Esszék, tanulmányok

 

B__lint_Tibor.jpg
Bálint Tibor
(Kántor László felvétele)

 

Demeter Zsuzsa

 

„A valóság olyan, mint a Kaukázus”

(Bálint Tibor 90)

 

„Bálint Tibor, az elbeszélő állítólag most lenne hetvenöt esztendős” – így kezdődik Tamás Gáspár Miklós A punga című, Bálint Tibor alakját idéző írása.[1] Az egyik legőszintébb írás, amit valaha is Bálint Tiborról írtak. Vagy legalábbis azok közül, amelyeket én ismerek. Most, hogy Bálint Tibor, az elbeszélő, „állítólag” kilencven esztendős lenne (június 12-én), újraolvasom TGM írását. Sokszor elolvastam már az elmúlt években, ha tanácstalanul ődöngtem Bálint Tibor életművének girbegurba utcáin. Mondhatnám azt is, Szilágyi István 1976-os, Utunk Évkönyvben megjelent Szabálytalan leltár című, az Utunk folyóirat 30 évét összegző nagylélegzetű esszéje-tanulmánya mellett TGM írása a kályha. Ahonnan mindig elindulok, ha a Kövespad irányába, vagy ezúttal Kolozsvár belvárosa, a sétatéri akácfák alatt üresen álldogáló, málló festékű öregek padja fele veszem az irányt, vagy ha Bálint Tibor íróasztalának fiókjából előkerülő írói töprengéseit olvasom. Az 1969-es év zajos sikere, a Zokogó majom megjelenése utáni, ’89-ig tartó periódus nem esemény nélküli Bálint Tibor életében: legalábbis ami köteteinek számát illeti. A kolozsvári peremvilág életét megörökítő regény többszöri újrakiadásai, idegen nyelvű megjelenései, a regényből Sánta angyalok utcája címmel a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Szabó József Ódzsa rendezésében készült nagysikerű színházi adaptáció a hetvenes évek közepéig biztosítottak Bálint Tibor számára pénzt, paripát, fegyvert.  Ez a siker lesz további írásainak fokmérője, s a Zokogó majom viszonyítási pontként rendre előkerül a későbbi köteteiről szóló kritikákban. Mert kritikai figyelemben továbbra sincs hiány, az 1989-ig megjelenő tizennégy kötetéről referál a hazai és a magyarországi sajtó. A kritikai reflexiókat olvasva nehéz szabadulni attól az érzéstől, a ’70–’80-as évek kritikai beszédmódja óhatatlanul megágyazott annak, hogy mint TGM írja, „[Bálint Tibor] Egyenetlen, furcsa életműve nagyrészt feledésbe merült, bár regényének egy emlékezetes kocsmacégértől kölcsönzött címe, a Zokogó majom, még él – magát a könyvet kevesen olvassák.”

A kérdés (azazhogy valóban egykönyves szerző-e Bálint, s ha igen, minek köszönhető) ennél bonyolultabb, tudom, de ha Bálint Tibor ’69 után megjelenő köteteit végigolvassuk, némileg érthető a kritika fanyalgása. De csak némileg – mert ha ismerjük Bálint Tibor ún. „láthatatlan”, azaz a különböző irodalmi lapokban megjelenő, de kötetbe nem kerülő írásait, tudhatjuk (s tudhatták Bálint Tibor kritikus kortársai is, hiszen részben ők voltak ezen lapoknak a szerkesztői/olvasói): Bálint Tibor úgy vált egykönyves regényszerzővé, hogy kritikáiban, miniatűr íróportréiban, írói vallomásaiban mindig a novella fontosságáról beszélt. Arról a műfajról, amelyben leginkább otthon érezte magát, s aminek a mesterségbeli fogásait az orosz klasszikusoktól próbálta ellesni. Jóval többször értekezik az Utunk hasábjain a novellaírás mikéntjéről, mint a regényéről (példaként A novella ábécéje című írását említeném, ami az Utunk után megjelent a Kenyér és gyertyaláng című kötetében is)[2] – s talán az sem véletlen, hogy a Zokogó majom kapcsán novellaszerű építkezésről beszél a kritika.

