Berlin más. Rendezett, tiszta, emberléptékű. Lehet szeretni. Erre csak akkor döbbenek rá, amikor visszaérek Pestre, és indul a vonat a Keletiből Gyulára. A sínek melletti kiserdőkben és tisztásokon szemétkupacok, mindenfelé műanyagzacskókat és -palackokat visz a szél. A kalauz rosszkedvű, mert féléve meg kell állniuk Nagykátán, az utasok is rosszkedvűek, mert nemcsak Nagykátán áll meg a gyors, hanem ötvenméterenként. A mosdóban nincs víz, az ablakon a kosztól alig lehet kilátni. Fél órája a Keletiben ellopták egy honfitársunk csomagjait, mindenkinek, akivel találkozott, tudomására hozta, hogy legközelebb vascsővel jön, de minimum bunkósbottal.

Berlin más. Hat nappal ezelőtt szállt le a gépem a Tegelen, a repülőtéri busz pontosan érkezett. Az emberek jókedvűek, a sofőr segítőkész, negyven perc múlva az Alexanderplatznál vagyok, újabb tíz percre rá a Haus Ungarn Spandauer Str.-i szállásán. Matthes Ágnes kalauzol, nagyon kedves, elmondja, készül a Collegium Hungaricum új épülete, május 3-án lesz a bokrétaünnep vagy mi, állítólag a Hiller is jön, a hivatalos átadó pedig október végére várható. A régit még Klebelsberg építtette 1924-ben, ’44-ben lebombázták. A szálló ablakából a 365 méteres Fernsehturmra látok, amelyet a helyiek csak Fogpiszkálónak hívnak. Az ötödiken vagyok, alattam, az udvaron emlékmű és épületrom, a II. világháborúban ide gyűjtötték a vegyes házasságban élő zsidó nőket, férfiakat. A párjuktól megfosztottak minden este néma tüntetést tartottak az épület előtt, állítólag ez volt az egyetlen gyűjtőhely, ahol eredményesen.

Elindulok felfedezni a környéket, a fogpiszkálós tévétoronytól végig a Karl-Liebknecht-Strassén a Spree hídjáig, és tovább az Unter den Lindenen. Mire visszaérek, megérkezik Bartis Attila, felkísérem az ötödikre, lepakol, és elmegy Kemény Istvánért. Este nyolcra beszélünk meg találkozót a Brandenburgi kapunál. Kalász Orsival érkeznek, aki Berlinben él, a Tiergarten környékén, és István verseit fordította németre. Felolvasásra megyünk, hét nemzet költői tartanak estet, köztük két magyar, Vörös István és Harcos Bálint, ők ösztöndíjjal vannak kint. A felolvasás három és fél óra, a végén fogadás, kilépünk az erkélyre: sűrű pelyhekben hull a hó. Balra látszik a Reichstag teteje, alattunk, a Brandenburgi kapunál készülnek a hétvégi ünnepségre: 50 éves az Európai Unió.

Másnap délelőtt közösen utazunk Lipcsébe: Orsi, István, Attila és én. Attilával a Vivaldi Hotelbe megyünk, lepakolok, és indulok a könyvvásárra. Az út villamossal félóra, a vásár épületkomplexuma hatalmas, de hamar megtalálom a kiadómat: a standok, a számok és a betűk tengerében remekül el lehet igazodni, ismét győz a német precizitás. A Schenk Verlag standján ott a tolmácsom is, Dózsai Móni, szegedi származású, Lipcsében élő lány. Amikor kiderül, hogy mégsem lesz szerepe a bemutatón, megkérem, fotózzon majd. Próbálgatja a gépem, odaültet a plakát mellé, amely az arcképemmel és a Mario, der Sternensammler borítójával hirdeti a felolvasást, erre két-három német kiválik a tömegből, ők is fotózni kezdenek, aztán még többen jönnek, nyájeffekt, körbevesznek, ők is fotóznak – azt hiszik, valami híres író ül ott. Mónival egymásra mosolygunk, és mire kezdődik a felolvasás, össze is barátkozunk.

A könyvbemutató helyszínén közepes az érdeklődés, félig üres a terem (na jó, inkább félig tele – ragad az emberre az optimizmus a németektől). Magyarok is vannak, Budai Kati a minisztériumból, Károlyi Dóra, a Magyar Könyv Alapítvány elnöke, aztán meglátom Kemény Istvánt és Kalász Orsit, ő perfekt német, ekkor jut eszembe kedves akcentusom, nem baj, bemutatnak, olvasok, az első három vers után felnézek Orsira, ott van még, nem ment ki, jól van. A moderátor szépeket mond a könyvről és rólam, legalábbis amennyit értek belőle. Félóra a bemutató, rendben lezajlik, megyünk a kiadói standhoz, könyveket, képeslapokat írok alá, jön egy osztrák kiadói ajánlat is. Budai Kati hív a magyarokhoz, félóra múltán megyek, a nemzeti standon a Márió-könyv mellett meglátok egy másik kötetemet is, a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután-t (a jó cím rövid, tömör és sokatmondó). Vásárzárásig maradok, de eldöntöm, még egyszer soha: a villamosnál hatalmas a tömeg, ráadásul hull a hó, nagy pelyhekben, kegyetlenül.

