Esszék, tanulmányok

 

 NagyMihalyTibor.jpg

 

Elek Tibor

 

„valami mégiscsak” – 

Elment a békési szonettkirály,

Nagy Mihály Tibor

 

Néhány órája hívott fel egy békési közös ismerősünk, hogy megrendülten tájékoztasson arról, 63 éves korában meghalt Nagy Mihály Tibor… Békés megye határain túl valószínűleg kevesen kapják fel a fejüket e hír hallatán, nekünk, akik itt élünk a Délkelet-Alföldön, és személyesen ismertük a Bárka-díjas, Körösök Gyöngye-díjas költőt, ez nagyon szomorú hír. S attól talán még szomorúbb, ha némi lelkiismeretfurdalás is vegyül a bánatunkba, amiatt, hogy vajon megtettünk-e mindent azért, hogy másutt is megismerjék őt, a költészetét, egyáltalán megtettünk-e mindent érte. Tettünk-e valamit egyáltalán?

Még ha nem is volt könnyű, mert korai leszázalékolása, rokkantnyugdíjassága, betegségei, depressziója zárkózottá tették s mindenféle kommunikációban hátráltatták már akkor is, amikor még eljárt a Bárka-estekre, a Körös Irodalmi Társaság rendezvényeire. Miközben olyan verseket (is) írt, amelyek az ország bármelyik élvonalbeli irodalmi folyóiratában megállták volna a helyüket (nagy ritkán meg is állták), ahogy a kötetei (Közelítő ismeretlen, 1998, Szomjazó madár, 2000, Szomjazó madár, 2001, a várható érkezése, 2008) is megjelenhettek volna bármelyik rangos kiadónál. S vajon, ha így történt volna, az jelenthetett-e volna számára valamiféle megtartó erőt? Nem tudjuk meg már sohasem.

Az első, papírborítású, magánkiadásban megjelent versfüzete után, az első Szomjazó madár 33 szonettjét mi adtuk ki 2000-ben, a Körös Irodalmi Társaság, a Békés Megyei Könyvtárral közösen, a Körös Könyvtár bibliofil jellegű sorozatban (50 számozott példányban). Egy évre rá ugyanezen címmel a Hét Krajcár és a Püski Kiadó 51 versét jelentette meg, Püski Sándor rajzaival. Nem bántuk, mert abban bíztunk, hátha így jobban felfigyelnek rá mások is. Azért mégis inkább a mi kiadványunk hátoldalára írt szavait másolom ide Nagy Mihály Tibornak, mert ez keveseknek lehet meg:

„A szomjazó madár alászáll, hogy csillapítsa szomját, és fölrepül újra. Így szállok alá magam is az érzékek, az érzékiség birodalmába, és feltöltekezve emelkedem a magasba. Szükségem van a tapasztalásra, okozzon az bár szenvedést. Szükségem van rá, hogy fölemelkedjem hűvös szépségek magasába, hogy élményeim értelmet kapjanak. Az alapvetően tragikus élet csak így lehet számomra elviselhető. A vers valósága egy kis időre, a külső valóság helyébe lép. Mikrokozmoszában megvalósul az, ami a külső világban halálra ítélt. Mégsem pótszer a mű, hisz éppúgy valóság, mint amit elfed. Tere van és ideje, anyaga és szelleme. Az alkotott világ épp olyan létező, mint a teremtett. Míg írom vagy olvasom, benne élek. Azután, meglehet, elfelejtem.

De volt a nagy időben egy pillanat, mikor betölthette a hivatását.”

A negyedik kötete összeállításakor, jó tizenöt évvel ezelőtt, engem kért meg, hogy írjak néhány ajánló szót a tervezett, a békéscsabai Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház által kiadott könyv borítójának hátoldalára. Nagyon szívesen írtam, és okosabbat, jobbat most sem tudnék írni róla, ezért idepötyögöm szépen ismét, no, meg azért is, mert hátha most olyanok is elolvassák, akik még róla sem hallottak, nemhogy a kötetéről:

„A lét gordonkahangja búg Nagy Mihály Tibor költészetében.

A szonettekben éppúgy, mint a néhány soros szabad versekben.

Mélyről felhangzó, tiszta, érett, a végső kérdésekkel kegyetlenül illúziótlanul számot vető, a lényegig hatoló hang ez. Nagy, súlyos, nehéz (világot építeni és bontani egyaránt képes) szavakat és szókapcsolatokat »mondhatatlan mondatot« hordoznak a versek, és nagy szó, hogy nem roppannak össze önnön terhük alatt.

Sőt, a kortás lírából alig ismert katartikus erővel közvetítik az egzisztenciális magány, az elveszettség, a szenvedés, az elmúlás, a már-már mindennel azonos »hiányhiány« élményét.

Néhány évvel ezelőtt, egy nyilvános rendezvényen, talán éppen a Bárka-díj átadásakor, békési szonettkirályként mutattam be e versek íróját, mert már az előző, Szomjazó madár című kötetében is bravúrosan alkalmazta a klasszikus versformát.

Ezúttal sem csalatkozhat az olvasó, de talán mégis velem együtt örül annak, hogy a költő nem zárta magát a szonett kalodájába, hogy a szétesés rendjét, »a szétesésben összetartozást«, a szabadabb formák keretei között is keresi.”

A 2012/1-es Bárka-számban közöltük utoljára versét, Közelítésem a Himuszhoz címmel. S arra emlékszem, hogy jónéhány éve, amikor utoljára beszéltünk telefonon, egyre csak hárította az érdeklődésemet, azt mondta, ne számítsunk már rá, ne kérjük, ne várjuk, ne hívjuk őt már. Vajon jól tettük-e, ha így tettünk?

Most az egyik legszebb, a valami mégiscsak című szonettjével búcsúzom tőle, az egyik utolsó Bárka-közléséből, a 2011/3-as számból. Nyugodj békében, Barátunk.

 

valami mégiscsak

 

időm kezemből elfolyik közöm
magamhoz nincs ha élek is hiába
elmossa lassan arcom a közöny
a szabadság és szerelem hiánya

költő vagyok csupán a vers miatt
világom kék köve ha megreped
ha elveszíteném az utamat
utammal együtt én is elveszek

ha lényem tükre végleg eltörik
az öltözékem csontig vetkezem
szorítva kínjaim göröngyeit
én meghalok örökre vesztesen

valami mégiscsak beteljesül
ha végső mosolyom arcomra hűl

 


Főoldal

2023. február 04.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiKopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba versei
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png