Tárca nélküli novellák című írásában a novella születéséről elmélkedve írja Bálint Tibor: „Hogyan születik a novella? Talán úgy, hogy váratlanul egységbe szerveződik sok latens emlékünk a valóságnak valamely tapintható darabjával, egy álomfoszlánnyal, egy illattal, vagy egy éles látomással, örvénylés közben sűrűsödni kezd magva körül, amely nem más, mint az írói ötlet, s egyre tömörebbé válik, akár keletkezésük pillanatában az égitestek.” – a Zokogó majom intrójára tökéletesen ráillő megállapítás a fenti: a regény egyik legszebb jelenetét, a kolozsvári külváros hajdani emlékét megidéző, szinesztéziás, lebegő, álomszerű leírását regényszervező – és miért is ne, akár életműszervező elvnek is tekinthetjük –, amelyben sűrítve megtaláljuk a föld és az ég közt lebegő, lírával átitatott Bálint Tibor-féle prózai építkezés főbb elemeit: „ha pedig lehunyja a szemét, hogy távolabbi dolgokig szaladjon vissza, csak olyanszerű képek, emlékek bukkannak elő, akár a hold szétmosódó, higanyos foltja, ha felkél a nap. Alig tud visszaidézni egy-két történetet, hacsak arra a telepre nem gondol, arra az örökfehér tájra, ahol először laktak, s ahol dudaszó kíséretében havas pillájú angyalok tódultak ki a porcelángyár kapuján kosztoscsészéiket lóbálva, mintha az Isten bocsátotta volna el őket a megcsappant munkalehetőség miatt…”

Különböző, kötetben megjelent és kötetben soha napvilágot nem látott, műfajilag igencsak változatos írások mentén kanyarog Bálint Tibor irodalmi kartográfiáján utunk – a térképhasonlat adja magát, hiszen Bálint Tibor elsősorban Kolozsvár írója/költője. Lírai krónikása. Műfaji ismérvektől függetlenül, azokat elegyítve ennek a városnak írja múltját, jelenét – és különböző disztópiákban bizonyos értelemben a jövőjét. Ami mégis összeköti e sokfele ágazó kert útjait, s leheletvékonnyá teszi a műfajok és kötetek közti határokat, biztosítva a könnyed átjárást egyikből a másikba, az a semmi/senki máséval össze nem téveszthető költői/lírai nyelv és az attól nem független, viszonylag egységes írói tematika, mely egyfajta kabalaként minden írásának szerzői védjegye. Erről a műfajok közti átjárhatóságról sokféle műfajban értekezik Bálint Tibor, helyhiány miatt csak a Magyar Ifjúságnak[3] adott interjújából idézek: „Én magam a mai napig hiszem (...): nincsenek műfajok! A prózában is van tehát költészet. (...) Egyszerre akarom érzelemmel és fénnyel körülvenni a tárgyat, amelyről értekezem, mert úgy érzem, annál jobban mozgásban tudom tartani.”

Egyenetlen életmű a Bálint Tiboré, mondja idézett esszéjében TGM. Így vélekedtek a Zokogó majom előtt és után megjelent kötetei többségéről a kritikusok is. Erre az egyenetlenségre sokféle válasz adható, maga Bálint Tibor is megkísérli esszében, interjúban, jegyzetben, vallomásban, memoárban felfejteni, hogyan épül fel írói világa. Egyenetlensége ellenére szerves egésszé összeálló szövegtérkép Bálint Tibor életműve, amelyben nehezebben igazodunk, ha csak kötetek mentén felrajzolt útvonalakon haladunk. A léptékváltások kitapintásához a mellékösvények felrajzolása is szükséges: ha köteteket a ma már „láthatatlan”, kötetbe soha nem került Bálint-írásokkal együtt olvassuk, a látszólag megközelíthetetlen helyekhez is megtaláljuk az oda vezető ösvényt. 

