Esszék, tanulmányok

 

 25.Fried_Istv__n.jpg

 

Fried István

 

Centrum és periféria –

egy viszonyrendszer újragondolása

 

Lelkemmel jártuk Párizst
otthon is voltunk márist
- olyan ez csak mint pécses „tt”
vagy Székesfehérvár is „tt”

(Tandori Dezső)

 

A posztkoloniális elmélet népszerűsödése felerősítette számos teoretikus bírálatát az irodalom- és a művelődéstörténet Európa-központúságának, egy kulturális imperializmusként bélyegzett nézetrendszernek tárgyában. Joggal vetődött föl, hogy akár az egykori gyarmatosítók (kik közé Kelet-Közép-Európa népei, országai nemigen volnának sorolhatók) a világirodalom fogalmának XIX. századi megtervezésekor, akár az egykori gyarmatosítók kultúrájának elemzésekor olyan „hatalmi” szempontok érvényesültek, melyek egy „centrum” fölényét igazolták a „perifériá”-nak minősített irodalmi-kulturális terekkel szemben (azzal együtt, hogy a centrum jellegénél fogva csekélyebb areát foglal magába, mint a végtelenbe nyúló, e végtelenséggel, szervezetlenséggel, átláthatatlansággal azonosított periféria). Nem egyszer leplezetlenül tételeztek hajdan „kultúrlejtőt”, miszerint a „nyugati kánon”-ba foglalt irodalmi-művészeti-művelődési „tartalom”-hoz képest a „peremen” elhelyezkedő vagy oda gondolt irodalmak-művészetek-kultúrák legfeljebb befogadóként, a centrumból érkező, onnan idesugárzó kultúrák–irodalmak felhasználójaként érdemelnek (amennyiben érdemelnek) figyelmet.A posztkoloniális elmélet teoretikusai egyrészt nem vettek tudomást arról, hogy a nyugat–keleti irodalmi-kulturális transzfer sosem volt (teljesen) egyirányú, másrészt egy olyan – minden időben – egyéges Európát feltételeztek, amely a (történelmi és kulturális) valóságban sosem létezett, őszintén: ma sem létezik. Ha a „harmadik világ”-ból érkező szerzők kultúrájuk–irodalmuk ismeretlenségét, felfedezetlenségét, másfelől a politikai–kulturális hatalomtechnika agresszivitását rótták föl az Európa-centrizmusban (többnyire joggal, de nem egyszer jogtalanul) elmarasztalt egykori gyarmattartóknak, ugyanezt a hol Kelet-Európának, hol Délkelet-Európának, hol Kelet-Közép-Európának vélt régió szerzői legalább oly mértékben felpanaszolhatták (volna). Mivel kultúrájuk, irodalmuk (néhány kivételtől, az esetek többségében gyarló fordításoktól eltekintve) hasonlóképpen ismeretlenek, felfedezetlenek maradtak – a posztkolonialitás teoretikusai előtt (is). Aminek következtében a centrum–periféria dichotómiája és megmerevített bináris oppozíciója Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa és a „nyugat” viszonyát sok tekintetben a kulturális gyarmatosításhoz hasonlóan jellemezte; és noha például a világirodalom újra-értelmezésére (az újabb időben amerikai részről) történtek kísérletek, az orosz irodalomtól, kultúrától eltekintve, mivel ennek értékelése a XIX. századi fejlemények hatására erősen változott, a kelet-közép-európai szerzőknek csekély az esélye egy méltányosabb értelmezésre, kanonizálódásra. E téren csupán a Nobel-díj, mely meglehetősen ritkán jut e régió szerzőinek osztályrészül, adhat ideig-óráig segítséget egy szélesebb körű elismerésre, nem is szólva a tartósabb irodalomtörténeti értékelésről, amely bezárhat egy szűkebb „szakmá”-ba (szlavisztikába vagy jobb esetben regionális összegzésbe). Ki emlékszik mainapság „Nyugat”-on a cseh költőre, Jaroslav Seifertre vagy a bosnyák-szerb Ivo Andričra, aki jócskán megelőzte a latin-amerikaiakat a maga „mágikus realizmusá”-val? Pedig ők nem azért kaptak Nobel-díjat, mivel politikai-„áthallásos”, időszerűséget mímelő irodalmat műveltek, mint valaha a lengyel Sienkewicz a példátlan népszerűséget élvező, ma már kissé muzeálisnak, patétikus-historizálónak ható Quo vadisával.

