Dávid Ádám
Szabálytalanul szabályos napló
(Lázár Ervin Naplójának bemutatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2008. január 16.)

Dugig telt a múzeum díszterme, ember ember hátán. Mint az a bizonyos stadion a Szegény Dzsoni és Árnikában. „Itt azok vannak, akik ismerik és szeretik Lázár Ervint” – köszöntötte a közönséget Komáromi Gabriella mesekutató. És valóban: családtagok, régi barátok, ismerősök népesítették be a termet, ahol Lázár Ervin oly szívesen látott vendég volt. Ez alkalommal is az asztalnál (pontosabban az asztalon) ült: komoly tekintettel nézett bennünket a Napló címlapjáról Szakonyi Károly író-barátja társaságában, aki néhány tréfás anekdotával azért mosolyt csalt az arcára. És a mienkre is. Hiszen egy Lázár-est elképzelhetetlen a halálosan komolyan vett játékosság nélkül. A Lázár-napló úgyszintén.
A könyvbemutató Gyurgyák János, az Osiris Kiadó igazgató-főszerkesztőjének köszöntő szavai után rögtön naplórészletekkel kezdődött, Oberfrank Pál tolmácsolásában. A felolvasások át- meg átszőtték az estét, s elénk varázsolták Nagy László vasszigorát és örömcsatját, Lázár Ervin vízióját a világmindenség alakulásáról, amelyben porrá vagy fénnyé leszünk, és látomását egy éjszakai szörnyetegről, aki a vállán sírja ki magát, a rácegrespusztai gyümölcsdobálást és a zárkózott, komoly, távolságtartó öreg fák kivágását, vagy a molyette ünneplőnadrág történetét.
Komáromi Gabriella a Hétfejű Tündér mosolyával beszélt a kötetről. A kincsesbányára lelt kutató öröme és a barát megrendültsége keveredett ebben a mosolyban. Hiszen – ahogy mondta – mind formailag, mind tartalmilag „abszolúte szabálytalan” ugyan ez a napló, ám „a dolog lényegét tekintve szabályos”: egy egész világ áll össze benne, amely az életmű hiteles hátteréül szolgál. Nem olyan egységesen és következetesen vezetett, mint például Márai híres feljegyzései – Lázár Ervin feltehetőleg nem is szánta őket publikálásra. Ha valakitől kapott egy füzetet ajándékba, abba írni kezdett, így időben egymással párhuzamos bejegyzések jöttek létre, ami a pontos kronológiai sorrend felállítását lehetetlenné és értelmetlenné tette. Komáromi kiemelte a szerkesztő, Ács Margit munkájának alaposságát, aki a füzetek tartalmát csorbítatlanul és jól átlátható formában osztotta meg a nagyközönséggel. Ennek köszönhetően tökéletesen érvényesül az a bensőséges és őszinte hang, amely hitelesíti a legkülönbözőbb szövegeket is. Mert ebben a naplóban minden megtalálható a családi legendáriumtól álmokon, látomásokon keresztül az önsanyargató írói küszködésekig. És közben, mintegy a szemünk láttára, születnek meg a művek – mesék, elbeszélések –, amelyek rendhagyó módon a Napló hangsúlyos részét képezik. A „kacska-macska farkú” betűkkel teleírt füzeteket számtalan figura tölti meg: nem csak a felmenők, a szűkebb családi kör vagy a rácegrespusztai parasztemberek, hanem a mesemondó képzeletének szüleményei és természetesen az írótársak, barátok is. „Egy egész nemzedéket zárt ebbe a kötetbe – fogalmazta meg kutatója –, de a Napló mégis elsősorban önarckép.” Az a legyőzhetetlen akarás hatja át a sokszor néhány szavas, hiányos, meg-megszakadó bejegyzéseket is, hogy „beváltsam azt, amiért a földre születtem”. Lázár Ervin nem azok közé az írók közé tartozott, akik játszi könnyedséggel vetik papírra soraikat. Megküzdött minden szóért, mondatért, történetért. De közben játszott is velük. És mélységesen tisztelte a magyar nyelv minden porcikáját: fáradhatatlanul feljegyezte a rádióban, televízióban hallott nyelvi pongyolaságot, s legszívesebben a régi nagyokat olvasta – Pázmányt, Aranyt. És a Bibliát. Fel-felvillan Istenhez, hazához fűződő bonyolult viszonya is: „Ha távolodsz Istentől, akkor is közeledsz hozzá, csak a hosszabbik utat választottad”, „A haza nem szolgáltatás”. Komáromi Gabriella azzal zárta könyvismertetőjét, hogy nem csak Lázár Ervinről tudhatunk meg a Naplóból sok mindent, hanem önmagunkról is. Víg-szomorkásan, Lázárul.
Ez a víg-szomorkás hangulat Szakonyi Károly visszaemlékezéseiben, méltató szavaiban is ott bujkált. Bármily alaposan ismerte barátját, számára is „rengeteg titok nyílt ki” a Naplót olvasva. Nem egyszerűen a kutatóknak kínál gazdag magyarázatot a lázári titkok megfejtéséhez, az egyszeri olvasónak is szédítő mélységekbe enged betekintést. A kötetből sugárzó „irigylésre méltó” írói szabadság és függetlenség csak kevesek kiváltsága, és az írásokból kiviláglik a Lázárra jellemző tiszta, becsületes gondolkodásmód. Szakonyi szerint generációjuk versenyéből Lázár Ervin kerülne ki győztesen, akinek „ott a helye a világirodalomban”.
Gyurgyák János befejezésül két célt fogalmazott meg az életműgondozás kapcsán: az Osiris Kiadó egyrészt továbbra is arra törekszik, hogy a tizenegy gyerekkönyv és az öt novelláskötet ott maradjon a polcokon, másrészt esélyt látnak rá, hogy egy tudományos életpályakép is megszülessen. Továbbá várnak a kiadó címére minden személyes levelet, fényképet egy tervezett emlékkötetbe. A családtagok, barátok, ismerősök az est után még sokáig beszélgettek, borozgattak. Víg-szomorkásan, Lázárul.