Szemfedő és viharlámpás címmel 1988-ban a Kriterion Könyvkiadó Bálint Tibor-könyv kiadására készül – legalábbis ez derül ki a kolozsvári Szabédi-házban őrzött Kriterion-hagyatékban talált dokumentumokból. A kiadandó kötettel kapcsolatos dokumentumok között két tartalomjegyzék is található, az egyiken Bálint Tibor kiegészítései, illetve egy, a kötet tartalmára-szerkesztésére vonatkozó kéziratos kiadói javaslattétel. S bár ilyen címmel Bálint Tibornak nem jelent meg 1988-ban kötete, a tartalomjegyzék alapján joggal feltételezhetjük, hogy az ugyanabban az évben Nyargaló ihlet címmel megjelent, vallomásokat, karcolatokat tartalmazó kötetvariánsról lehet szó, még ha a kiadói tervezeten „nuvele” (novellák) szerepel (mindkét címmel találunk egyébként írást a kötetben). Ez önmagában még nem túl izgalmas felfedezés, a kiadói ajánlólapon azonban szerepel egy mondat, amit érdemes figyelembe venni, ha Bálint Tibor 1969 utáni köteteit vesszük számba. „Meg kell nézni, mennyiben vannak átfedések eddigi kötetekkel?” – olvashatjuk az utolsó sorban.

A Zokogó majom megjelenése után két évvel, 1971-ben a Kriterion Könyvkiadó Császár és kalaposinas címmel harminc novellát tartalmazó Bálint Tibor-kötettel jelentkezik – az öt nagyobb fejezetre épülő kötetből az Öregek könyve című ciklus (a kötet címadó novelláját leszámítva) képezi Bálint Tibor 1973-ban, szintén a Kriterionnál megjelenő dekameronjának, a Nekem már fáj az utazás című kötetének gerincét. 1975-ben újabb, ezúttal az Utunk folyóiratban önálló rovatokként (Arcképek a köröm hátán, Töredelmes vallomások) megjelent miniesszéinek válogatását jelenteti meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadó Kenyér és gyertyaláng címmel, melynek írói Arcképsorozata bekerül az 1988-as Kriterion-kiadású, már említett Nyargaló ihlet című kötetébe is. Az évtized végén, ’79-ben a Dacia Könyvkiadónál jelenik meg Mennyei romok című, tárcákat, karcolatokat, novellákat tartalmazó kötete, melynek kb. egyharmada szintén az első két novelláskötet újraközlése, illetve a Magvető Könyvkiadó ugyanebben az évben Látomás mise után címmel közöl a fentebb említett elbeszéléskötetekből válogatást. A 80-as évek szintén válogatáskötettel indul, a Mennyei romok és a Nekem már fáj az utazás történetei, kiegészülve néhány új írással képezik a Mese egy őrült kakadúról című kötet alapját (Kriterion, Bukarest).