            Aligha vitatható, a Kelet-Közép-Európáról gondolkodó elméletírás feladata, hogy erőteljesen kapcsolódjék be a kulturális fordulatok (cultural turns) által felszabadított kutatásba, és az eddiginél jóval hathatósabban járuljon hozzá részint a transznacionális irodalmi mozgásokra vonatkozó esettanulmányok kidolgozásához, másrészt a regionalitás erre a térre alkalmazható és éppen a más régiókhoz fűződő kapcsolatainak feltárásához, jellegzetességeik felmutatásához. Ezzel összefüggésben kerülhet sor a spatial turn során fölvetődő, újraértelmezést igénylő „fogalomszótár” megszervezésére, figyelembe véve, hogy a régiótörténet során a fogalmakat milyen kontextusban használták a régión kívül és azon belül élők. Annak vitatására nem kevésbé volna szükség, hogy nem összetettebb-e és ellentmondásosabb-e az eddig használatosnál mind a centrum, mind a periféria fogalmi köre. A különféle diszciplínák ugyanazt a fogalmat más vonzáskörben használták (a földrajzi értelemben vett centrum nem bizonyosan azonos a kulturális centrummal, Goethe és Schiller idejében ezt példázza Weimar versus Berlin helyi-politikai-kulturális jelentősége), az irodalom és a politika centruma és perifériája ennélfogva nem feltétlenül esik egybe. Kelet-Közép-Európa története folyamán különféle periódusokban ki volt szolgáltatva olyan nagyhatalmaknak, amelyek érdekszférájukba vonták. A Habsburg Monarchiát, Poroszországot, Oroszországot, a korábbi időszakot tekintve a török birodalmat nevezhetjük meg; a birodalmak kormányzási centruma semmiképpen nem volt azonos az uralmuk alá kényszerített nemzetek/népek kulturális centrumával (amennyiben volt ilyen). Valamennyi birodalomról elmondható, hogy többnyelvű, többnemzet(iség)ű volt, ilyenformán a központosított kormányzás helye nem feltétlenül kínált otthont a különféle anyanyelvű kultúráknak, irodalmaknak. Ennélfogva a XVIII-XIX. századra a centrum-periféria viszonylatok erősen változtak, szinte „tartományok”, kormányzati egységek szerint; az egyes nemzetek, országok „központjai”-t is áthatotta a többnyelvűség és annak tudata. Prága cseh és német, Pest-Buda, majd Budapest a magyaron kívül jó darabig a német, a szlovák, a szerb kulturális törekvések fontos tereként tartható számon, Galíciában lengyel, ukrán, német, jiddis nyelvű művelődés alakult, olykor egy városon belül, Lemberg (vagy Pozsony) elnevezésének többnyelvűsége pontosan érzékelteti kultúrák-nyelvek-nyelvi tudatok egymásmellettiségét, egy idő után bizonyos értelemben véve konkurencia-harcát. Mindezzel együtt Bécs, Prága, Pest-Buda, Lemberg, Pozsony, Trieszt (stb.) modelljéül szolgálhat a polikulturalitásnak, amely a XVIII. századi, általában békésnek mondható együttélésből származó párhuzamosságot követőleg a „nemzeti ébredés”, nemzeti mozgalmak színterévé vált, és csak részben őrizte, formálta emlékezetté a centrummá válás kezdeti, a közös tudatot sem mellőző gondolatát. Talán a legszemléletesebben Bécs példáján regisztrálható, mint képviseli sokféle szempontból a centrumot, helyet hagyva a centrumétól eltérő nyelvű, a birodalmi patriotizmusba hol inkább, hol egyáltalában nem illeszkedő (nemzeti, nyelvi) elgondolásoknak, különös tekintettel a magyar irodalom és hírlapirodalom, a szlovén tudományos és irodalmi törekvések, a cseh hírlapirodalom, majd irodalom történetére. A birodalmi főváros, az uralkodói reprezentáció színhelye kétségtelenül törekedett egy egységes kormányzás révén közössé formált tudat kialakítására, és hol támogatólag, hol csupán tudomásul véve lehetővé tette az ettől különböző törekvések szerveződését. Messze nem azért, mintha engedni kívánt volna a központi, királyi-császári-udvari akarat szintetizáló igényéből, különféle konstellációk hatására az ennek ellenében ható differenciáló erők visszaszorítását olykor csak akarta, de nem tudta teljes mértékben megakadályozni. A Habsburg uralkodó mindig centralizálni akart (Rudolf császár Prágája is ezt tanúsítja, de ez a prágai közjáték nem volt túlságosan hosszú életű). Az itáliai zene és francia színház favorizálása Bécsben ugyan kozmopolita, anacionális jelleget mutat, de már II. József korántsem a germanizálás szándékával a Birodalom kormányzásának nyelvi egysége mellett döntött. A fővárosba szervezett kormányhivatalok irányították a Birodalom egységét jelképező hadsereget és a tisztviselői kart, és a francia színházzal szemben a németet pártfogolta. Bécs mindenképpen megtestesítette, városrendezésével, kulturális politikájával, évszázados hagyományaival és szokásrendjével a centrumot, amely (főleg külsőségekben) utánzásra csábította a Birodalom más országainak fő- és nagyobb városait, aztán ezek példája továbbsugározott a periféria (a valóban perifériának minősíthető) egyéb városokra. A jelképpé írt tényezők közül itt csak a Habsburg/Mária Terézia-sárgára hivatkozom.

