Vőlegényt rajtakapják, amint a Komornánál próbálkozik; a Menyasszony a Vőlegénye nagybátyjába, Gáborba szerelmes, és viszont; az özvegyről nem is beszélve, akiért egy – Gábor – híján a kastélyban előforduló összes férfi epekedik. A zárlat természetesen megnyugtatóan pozitív, így a Júliusi éjszaka leginkább egy olyan szerelmi vígjátéknak tekinthető, amely azért mellékesen kényes kérdésekkel is foglalkozik: a szexuális kicsapongásokkal, a társadalom által az emberre kényszerített szerep(ek) és a valódi személyiség konfliktusával, mindezt csipetnyi társadalomkritikával fűszerezve. A gond csak az, hogy napjaink nézőpontjából ez utóbbi megfigyelések már nem nyújtanak semmi meglepetést: senki nem lepődik meg azon, ha a férfiúi szexualitás visszatetsző jelenségeiről van szó a színpadon (ráadásul sokkal színvonalasabb és/vagy sokkolóbb alkotások is születtek azóta ebben a témában; de korábban is, lásd: Shakespeare), s a Hunyadi által ábrázolt társadalom, az urak és a cselédek világa rég letűnt. Így gyakorlatilag az az egyetlen értelmes megoldás marad, ha a vígjátéki elemeket emelik ki a színpadra állítók.
       Bezerédi Zoltán, a rendező így is tesz. Bár a Gyulai Várszínház programfüzetében adott nyilatkozata (az interjút Szpenátyi Katalin készítette) szerint ugyanolyan fontosnak tartotta a darab társadalom- és szexuálkritikai élét is, a Gyulai Várszínház és az Új Színház koprodukciójában készült premier a látottak alapján főként szórakoztatni kíván. (Bezerédi egyébként ugyanitt azzal is érvel a dráma bemutatása mellett, hogy „mind a tizenegy ember számára nagyszerű szerepek vannak benne”. Hát, nem tudom. Még életkorban sem stimmel, hogy Bánsági Ildikó adja az Özvegyet, s Huszár Zsolt – bárhogy is öregítsék – Gábort; miként az sem szerencsés, hogy a két szerelmes, a Komorna és az Inas közt ekkora a korkülönbség: előbbit Pokorny Lia, utóbbit Derzsi János hozza.) Az előadás kerettörténete egyébként is zárójelbe teszi a színpadon látottak komolyságát: az elején és a végén is, mikor a háziak mind előttünk vannak, egyszer csak megmerevednek. Egyedül a Vőlegényt alakító Vass György lép ki a mozdulatlanná vált, panoptikumi figurák közül, előbb rájuk legyintve, a finisben pedig kikacsintva a közönségre – ugyan, ha egy mód van rá, ne vegyük már komolyan ezeket az alakokat.
       Ez talán az egyetlen olyan helyzet, amikor a rendezői interpretáció ténylegesen továbbgondolja a szöveget – a többi ötlet minden esetben a textust illusztrálja. A darab idejétmúlt, a rendezői vízió nem eléggé markáns, a díszlet nehézkes: érthetetlen, hogy az öncélú magamutogatáson túl miért volt szükség erre a színpadon épphogy elférő, emeletes szerkezetre, ha annak fenti részén (amely kiváló helyszíne lehetne, teszem azt, a hallgatózásoknak, az intrikáknak vagy akár a szerelmi légyottoknak) szinte semmi nem történik. A jó díszletnek számtalan funkciója van vagy legalább vizuálisan erős hatást kelt. A Bátonyi György tervezte kastélybelső (és ezért, mondanom sem kell, nem ő a felelős igazából) azon túl, hogy nagyjából hitelesen, realista módon jelenít meg egy úrilakot, nem kerül játékba különösképpen; csupán egyszer, amikor Vass György leereszkedik a magasból a lépcsőket kísérő rudak egyikén.
       A színészek némelyike azért megkísérel javítani a csúf összképen. A Vőlegényt alakító Vass György a helyzetkomikumon alapuló pillanatok, jelenetek sokaságát bontja ki, (például az említett lefüggeszkedéssel is) figurája erejét, fiatalosságát és nem utolsósorban infantilizmusát hangsúlyozva. Bánsági Ildikó (eltekintve attól, hogy nem feltétlenül rá kellett volna osztani ezt a szerepet) is élen jár a komédiázásban, Özvegye heves természetű, érzéki nő, aki ha kell, hideg fejjel, mesteri módon tekeri ujjai köré a férfiakat. De ezek az alakítások sem tudják megmenteni a lagymatag, valódi meglepetések nélküli előadást.