Este Attilával a nagyállomás környékére megyünk, szárazkapus épület, István és Orsi ott olvas. Jó a hely, jó az est, profi zenei effektusok, finom borok. Találkozunk Dózsai Mónival is, aztán még beülünk egy kocsmába (a könyvtár este zárva van). Attilával éjfél után indulunk haza, gyalog megyünk a hóban, a villamosok már nem járnak. Másfél-másfél megállót alkudunk ki a másiktól a múltunkra, de nem sikerül kibeszélnünk, nem vagyunk már fiatalok, így a hotelben egy üveg bor mellett fél négyig folytatjuk.

Másnap reggeli közben jön meg Vörös István, Grecsó Krisztián és Fehéri György, délután, a vásáron megint összefutok velük. Fehéri meghív az őszi BerlinFestre, tárgyalok az osztrák kiadó vezetőjével, a felnőttekhez szóló köteteim érdeklik. Beszélgetek Dalos Györggyel, azt mondja, nagyon jó, hogy Janikovszky után megint van magyar gyerekkönyv a német könyvpiacon. Ennek én is örülök.

Este városnézés, vásárlás. Másnap délelőtt megnézem a lipcsei óvárost is, nagy élmény. Délután egyedül indulok Berlinbe: Istvánék már visszamentek, Attila meg még nem jön, este felolvas. Kicsit mások itt a vonatok, mint nálunk, internet kapcsolat, fülhallgatós rádió, elkülönített gyerekjátszó. Berlinig közel kétszáz kilométer az út, de egy óra alatt ott vagyok. Újra lepakolom a bőröndöm a CH szállóján, halat eszem a sarkon, ahogy három napja is, aztán elmegyek vacsoráért és reggeliért az Alexanderplatzra.

Másnap délelőtt bejárom a kötelező helyeket, múzeumok, a fal maradványa, Reichstag stb. Az Unter den Lindenen iszonyatosan sok a rendőr, a levegőben helikopterek köröznek, mindenütt kordonokba botlom, de turistaként átengednek: javában zajlik az 50 éves eu-s ünnepség, itt van Európa politikai elitje, azért a nagy felhajtás. A Deutsches Historisches Museum előtt megállok, nagy a tömeg, akkor jön ki a politikai elit, Gyurcsányt és Jacques Chirackot megismerem, a németek Angela Merkelt követelik, végre kijön ő is, nagy az éljenzés, felénk lép, integet, a tömeg élteti, a németek szeretik. A többi politikus már a buszon ül, Gyurcsány középen, tűnődve figyeli az ovációt.

A szállón bekapcsolom a tévét, a ZDF egyenesben adja a pár száz méterre zajló eseményeket. Estefelé megjön Lipcséből Krisztián, de azonnal el is megy, német barátai várják. Jön Attila is, ő a nagyállomásra megy, körbe akar nézni. Elindulok én is, a Brandenburgi kapuhoz megyek, a tévé szerint ott lesz a záróünnepség. Rengeteg fiatal van, német sztárok énekelnek a nagyszínpadon, a kapu tetején este nyolckor tűzijáték kezdődik, megnézem, vége, oszlik a tömeg.

Éjszaka még járunk egyet Attilával a másik irányban, a művésznegyedben, de csak fél egyig, mert reggel indul a gépem. Malév járattal jövök, velünk utazik Kertész Imre is, három sorral előttem ül, a felesége kíséri. Pesten bemegyek a Mórához az új könyvem tiszteletpéldányaiért (A terepasztal lovagjai), aztán indulok az állomásra. A 79-es trolival utazom a Baross térig, onnan viszem a csomagot a Keletibe, aztán ki a külső vágányokhoz, ennyit Németországban a hat nap alatt összesen nem cipekedtem. Felszállok, a folyosón újságárus érkezik, látom a címlapot: Dundika leesett a helikopterről. Ekkor döbbenek rá: hazaértem. Elindul a vonat, lehúzom a koszos ablakot, hogy lássak valamit a magyar tájból, jönnek is az erdőszéli szemétkupacok, a műanyagzacskók és –palackok, és jön a kalauz is, hogy elpanaszolja, Nagykátán már fél éve meg kell állniuk. Hazaértem, most már biztos.