            Csakhogy olyan nagyon magától értetődő-e ez a hierarchia? Kiváltképpen ha felidézzük, hogy egyfelől a korai korszakokban Prágának, Budának, Krakkónak is megvolt a maga hatalmi és kulturális fénykora, a XIX. században pedig folyamatosan érzékelhető, hogy mindezek a városok újabb hatalmi centrumként igyekeznek fellépni, törekedvén egy olyan intézményrendszerre, amely egy újabb kulturális fénykort eredményez. A XIX. században Bécs követendő mintakép is volt, de ellenségkép is, amelytől el kell fordulni, amellyel szemben például Párizsra kell figyelő pillantást vetni. Bécsi építészcégek, szobrászműhelyek működtek közre városi hagyományok, sőt az emlékezet helyeinek kialakításában, ugyanakkor a helyi hagyományok sem mentek feledésbe, olykor meg kellett tervezni, fel kellett építeni ezeket a helyi hagyományokat, amelyek a hazai viszonyokhoz, pénzügyi lehetőségekhez alkalmazkodtak.

            Itt a helye egy további igen lényeges szempont végiggondolásának. A XIX. század végére Bécs úgy lett az európai művelődés (és egy soknemzetiségű, széttartó, ám széttartó voltában is több közösséget jelző birodalom) fővárosa, hogy nemcsak lakosságának folyamatosan igen változatos nyelvi összetétele volt szembetűnő, hanem megnövekedett a „jövevény”-nek nevezhető, sokfelől érkező, a perifériától elszakadó személyiségek jelentékeny száma is, olyanoké, akik (kulturális) tevékenységükkel egyfelől a bécsi modernséget alapozták meg, vitték diadalra, másfelől az európai kulturális-művészeti korszakváltást valósították meg. Csak kitérőképpen említem, hogy párhuzamosan Párizsban többek között Apollinaire és Picasso lett ennek a korszakváltásnak jellegzetes képviselője. Bécsben számos diszciplínát korszerűsítettek, amelyek a frissen idetelepültek nélkül bizonyosan másképpen szerveződtek volna. Hogy rövid felsorolást tartsak: a nyelvelmélet, a pszichoanalízis, a zene (és elmélete) a művészetek közül, kiegészítésül legyen megemlítve a képzőművészet is. Már a XIX. század osztrák irodalmának (olyan számottevő személyiségeknek, mint a költő Grillparzer és a prózaíró-festő Adalbert Stifter) alapvető felismerése volt, hogy a némettől az osztrák irodalmat elsősorban az különbözteti meg, hogy vállalta és közvetítette a Habsburg Birodalom multikulturalitását, nemcsak a Habsburg- és Habsburg-ellenes „mítosz”-t, hanem a magyar és a szláv tárgyak és motívumok poétizálásával fölmutatták az irodalom megkülönböztető sajátosságait is, aminek „zenei” következményeit a „bécsi” operett is demonstrálta, Johann Strausstól Kálmán Imréig. A fin de siècle Bécsének „valóság”-ként megélő város-személyiségét jórészt a Birodalom peremvidékeiről érkezők és általában a