Teljesen önálló novelláskötettel újra csak 1986-ban jelentkezik Bálint Tibor, de a Dacia Könyvkiadónál megjelenő Családi ház, kerttel című kötetének nagy részét a ’89-es magvetős kiadású Égi és földi kovártélyban is olvashatják az olvasók. Kilenc kötetnyi elbeszélés, novella, karcolat, esszé szövegvándorlásait követhetjük nyomon a jelzett húsz évben – lényegében három önálló (két novellás és egy esszéket tartalmazó) kötetet rajzol át és egészít ki újra és újra Bálint Tibor, helyez más keretek és viszonyok közé, nem egy esetben köteteinek anyagát az Utunkban megjelenő újabb rovataival (Légyfogatú hintók, Naplopó), elbeszéléseivel (Öregek könyve, Apokrif történetek-sorozat) egészítve ki. Irodalmi nyilvánosság és írói életmű egymásra hatása talán sehol nem ennyire nyilvánvaló, mint Bálint Tibor esetében, s a fentebbi, talán szövevényesnek tűnő kötetkompozíciók más olvasatot nyernek, ha az egyes írásokat először nem kötetben, hanem az adott Utunk-évfolyamok kontextusában olvassuk. Egy-egy novella, karcolat akár egy lapszámon belül is kiegészül írói arcképekkel, műhelyvallomásokkal, interjúkkal, a Zokogó majom sem a regény első oldalával kezdődik, hanem az Utunk 1016-os lapszámával. Vagy még korábbi szövegekkel, talán az igen korai, Sanyika című novellával. Tudom, botorság azt várni a mai olvasóktól, akik TGM szerint már a Zokogó majmot sem olvassák, hogy Utunk-évfolyamokat vagy más, rendszerváltás előtti irodalmi sajtót böngésszenek át Bálint Tibor kedvéért (az én kedvemért meg pláne nem), de egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a Bálint Tibor-életműről nem kötetek mentén, hanem a korabeli sajtó kontextusába ágyazva érdemes beszélni. Első két novelláskötetének anyaga (Csendes utca, Angyaljárás a lépcsőházban), korai novelláinak proletkultos felhangja is más olvasatot nyer, ha ismerjük azokat a prózapoétikai-ideológiai vitákat, amelyekben nem egy esetben Bálint Tibor szövegei is megítéltettek, s amelyekhez nem egy esetben maga Bálint Tibor is hozzászólt.  Másként olvassuk az Önkéntes Rózsák Sodomában című disztópiáját, ha ismerjük annak első szövegvariánsát a Korunk 1967-es júniusi lapszámából, s másként olvassuk egymásba fonódó novellásköteteit is, ha ismerjük Bálint Tibornak azokat a ma már „láthatatlan” írásait, amelyek kötetbe soha nem kerülve, végül elmerültek az Utunk-évfolyamok szövegtengerében. Valami ilyesmit javasol egyébként a 25. Utunk-évfordulón Marosi Péter is, amikor azt írja: „Az Utunk történetéből magából is kitapinthatunk valamit a romániai magyar írásművészet huszonöt évének történetéből. Persze, mindehhez hozzá kellene olvasnunk »még« a romániai magyar folyóiratok, a napilapok és hetilapok évfolyamainak irodalmi anyagát, hogy aztán hozzáfoghassunk a könyvkiadás két és fél évtizedes eredményeinek felméréséhez.”[4] Nyilván Bálint Tibor esetében nem feledkezhetünk meg a Napsugárról sem, melynek szerkesztőjeként a romániai/erdélyi magyar gyermekirodalmat gazdagította – a jelzett periódusban egyébként a fentebbi kötetei mellett négy gyerekirodalmi kötete is megjelent (Robot Robi kalandjai, Kriterion, 1973, Kifli utca, zsemle szám,  Ion Creangă, 1979, Én voltam a császár, Kriterion, 1982, illetve A háromszáz esztendős pacsirta, Ion Creangă, 1986), illetve szintén erre az időszakra esik a Zokogó majom folytatásaként is olvasható Zarándoklás a panaszfalhoz című, szintén először folytatásokban olvasható regényének megjelenése,[5] amelynek a Zokogó majoménál jóval visszafogottabb kritikai visszhangja volt a korabeli olvasók és kritikusok körében – s ez még akkor is így van, ha a könyv 1979-ben elnyeri – Pusztai János A Sereg című kötetével megosztva – a Pezsgő-díjat.[6]

