Csendes-ülős

(Fiatal írók tábora Albáron, 2009. július 22-26.)

Üzenem az otthoni (nyaralás)hegyeknek, hogy dolgozni jó. Halastó partján, korsó kofolával legalábbis.

A Szlovákiai Magyar Írók Társasága szervezte Fiatal írók tábora nemigen fogható semmihez, amivel Magyarországon találkozhat az egyszeri irodalmár. Itt nincsenek részeg írók, például. Mondjuk, nem részegek sincsenek, az igaz. Mentorként vannak csak (Hizsnyai Zoltán, Juhász Katalin, Z. Németh István), táborvezetőként (Nagy Erika). A táborlakók viszont nem írók, hanem gyerekek, akik szeretnek írni. És néhány túlkoros örökifjú - ők szintén szeretnek írni. Üldögélnek három csoportban, és hazulról hozott szövegeket szálaznak-csinosítnak a mentorok irányításával. Meg helyben gyártottakat.

A tábor második napján érkezünk a Dunaszerdahely melletti faluba, és némi kóválygással, töketlenkedéssel indul az albári program, mindig kisebb utcákba sodródunk, de a SzMIT-eseknek nincs nyomuk (elfelejtettem előre megkérdezni, hogy pontosan hol is lesz a dzsembori). Kinga a volán mögött tűri a céltalanságot, nem idegeskedik nagyon, aztán megállunk, és egy kapufát támasztó aszonytól próbálok útbaigazítást kérni. Vicces, mindig megismétli, amit kérdezek tőle, az arcán a legőszintébb tanácstalanság. Írótábor? Az, szlovákiai magyar. Írók vannak ott, táboroznak. Írók? Vakarózik, megkérdezi az apját (férjét?) is. Egyébként kedves, szimpatikus, csak mitha ezek a szavak nem lennének meg neki, pislog, néz zavartan, úgyhogy másképp inkább. És a kultúr merre van? Kultúr? Művelődési ház, úgy értem. Művelődési?... az itt nincs. Ekkor adjuk fel. Hívom Erikát, aki elmagyarázza, hogy nem a faluban a tábor, hanem néhány száz méterre a településtől, az országút mellett. És tényleg. Bungalós horgászkemping étteremmel, szép nagy ásott tóval, szlovákiai magyar írók táborával - Relax Parknak hívják. Hét körül érkezünk, nyolckor Bárka-est.

Egy lux vilkában kapunk szállást. Az itt azt jelenti, hogy nincsenek hálótársaink, ketten lehetünk. Van viszont meleg víz, konyha, hűtő. Tisztaság. Figyelmeztetnek, hogy a kulcsot ne hagyjuk belülről a zárban, mert az ajtók hajlamosak becsapódni, és akkor lehet hívni a lakatost. (Mi megússzuk, a szerenécstlenebb sorsú barátaink meg szentségelnek, miközben a szakember csavarhúzóval próbálja felnyitni az önmagára záródott épületet.)

A Bárka-estről mi sem tudunk előre, de lenyomjuk gond nélkül. Most Csapody Kinga és Szabó Tibor Benjámin jeleníti meg a folyóiratot. Tizenöt fiatal, plusz a mentorok egy fedett, zsindelyes pihenőn, van nálunk néhány lapszám is, összefoglalom a Bárka történetét, törekvéseit, bemutatom a rovatokat, néhány fontosabb szerzőt, Kinga meg sokszor közbekérdez, kiegészít, hozzáfűz. Szó esik praktikus kérdésekről is, ismertetjük a kéziratok elbírálásának rendjét, az értékelés szempontjait (láthatóan ez jobban érdekli a publikumot, mint a kánonköziség). Legalábbis direktebbeb rezonálnak. Közösen tartunk egy kedvcsináló bemutatót a Bárka netes magazinjáról, végül mindketten olvasunk. Egy óra a program, elég is ennyi, a végére sötét lesz, és megindul a szúnyoginvázió.

Délelőtt és délután műhelymunka, belehallgatunk itt-ott. Illetve, én belehallgatok, Kinga viszont rögtön bele is folyik, instruál, példákat mutat, referátumokat tart IQ-ból, és elfogadják, mennek utána. Az utolsó teljes napon már foglalkozást vezet, kortárs szövegolvasósat, kreatív írósat. Az ifjak munkái nagyon vegyesek. Nemigen derül ki (számomra), hogy kiből lesz, kiből lehet majd szakmabéli. De ezt itt nem is tartja fontosnak senki. Mások a szempontok. Együtt vannak, jól érzik magukat, irodalmaznak.