peremvidék világát képviselők határozták meg, kulturalitását, de irodalmát és zenéjét is a Birodalom „peremvidéké”-ről származók formálták, miközben e „peremvidék” különféle jellegzetességeit a nagyvárosi modernséggel egyeztették, illetőleg szembesítették a más európai centrumokban és perifériákon létesült irányzatokkal. Egyfelől tudatosították jelenlétükkel, munkásságukkal, hogy centrum és periféria között a lehetséges kapcsolatok nem bizonyosan egyirányúak, téveszt az, aki a perifériának minősített terekben csupán a centrum leképződését fedezi föl. Másfelől arra utaltak, hogy önmagában a periféria is rendelkezik (talán nem elsősorban folklorisztikai jellegű) önértékkel, mely különböző módon konfrontálódhat a centrummal. Ez a „kölcsönhatás” – eszerint – meghatározta a századfordulón az Osztrák-Magyar Monarchia kultúráját, művészetét, olyképpen is, hogy a Birodalom országaiban saját központokat segített létrehozni, ennek köszönhetően a Monarchia többcentrumú lett, a maguk perifériájából származók (re)konstrukciós tevékenysége nyomán sokrétegű kulturális-művészeti tér. Valamennyi centrum olyan módon alakult át, hogy megvalósította a centrum és periféria viszonylehetőségeinek kiegyenlítődését; a centrum intézményrendszere befogadta a perifériáról érkezőket, akik sokféle hírt hoztak a perifériákról, azokat rárajzolták a centrumban készült tér-képekre. A nyelvi, nemzeti különbségek nem számolódtak föl. Éppen ellenkezőleg: többnyire fölerősödtek, a centrumok „konkurencia-küzdelme” mind láthatóbbá lett. Más részről nem egyszer a centrum egyetemességre törő eszméit fordították le a periféria reprezentánsai a nemzeti aspirációk nyelvére. Olyan centrumként tekinthetünk Bécsre, Prágára, Budapestre, Zágrábra, Lembergre, Triesztre, melyek egyrészt reagáltak a modernség antinómiáira, és ennek révén kapcsolódtak be az európai kulturális törekvésekbe, másrészt e centrumokról szólva nem pusztán egyes számban emlegethetjük a kultúrát, a művészetet, hanem többes számban, nyelvek, felfogások, irányok, célok változatos együtteseként, melyek egymásmellettisége éppen annyira meghatározó, mint egymáshoz fűződő, többnyire ambivalens, korántsem feltétlen pozitív viszonyuk. Még az olyan együtt-tárgyalható tényezőkből is az individuális mellett feltárható közös bukik ki, mint a prágai, bécsi, budapesti, zágrábi, pozsonyi kétnyelvűség: ugyanis egyfelől a német nyelvnek mindenütt megvolt a helyi jellegzetessége, másfelől másképpen alakult a nyelvi kölcsönösség, kölcsönhatás az egyes centrumokban, perifériákon, nem feltétlenül a sokszor lingua francaként használt német nyelvet mintaként követve, nem egyszer módosítva, reflektálva a Bécsből érkező impulzusokra.

