Nagy est, erős est. Nem tudjuk, milyen szavakkal volna jellemezhető Závada Pál békéscsabai estje. Ilyenekkel bizonyosan.

A Történelem és irodalom címmel meghirdetett teltházas közönségtalálkozó a Békés Megyei Jókai Színházban, a Körös Irodalmi Társaság rendezésében (író-olvasó találkozó, vendégjáték – lehet keresni a szinonimákat), Elek Tibor beszélgetőtárs lényegre törő felvezetője után nyomban azzal a kérdéssel indul, amely minden egyes Závada-regény olvasásakor jó eséllyel merülhet föl az olvasóban: mi a szándéka a szerzőnek a történelemmel, mire föl az állandó múltba utazás, egyáltalán, tekinthetők-e ezek a művek történelmi regénynek.

Závada Pál kapva kap az alkalmon (úgy gondoljuk, ezzel megadja a választ is: igen, tekinthetők), és elárulja, hogy ezekben a hetekben állítják színpadra Marosvásárhelyt – Kovács András Ferenc közreműködésével – történelmi darabját, a Bethlent (nagyot nézünk), amely Móricz Zsigmond Erdély trilógiájának egyes motívumaiból „nőtt ki”. S ha már Móricz és műve szóba kerül, nem kerülhetők meg a ’30-as évek szellemi-ideológiai problémái, a Trianon-revízió gyötrelmei sem. Némiképp bonyolítva: igen, tekinthetők. Viccesen hangzik, derülnek is rajta sokan, amikor megjegyzi, nem írhat Horn Gyuláról regényt. Mért nem, törjük a fejünket. Stendhal „nagy” regényének alcíme: Krónika 1830-ból. A dátum, akár a megjelenésé. Világos: akkor lehetett.

És különben is, a regény – áll össze a válasz –, ahogy minden irodalmi mű, elsősorban forma kérdése: „Minden azon múlik, hogyan.”

Aki Závada-regényt olvas, a szülőföld, a vidék, az alföldi táj szüntelen tematizálásával is szembesül. Természetesen Tótkomlósról indulunk, ám az író igen látványosan átengedi magát a Pest-élménynek. Topográfiai pontosságra törekvésének legfőbb jellemzője, hogy a visszatérő motívumok (fotózás) és a szereplők (Weiner Janka) felől értelmezi a regények terét (Kálvin tér). Minden, amihez nyúl, fikcióvá változik, és ennek később elhangzó mondata is csak látszólag mond ellent: „társadalomtörténetileg igazolható pályán játszom.”

Innen nincs visszaút, előtérbe kerülnek a fényképek, az archívum, a megörökítés formái. S hogy a fényképek nézegetése a részletek felfedezésének örömét jelenti. Hogy mást nem mondjon, ihletet nyerhet belőle: „Jobban tisztelem annál a fotográfiát, mint hogy beleártsam magam.”

Tökéletes összhang, tökéletes átvezetés, következhet a beszélgetés második blokkja, a „meglepetés” program: az Arctalan árnyak levetítése. A film Radó Gyula rendezése, a tótkomlósi fényképészt, Weisz Sándort és pusztulásra, megnyomorításra ítélt családját mutatja be, valójában azonban a képeken (tovább)élő „falu” harmincas évekbeli közösségéről szól. Döbbenetes erejű alkotás, lenyűgöző, sok-főszereplős filmszínház: Závada Pál csak ül és mesél, s közben laptopon görgeti a beszkennelt fotókat – narrátori munkáját Kovácsné Győri Ida és Benedek István Gábor értelmezései, történetei segítik. A film – sok egyéb mellett – hangsúlyosan kérdez rá a mű-alkotás, mű-teremtés, ehhez kapcsolódóan az elbeszélhetőség, elmesélhetőség: az exponálás mikéntjére. Még inkább: ki-kéntjére. Minden fotó, minden arc, minden póz mögött ott bábáskodik a csupán történetekben élő mester, a láthatatlan Weisz úr. Egy ízben látni véljük őt, ám hamarosan kiderül: csupán az árnyéka az.

Az „igazi”, a látható beszélő azonban maga Závada Pál (olykor a két másik elbeszélő is csak az ő monitorán tűnik fel), aki irgalmatlanul pontos, gyönyörű mondatokkal ad számot egy letűntnek hitt világról. A látott fotók: szó-képek.

A fotográfus ha jön, ünnep. Mezei munka, cséplőgép, a bolt előtt felsorakozó legények, családi összes, futballisták, zenészek – otthon járunk.

Többen mintha felhördülnének, ahogy a harmadik felvonás kezdetét veszi. A film tökéletes zárás lett volna. Ráadásul fél kilenc körül jár. Egy irodalmi est ne legyen hosszabb egy irodalmi estnél. De hosszabb. És milyen jó, hogy hosszabb! A levezető körben – a legutóbbi regény, az Idegen testünk kapcsán – nem csupán szerkesztésről, poétikáról, a „realista” regények eltéveszthetetlen és kihagyhatatlan jellemzőjéről, a tipizálásról esik szó (Závada nem győzi hangsúlyozni a „hogyant”). Az est csattanója: újabb dráma készül, a Tízparancsolat egyes tételeihez tíz felkért magyar író írja a sajátját, a Nemzeti Színház számára. A kérdés, hogy Závada Pál melyikhez, a levegőben marad.

Tökéletes zárás.