Esténként szolíd Bacardizás-borozás, Hizsnyai derűsen adomázik, a többiek figyelik. A fiatalok nem durvulnak, se nagy bebaszások, se elvadult csajozás-pasizás. Tehetnék, de nem teszik. Arányosan, ízlésesen intéződik minden.

A harmadik napon a Kalligram mutatkozik be. Beke Zsolt szerkesztő a vendég, kiül még mellé Hizsnyai Zoltán (a lap alapító főszerkesztője). Hizsnyai a Kalligram indulásáról, múltjáról mesél, honnan jöttek, milyen célokkal, és miféle akadályokon keresztül jutott el az eredetileg pozsonyi folyóirat oda, ahol (2003-ban) ő átadta a stafétát Csehy Zolinak. A zaklatottabb évek története kimarad (Csehyt Németh Zoltán váltotta a főszerkesztői poszton, de egyikük sem maradt sokáig), Beke Zsolt a Kalligram jelenlegi helyzetéről beszél. Erős tematikus blokk szinte minden számban, a kortárs irodalom élvonala a szépirodalmi rovatban, látványos grafikai környezet, és egy teljesen megújult szerkesztői közösség - ezek a sarokpontok. Az új főszerkesztő (másfél éve) Mészáros Sándor, mellette Szilágyi Zsófia, Gerevich András és Beke Zsolt a szerkesztők, a folyóirat kétlaki lett, ami (ha jól sejtem) azt jelenti, hogy döntően Pestről irányítják. Juhász Kati rákérdez, mennyire tekinthető a szlovákiai magyar irodalom lapjának a Kalligram. Az esztétikai minőség nem országhatárok függvénye, válaszolja a redaktor. Nehéz lenne vitatkozni a tétellel. Zsolt hozott egy csomó lapszámot, a Kritika-vitásból kérek én is, de aztán látom, hogy az az anyag jött a blokkban, ami később Az olvasó lázadása kötetbe is bekerült, úgyhogy otthagyom a folyóiratot valamelyik ifjúnak. (Megjegyzem, a Kalligramnak is megoldatlan a felvidéki terjesztése. Panaszkodnak a jelenlévők, hogy nem lehet kapni sehol. Bárkát se, de az legalább érthető; ha el nem is fogadható.)

Alkotómunka folyik a táborban, de nem hajszolják azért túl magukat a résztvevők, belefér a légézés. Látok néhány izgalmas karaktert a gyerekek között. Egy ifjú regényíró, erős intellektussal, komoly témákkal, egy keveset beszélő prózista lány, aki szállítja végül a tábor legerősebb szövegét (az eredeti bűnbeesés történetét írja szét, és okosan, szellemesen, pimaszul), egy aranyos pár, a fiú esetlen és nagydumás egyszerre, a lány meg rém tehetséges - szépek együtt. És van itt egy leendő dívaköltőnő is, aki magabiztosan bárdolatlan, nem gyötrik kétségek, nem szégyellős, jó nagy a hangja, erős (offenzív) gesztusokkal bombázza környezetét. Talán ő a legfeltűnőbb a társaságban. A szövegeit, mondjuk, nem éreztem kiemelkedőnek, de az (tudjuk) nem is feltétlenül szükséges a dívaköltőséghez. Bár nem árt.

Aztán eltelt. Ugrottam hasasokat a tóba az egyik stégről (miközben Kinga egy Vámos készítette Létay-Kiss Tibi-interjút olvasott hangosan egy női magazinból - két ugrás között megtárgyaltuk, mitől hamis a beszélgetés), megettük a finom pirított májat, a kevésbé finom magyar pörköltet a kemping étkezőjében, élveztük a tündéri táborvezető törődését, barátságát, nevettünk Juhász Kati elharapott, keserédes poénjain, meg azon, hogy Z. Németh Pista szerint az a jó aforizma, amitől az embernek mozog a farizma (adott helyen és időben tényleg vicces volt), és az utolsó este meghallgattuk-megzsűriztük a gálaműsor produkcióit (a táborlakók felolvastak műveikből). Latin zenére táncoltunk.

Induláskor túlélőcsomagot (kifli, pástétom, alma) kapunk Erikától, puszit mindenkitől, ölelést. Meg az otthoni programoknál ritka vendég érzést. Hogy nincsen baj semmi. Treuga Dei.

(SzT)