S bár Bécsből indult a pszichoanalízis „diadalút”-jára, Budapesten és Triesztben Freud híveinek közvetítésével jutott el nem német nyelvű írókhoz (vö. Ferenczi Sándor és Edoardo Weiss szerepével Krúdy Gyula és Italo Svevo munkásságában) – a közvetítés során létrejövő magyar és olasz pszichoanalitikus „mozgalom” (és annak hatástörténete) önálló változatként nevezhető meg. A kétnyelvűség jellegében és funkciójában hasonlóságot mutat (például) cseh, szlovén, horvát, magyar versus osztrák viszonylatban, miként a szlovák-magyaréban, másképpen a cseh-szlovákéban, a lengyel-ukránéban, ugyanakkor más megkülönböztető vonásokkal jellemezhető, mint „nyugat”-on Oscar Wilde vagy D’Annunzio időleges kétnyelvűsége. Nem is szólva Marinetti francia nyelvű publikációjának szerepéről az olasz futurista mozgalomban. Ellenben a lengyel Tadeusz Rittner, az ukrán Ivan Franko, a szlovén Ivan Cankar tevőleges résztvevői lettek az osztrák irodalomnak, illetőleg hírlapírásnak, anélkül, hogy anyanyelvi elkötelezettségüket feladták volna. Két irodalmi rendszerben lettek otthonossá (Ivan Franko háromban). A centrum és a periféria úgy tarthat rájuk számot, hogy két/háromnyelvűségük mellett a kettős irodalmiság e régióban nem ritka jelenségével érzékeltették, hogy messze nem ellentmondásos vagy tudathasadásos helyzet, ha egy író-személyiség több irodalmi rendszer részese. A magyar Hevesi Lajos jó darabig a magyar irodalom munkásaként tűnt föl mindaddig, míg Ludwig Hevesiként nem lett a bécsi modernség, elsősorban a képzőművészet tekintélyes kritikusa, nem szakítván meg budapesti kapcsolatait, mint a Pester Lloyd munkatársa.

Az általam jelzett példákból több következtetés volna levonható:

1/ Mind a centrum, mind a periféria az idők folyamán változó tartalommal rendelkeznek; ki vannak téve történelmi változásoknak, melyek új (kulturális) helyzet létesüléséhez járulnak hozzá.

2/ Az eddig néven nevezett történések, mint amilyenek a migráció, a gazdasági és a politikai emigráció módosíthatják a lakosság nyelvi összetételét, hozzájárulhatnak a többnyelvűség alakulásához, a hatalmi-centralizációs politikának gondot okozhatnak, míg a művészetek számára új forrásokat nyithatnak meg.

3/ A perifériáról érkező alkotók nemcsak recipiálják a centrum művészetét, nemcsak beilleszkednek, hanem visszahat(hat)nak rá; természetesen a centrum-periféria viszonyból nem zárható ki, mint fogják föl, mint alkalmazzák, vagy éppen utasítják el (egy másik centrum felé fordulva), esetleg decentralizációs igénnyel a centrumból idesugárzó művészetet. A tagadás megfogalmazódása is kapcsolatra, viszonyulásra enged következtetni.