A kötetek, különböző irodalmi lapokban megjelenő írások mellett a korabeli kritikák is hozzárajzolhatnak ösvényeket ehhez a szövegtérképhez. És a kritika a Zokogó majom után sem felejtette el Bálint Tibort – a Forrás-nemzedékek kritikusainak színe-java megszólal, ha egy-egy újabb kötet napvilágot lát (hogy csak az ismertebbeket említsem: Szilágyi Júlia, Kántor Lajos és Láng Gusztáv, Szőcs István mellett az újabb kritikusi/írói nemzedéket képviselő Cs. Gyimesi Éva, Bogdán László, Mózes Attila, Markó Béla, Szőcs Géza, a magyarországi kritikusok között Bertha Zoltán, Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla stb.). Nyilván, a legtöbb írás fő kérdése, mi újat tud hozni Bálint Tibor a Zokogó majom sikere után? A viszonyításból az esetek többségében Bálint Tibor jön ki vesztesen, holott a választ maga az író kínálja egy Panek Zoltánról szóló kritikájában: „Az a művész – mondja Bálint Tibor –, akinek kialakult egyéni stílusa van, bizonyos idő után nem fejlődik, hanem a maga felfogása szerint eszközeit szüntelenül hozzáhangolja az új feladatokhoz.”[7] Bálint Tibor Zokogó majomban megismert humánuma és írói stílusa novellásköteteinek is állandó témája és eszköze, legyen szó a jövő századra vetített disztópiákról vagy a dekameronszerűen építkező, az élet peremére sodródó „öregek” történeteiről (Öregek könyve, Nekem már fáj az utazás), hiszen, mint egy jegyzetben Bálint Tibor megírja, az öregek „sorsa nagy távlatot ad szavaiknak.”[8] A távlatra pedig prózaíróként szüksége van, hogy a Sétatér akácfái alá cipelt padon üldögélve mesélni tudjon öregjeiről, „élet, halál, nemzetiségi sors, erény és gyarlóság dolgairól elhitető erővel”.[9] Nem véletlen talán az sem, hogy Bálint Tibor úgy vall novelláiban írói jelenéről, hogy a jelen problémáihoz a múltba vagy a jövőbe tekintve, azt bejárva érkezik. Olyan értékválságokat rögzít, amelyek többnyire hétköznapi perememberek hétköznapi gondjain tükröződnek. Mindennapi gondok, tusák, apró, csöndes tragédiák általánosan emberi problémák szimbólumaivá válnak úgy, hogy szereplői mégsem kérdőjelezik meg az élet értelmét. Ismerősnek tűnhetnek mindezek Bálint Csendes utcájából és a Zokogó majomból is – a külső színhely változik ugyan, Kolozsvár külvárosából eljutunk a Szamos-part menti Sétatérre, Kolozsvár belvárosi csendes utcáiba. A belső térkép azonban ugyanaz maradt, legfeljebb az írói eszközök finomodnak: különc, furcsa, egyre erősebb, líraian groteszk ecsettel rajzolt emberek laknak ebben a képzelt kolozsvári belvárosban: vágyaik, álmaik, no meg a közvetlen környezetük anekdotába hajló történetei szabadítják ki őket mindennapjaikból, mely mögött, Láng Gusztáv szavaival élve „eltékozolt életek tragikuma rejtőzik”. Bálint Tibor elesettjeinek sokféle irodalmi előzménye van a magyar és a világirodalomban egyaránt. A kritikusok általában nem is feledkeznek el felsorolni, ki mindenki hathatott Bálintra (a lista hosszú, Nagy Istvántól Krúdyn át Gelléri Andor Endréig, Gorkijtól Csehovig), holott két esszékötetében, illetve kötetbe nem került írásaiban ezekre a kérdésekre is választ kínál Bálint Tibor. Hadd idézzem egy 1969-es, Korunkban megjelent jegyzetét: „Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra a legnagyobb irodalmi élményt az orosz klasszikusok jelentették. (…) Gogol egyetlen körmondatban négy földesúr arcát rajzolja elénk maradandóan”.[10]  Érdemes külön kitérni majd egyszer, hogyan is néz ki az az irodalmi szövegháló, melyre jegyzeteiben, esszéiben vissza-visszatér, kik azok a szerzők, az orosz klasszikusokon kívül, akik számára meghatározóak voltak.

Lényeges tájékozódási pontok ezek az irodalmi esszék: ahogy Szőcs Géza írja, „az író a belépő vendégnek nem a kész művet nyomja kezébe, hanem leülteti az íróasztala mellé, fiókokat húz ki, magyaráz neki, panaszkodik a rossz embereire, kedvenceiről áradozik, jegyzetfüzeteket lapoz fel, morfondíroz”.[11] Azaz önmagáról mesél, ahogy teszi ezt közvetve novellában, karcolatban is, gesztikulál, zsörtölődik, áradozik mindarról, ami egy irodalmi mű kapcsán számára fontosnak bizonyult. S hogy mi a fontos a többarcú Bálint Tibor számára? „A valóságot óhajtom minden oldalról megközelíteni és bekeríteni (...). A valóság azonban olyan, mint a Kaukázus vagy a Himalája, amely még azt sem veszi észre, ha a lába elé zuhanunk összetörten” – vallja egy, A Hétben megjelent interjúban.[12]

Azt a valóságot, amelynek bodzaillatú akácfáit, szilvafákkal teleültetett temetőjét, peremvidékeinek elesettjeit, mindennapi tragédiáit Bálint Tibor látta, már nem ismerem. Mint ahogy Bálint Tibort, az írót is csupán szövegeiből ismerhettem. Ezekből próbálom kideríteni, hogyan lehet egész világokat beszuszakolni körömhátnyi tárcákba, légyfogatú hintókba, csendes utcányi életekbe. Saját életébe. S hogy az milyen volt?

