A békéscsabai színház mostanában sokat dolgoztatott színészklubja november 17-én Zalán Tibor estjét kínálta. Komoly feladvány volna megfogalmazni, mi kell egy jó irodalmi beszélgetéshez, mondjuk, a büfé barátságos áron kínált teája, a hátsó udvari füstös helyiség atmoszférája (fennáll a lehetőség, hogy bármelyik pillanatban megszólal egy bárzongora), a közvetlen kontaktus a főként a teátrumhoz kötődő publikummal, vagy bármi egyéb: a hazafelé vezető út zavarba ejtőn bölcs vitája arról, hogy akkor most mi a helyzet, ami a kortárs irodalmat illeti, vagy otthon – kontextusban maradva – a Szállás rossz ágyon kötettel aludni el.

De ez a hétfői, ez jó volt. A vendég egykori „botrányos” darabjával, a Romokon emelkedő ragyogással, pontosabban annak első felvonásával, még pontosabban ennek vetítésével indult, s a legfrissebb színmű, a Midőn halni készült egy olvasópróbaszerű, de már érezhetően alaposan begyakorolt, bejátszott részletével zárult. A Janus Pannoniusról (vagy Janus Pannonius kapcsán) írott dráma próbáinak kulisszái mögé Bartus Gyula és Tege Antal engedett bepillantást. Lazán, jó összhangban – sikerrel. Megvan a kedv a december elsejei bemutatóhoz.

Ez a lazaság, ez a jó összhang az, amivel a leginkább leírható az est. Ilyen a fellépő(k) és a közönség viszonya, megy a közbeszólogatás, kérdezés, zrika, taps, vagy amit akartok. Ilyen – vagy csak ilyennek látszik, mert ilyennek mutatja – Zalán Tibor ironikusan rezignált kapcsolata tulajdon életművével. És mindenekelőtt ilyen a pódiumon helyet foglaló úriemberek viszonya egymáshoz – a racionálisabb, hiszen kritikusi, irodalomtörténészi attitűdjével előálló Elek Tiboré, valamint a kötetlenebb, csapongóbb Zalán Tiboré: baráti, együtt-horgászós. Könnyedén váltanak, pergő a ritmus.

A téma alapvetően a színház. A szerző gyakorta megfordult már errefelé (az elhangzott sztorik alapján az embernek olyan érzése van, hogy mindenhol megfordult már), megismerhettük a költő és az író Zalánt – most a színházi szakember történetei, öntörvényű pályájának főbb csomópontjai elevenednek meg, kétségeiről, vívódásairól beszél.

Vitathatatlan, Zalán Tibor izgalmas személyiség, meglátásai értékesek és figyelmet érdemlők, anekdotatára kimeríthetetlen, ráadásul jó stílusban, vagányul mesél – sajnálhatjuk ugyanakkor, hogy keveset olvasott fel. Néhány haiku, és ennyi. Nem mintha nem lett volna elég. (Nem volt az.)

Egyébként is színház.

Vigyázó szemünk Janusra vetjük.