4/ Ilyen módon feltételezhető, hogy a XX. században (reagálván a korábbi korszakok irodalmi-művészeti elgondolásaira) szerveződik egy „Monarchia-szöveg”, más szempontból tekintve, (Kelet-)Közép-Európa-szöveg, melynek „szerkesztői” megkísérlik a régiót a „nyugati kánon”-hoz fűződő kapcsolatait figyelve újszerűen meghatározni. Akképpen, hogy megkülönböztető sajátosságai közé emelnék ennek az ellentmondásokkal tarkított viszonynak, általában a kapcsolatok jellegének értelmezését.

5/ S ha a Kelet-Közép-Európa-diszkurzusok meghatározási kísérleteibe legalább olyannyira belejátszó geopolitikai, gazdasági, nemzet- és nemzetiségpolitikai vonatkozásokat még irodalmi problémák elemzésekor sem felejthetjük el teljesen, az sem mellőzhető, hogy a régió önazonosságát firtatva a szépirodalom, általában: a művészetek felől is érkeztek impulzusok, melyek legalább is rétegezték, mindenesetre az előtérbe állították a nemzeti meg a transznacionális (nemzeti birodalmi)-művészeti feltételezések összefüggéseit.

6/ Visszatérve a posztkoloniális elmélet Európa-centrizmust vitató álláspontjára: Kelet-Közép-Európa irodalmainak helyzete mindenképpen eltér az egykori gyarmatok írástudói által fölvázolt szituáltságtól. Az azonban meggondolkodtató, hogy a „nyugati” gondolkodás nem orientalizmusként (közbevetve: viszont nem egyszer egzotikumként) fogja föl Európa „keleti” részének szellemi termékeit, olykor magát a teret is. Hozzá fűződő viszonyában nem egyszer az ignorálás, kevésbé az érdeklődés dominált, értékként ritkán minősülnek a kelet-közép-európai régióból származó alkotások.

7/ Végezetül, lezárva ezt a túlontúl vázlatos fejtegetést: annyi mindenképpen kijelenthető, hogy egyrészt valamely művészi alkotás ismertsége nem bizonyosan értéktényezők függvénye (a magyar exportdráma „világhíre” messze nem vetült vissza a valóban értékes magyar irodalomra a két világháború közötti időszakban); másrészt a nem egyszer automatikusként működő hatalmi mechanizmus (mely régiók viszonyára hatással lehet) szűkíti a Goethe által megsejtett és megtervezett világirodalom „terét”. Különös tekintettel arra, hogy Goethe a kölcsönös fordításirodalomnak, az ismertetéseknek szánt nagy szerepet. Kelet-Közép-Európa szellemiségének, szellemi termékeinek bevonása a Goethe szorgalmazta tevékenységekbe bizonyára gazdagítaná a „világirodalom”-ismeretet. Az irodalom tereinek újragondolása olyan művészeti lehetőségeket szabadítana föl, amelyekből irodalmak, művészetek fölújulása, újabb termékeny irányok áttörése várható.

A centralizálás mindig egyoldalúvá szegényített törekvéseivel szemben nem egyszer a perifériákról érkezők jelentik a megújulás, élővé gondolás ígéretét. Centrum és periféria kölcsönösen hasznot hozó funkcionálása dinamikus összejátszások eredménye, a folytonosan változó „tartalmú” világirodalom felé vezető úton.

 

Felhasznált szakirodalom:

Grundbegriffe und Autoren ostmitteleuropäischer Exilliteraturen 1945-1989, hg. Eva Behring, Alfrun Kliems, Hans Christian Treppe. Stuttgart, Franz Treppe Verlag, 2004. Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropa, hg. Winfried Eberhard etc. Bd. 20.

