Nagy Eszter
Summer is coming
Hát, nyár közeledtével különösen aktuális téli történetet olvasni. Ám kétségtelenül sok hasonlóság lehet a könyvbeli időjárás és a valóság között. Abban is biztos vagyok, hogy egy hirtelen nagy hónak a gyerekeken kívül csak a férjem képes örülni, de az nem számít, mert nem ő öltözteti a kölyköket Michelin-babának, és a hólapátolás is szerves része a világképének. A gyerekeknek a hó maga a váratlan kaland, amit azonnal és maradéktalanul ki kell használni, mert ki tudja, mikor jön megint. A hóból sosem elég. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még télen is, átázva, átfagyva az első dolog, amit a polcról a meleg szobában előkapnak, egy mesekönyv MÉG TÖBB HÓRÓL.
Mimbo Jimbo és barátai ennél vonzóbb módon nehezen toppanhattak volna be a gyerekszobába. Jakob Martin Strid legújabb mesekönyvében is váratlanul visszatér a tél, és mindent beborít a töméntelen mennyiségű hó. A völgybéli állatok, történetünk főszereplői, nehezen birkóznak meg a helyzettel. Mentségükre legyen mondva, hogy szemlátomást melegebb vidékről származnak. Mimbo Jimbo egy kiselefánt, akinek legjobb barátja egy víziló, Mumbo Jumbo és Frédi, a beachboy pávián. A többi völgylakónak sajnos nem jutott név, bár ez, mint oly sok minden egyéb, a történet szempontjából mindegy is. Amíg a felnőtt (fel)olvasó esetleg meg-megakad a menetközben a felvillanó, majd reflexió és kifejtés nélkül semmibe vesző adalékokon, addig a gyerekhallgatóságnak magától értetődő, hogy bizonyos dolgok anélkül vannak, hogy kellenének. Sem egy árvaház, sem Szentpétervár, némi narválagyar vagy a semmiből felbukkanó vízilómama sem tudja kizökkenteni a kisebbeket a kaland élvezetéből. Mert a könyv könnyedén túllép a történet puszta elbeszélésén. Az illusztrációk és a szöveg pontosan átgondolt egyensúlya és finom összhangja megfigyelőből észrevétlenül a kaland résztvevőjévé teszi az olvasót. Ezt a varázslatot kitűnően példázza a felnőttek kezdeti igyekezete, hogy rámutassanak csemetéjüknek a részletgazdag illusztrációk és a szöveg közötti összefüggésekre, majd az olvasást folytatván ráébredjenek, hogy a szerző pontosan abba az irányba vezeti tovább a mesélést, amerre maguk is kanyarítanák. Némileg megnyugtat, hogy sikerült másoknál is megfigyelnem, ahogy valahol a hatodik oldalpár környékén fölhagynak a hozzáfűzött magyarázatokkal, és elmerülnek a közös felfedezésben.
Noha egymást érik a váratlan fordulatok, az eseményeket nem a feszültség, hanem a kíváncsiság és tettrekészség formálja. Nincs gonosz, és nincs tanulság. A karakterek ártatlan bája és természetes önazonossága egyenlőséget teremt lelkes kalandvágyók (Mimbo Jimbóék és a tapír) és az óvatos megfigyelők (oroszlánok, tigrismamáék stb.) között. A pokróc alatt meghúzódó társaság egyenként és együttesen is szerves része marad a kalandnak. Csakúgy, mint a szomszéd bácsi, aki a saját teremtett világuk rendkívüli szabályaiban elmerülő gyerekek számára egyszerre szerves része és kívülálló szemlélője (elszenvedője) az eseményeknek. A szöveg, leágazásai ellenére is könnyedén követhető, akár egyszerre végigolvasva, akár több estére beosztva is működőképes tud maradni. Önálló olvasással barátkozó gyerekeknek is bátran ajánlom, a szellős tipográfia és a mindent kitöltő képek bőségesen kárpótolnak az erőfeszítésért.
(Jacob Martin Stird: Mimbo Jimbo és a hosszú tél, ford. Petrikovics Edit, Kolibri, 2017., 117 oldal, 3499 Ft)