Tamás Gáspár Miklóst érdemes idézni: „Sután állt a pultnál – ez már nyáron volt, a Malom utca és a Bartha Miklós utca sarkán lévő, porlepte kerthelyiségben –, és beszélgetett a meszes ruhájú kőművesekkel egy közeli építkezésről. Elmerülten, fene tudja, miről, személyvonatokról, átszállásról, muskátliról, tusát vesztett ócska vadászfegyverről, gyászszegélyes zsebkendőkről, flórharisnyás – patentharisnyás – süldőlányokról. Arról, hogy a jól átsütött csülök mellett rózsaszínűnek kell lenniük a hagymakarikáknak. Autóalkatrészekről. Tranzisztoros rádióról. Az újmódi, lábítós szemétvödörről. A pungáról. A nyavalyás, átkozott, érthetetlen életről.”



[1] Élet és Irodalom. LI. évfolyam 25. szám, 2007. június 22. 

[2]A Az igazi novellának oly fontos dolgot kell közölnie, hogy mondandójával bárhonnan félreszólíthassa az embereket egy pillanatra. B Az igazi novella mondatai úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint az alagút tartógyürűinek kövei, vagyis nagy egységben, de fölöttük mindig érezzük a hegy nyomását. C
A korszerű novella apróbb részletei homályban maradnak vagy elrejtőznek a tekintet elől, miként a falba süllyesztett bútorok, hogy több teret biztosítsanak a képzelet szabad lengésének, s hogy több fény rezeghesse körül a mozgó alakokat. (Bálint Tibor: Örök sebek. A novella ábécéje. Utunk, 1974. 09. 06./36. sz., 3.)

[3] Nádor Tamás: 10 kérdés Bálint Tiborhoz. Magyar Ifjúság, 1976. 10. 29./44. sz., 24–25.

[4] Marosi Péter: Áramló tendenciák. Utunk Évkönyv, 1971.

[5] A trilógiává bővülő regénysorozat utolsó része Bábel toronyháza címmel 1996-ban jelent meg, részleteit a Helikon közölte – kritikai fogadtatása azonban szinte alig volt, amely csak részben köszönhető a rendszerváltás utáni erdélyi irodalmi nyilvánosság átalakulásának.

[6] A „Pezsgő-díjat” Láng Gusztáv, Kántor Lajos és Marosi Péter nevéhez fűzi az irodalomtörténet-írás: a romániai magyar kritikusok által alapított nem hivatalos díjat (egy üveg pezsgőt) azon szerzőnek ítélték a kritikusok, akinek előző évi könyve a legjobbnak bizonyult. Az ankétot 1972-től rendszeresen közölte 1983-ig az Utunk, amikor betiltják az alternatív díjat.

[7] Bálint Tibor: Még mindig így ír ő. (Panek Zoltánról). Igaz Szó, 1972/2., 252-254.

[8] Bálint Tibor írja. Utunk, 1976/24., 1.

[9] Bálint Tibor: Nekem már fáj az utazás. Az író vallomása. Új Élet, 1974/1., 17.

[10] Kiment a ház az ablakon. Korunk, 1969/5., 759. De ugyancsak érdemes elolvasni a Csehovról és Maupassantról szóló rövid jegyzetét is. „Maupassant-t olvasva a novellistának kedve kél hasonló ötleteket, hasonló helyzeteket kitalálni; Csehovot olvasva azonban szomorúan eltűnődik, mert úgy érzi, hogy Anton Pavlovics, bármilyen érzékeny és udvarias ember volt is, már mindent elírt előle. És ennyi az egész...” Csehov és Maupassant. Utunk, 1979. 07. 13./28. sz., 6.

[11] Szőcs Géza: Költőiség és pontosság. Korunk, 1971/11., 887-889.

[12] Díjak 1979. Írók műhelyében. A Hét kérdéseire válaszol Bálint Tibor. A Hét, 1980/52., 5.

 

 

Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.


Főoldal

2022. július 11.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Szerényi Tamás: A vízpartonTakács Adél: Szivattyú
Öltözködő és költözködő lombjainkBandi plébános, a református lelkész
Bali Anikó verseinéz – Istók Anna Závada Péter-paródiájaAcsai Roland verseiBenyó Tamás versei
Fehér Béla: Meghívás karóba húzásraSzíverősítők és egyéb ösztrogének – Rimóczi László Kiss Judit Ágnes-paródiájaKiss László: A titokMert ha – Végh Attila Krasznahorkai László-paródiája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png