 

Imaginacije prostora. Centr i periferija, metropole i provincije u književnostima i kulturama Srednje Europe, uredili Dubravka Oraić Tolić, Ernő Kulcsár Szabó. Zagreb, disput, 2013. Biblioteka Cetvrti zid, 56. knjiga

 

Integration und Desintegration in Mitteleuropa. Pläne und Realität, hg. Marcela Rossová. Praha-München, Historickŷ ústav AV ĆR, Martin Meidenbauer Verlagsbuchhandlung, 2009.

 

Komparatistik als Dialog. Literatur und interkulturelle Beziehungen in Alpen-Adria Region und in der Schweiz, hg. Johann Strutz, Peter V. Zima. Frankfurt am Main, Bern etc, Peter Lang, 1991. Europäische Hochschulschriften: Reihe 18, Vergleichende Wissenschaften, Bd. 16.

 

Kulturni stereotipi. Koncepti identiteta u srednje evropskim kniiževnostima, uredili Dubravka Oraić Tolić, Ernő Kulcsár Szabó, Zagreb, FF Press, 2006.

 

Antal Mádl, Wien als kultureller Schmelztiegel, in „das rechte Maß getroffen.” Festschrift für László Tarnói zum 70. Geburtstag, hg. Ernő Kulcsár Szabó, Karl Manherz, Magdolna Orosz. Berlin-Budapest, Philosophische Fakultät der Eötvös-Loránd-Universität, Humboldt-Universität zu Berlin, 2004, 135-145. Berliner Beiträge zur Hungarologie 14–Budapester Beiträge zur Germanistik 43.

 

Myth and Its Discontents. Mythos und Ernüchterung. Memory and Trauma in Central European Literatures. Zu Trauma und (fragliche) Erinnerung in Literaturen des zentralen und östlichen Europas, eds. Danijela Lugarić, Milka Car, Gábor Tamás Molnár. Wien, Praesens, 2017.

Stefan Simonek, Von Lenau zu «Laibach». Beiträge zu einer Kulturgeschichte Mitteleuropas. Frankfurt am Main, Bern etc. Peter Lang, 2016.

 

Slovakische Literatur in europäischen Kontext, hg. Bodo Zelinsky. Frankfurt am Main, Bern etc, 2005. West Slavic Contributions-Westslavische Beiträge, ed. Walter Schamschula, Bd. / Vol. 5.

 

Übergänge und Verflechtungen. Kulturelle Transfer in Europa, hg. Gregor Kokorz, Helga Mitterbauer. Bern-Berlin etc, Peter Lang. Wechselwirkungen, hg. Leopold R.G. Decloedt, Stefan Simonek, Bd. 7. 2004.

 

Die Wiener Moderne in slavischen Periodika der Jahrhundertwende, hg. Stefan Simonek. Bern, Berlin etc, Peter Lang, 2006. Wechselwirkungen. Österreichische Literatur im internationalen Kontext, hg. R. G. Decloedt, Stefan Simonek, Bd. 10. 2008.

 

Alois Woldan, Der Österreich-Mythos in der polnischen Literatur. Wien-Köln-Weimar, Böhlau, 1996.

 

Alois Woldan, Beiträge einer Galizien-Literatur. Frankfurt am Main, Bern etc, Peter Lang, 2013.

 

Michael Zajać, Spuren der galizischen Identität in der Prosa von Andrzej Stasiuk, in Verschränkte Kulturen. Polnisch-deutscher und ungarisch-deutscher Literatur- und Kulturtransfer, hg. Tamás Harmat, Zsuzsa Soproni. Berlin, Frank und Timme, 2018.

 

(Ez a dolgozat első változatában egy angol nyelvű konferenciára készült, figyelembe véve az idegen nyelvű hallgatóságnak a magyarétól eltérő ismereteit. A magyar szöveg ennek okából különbözik az angoltól.)

 

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.


Főoldal

2020. február 19.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Karácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcái
Versek
Mogyorósi László versei Győrei Zsolt: A járvány első napjaibólHalmai Tamás: Előfeledések CI–CV. Stankovics Marianna versei
Prózák
Kovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héja
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA