Balogh Tibor
Egy tébolydús este
Galambos Péter – Kovács-Cohner Róbert: Na' Conxypanban hull a hó
Csokonai Színház, Debrecen
Ovis koromban a szeplőtelen fogantatás ellentétpárjának a szeplőset gondoltam. Hirdettem is, hogy mindenki szeplőtelen fogant, aki nem szeplős. Na, akkor megmagyarázták, mennyire nincs igazam, mert az nem az arcon látszik: bennünket a gólya hozott, a szeplőtelent meg a flamingó. Nehéz felismernünk a kiválasztottakat, s még nehezebb elhinnünk a nézőtérről róluk, hogy ők azok. Galambos Péter megkísértette a lehetetlent: színre vitte Debrecenben egy nagybecsű skizofrénünk, Gulácsy Lajos festő talányokkal teljes életét.
Gigantikus festmény fogadja az érkezőt. A nézőtérnyitástól van húsz percünk arra, hogy belelakjuk magunkat a Gulácsy-világba: a nyárutó dekadenciája, a gerjedelem tetőfokáról aláereszkedett erotika, a lankák és bokrok már feltárulkozott titkai. Aztán a színpadra vetülő fények a festményt apránként elnyelik. Fehér kórházi ágyán, a pictor élete iszapjában hempereg. A bőréről, nadrágjáról szertefröccsenő fekete massza mindent és mindenkit megjelöl, amivel-akivel csak kapcsolatba kerül. Akadnak ilyenek nagy számban, hiszen a Kristán Attila által életre keltett Gulácsy, kezdetben nagy társaságtól körülvett, macsó bohém. Nem egészen olyan, amilyennek visszaemlékezésében Kosztolányi jellemzi: „a mindig természetes, nem szenvelgett finomság volt ősi lényege.”
Kezdet – ősi lényeg. Tudjuk-e igazában, milyen idő-tér koordinátákat jelölt ki számunkra a rendező? Tájékozódási pontként – mint fekvő képkeretbe foglalt sármedence – a betegágy kínálja magát. A pszichoanalízis toposza. Igen, Galambos dramaturgiai módszere, cselekményszervező fogása a pszichoanalízis hőskorából reánk hagyományozódott képzetfuttatás. Nem titkolja ezt. Olyannyira nem, hogy a Kovács-Cohner Róberttel, a szerzőtársával komponált szövegbe József Attila tesztjeiből, a Szabad ötletek jegyzékéből emel be részleteket. Szabad ötletként szólalnak meg Ady Endre megzenésített versei is – Melis László szerzeményei –, és irodalmi visszautalások folyondárja borítja be a darab vázát képező egész életrajzi alaptörténetet. Utóbbi egyszerű. Hol volt, hol nem volt, élt az elmúlt századelő Magyarországán (néha Itáliában) egy érdekes festő. A bizarr képzettársításokkal jelentkező, ám az antik-reneszánsz konvenciókat csak a követhetőség határáig elhagyó művész pályája piacképesnek indult, aztán megszakadt. A látomásait követte, nem a megrendelők óhaját. Ecset helyett tollat ragadott, amikor elképzelt országát, a Japán és a Hold között fekvő Na’ Conxypant könnyebbnek tűnt szavakkal leírnia, mint megfestenie a lakóit. Utóbb semmi: „még a téboly beszéde is elhallgatott ajkán” – elmaradoztak betegágya mellől a barátai, rokonai. Nem termelő művész volt: egyszer használatos géniusz.
Fertelmes géniusz. Az iránta táplált érzelmek nemességét, az érte hozott áldozatok súlyát nem érzékeli, aminthogy felfoghatatlan lesz majd számára a legvégső jelenetig, hogy hosszú bűnözése során felélte a környezete türelemkészletét: ez a viselkedésük elutasítóvá válásának magyarázata. Életében a szerető-szerelmes hölgyek, legfeljebb a sáröltönyén a holdsugártól megcsillanó flitterek. Négy szép alakítás. Számomra valamilyen mértékig mind egy-egy irodalmi mintához köthető. Az anya szerepében, Oláh Zsuzsa talán Szindbád Majmunkája. A „Luigi” anyakomplexusa következményeit megöröklő titokzatos jótevő, a legkitartóbb barát feleségeként kitárulkozó asszony (Katharina), Ráckevei Anna: a Mizantróp Céliméne-je. „Dobj belé a sors jéghideg kútjába, és belőlem nő ki a te titkos vágyad” – mondja a védőangyal, a sors-küldötte Higilinda: Újhelyi Kinga alakjában Vörösmarty ölelhetővé lett Tündéje. Polgári értelemben a bárművésznő, Hilli a nagy vesztes: a rászedett naiva, aki az ártatlanságát adja a férfinak, s a tőle fogant magzat terhét viseli: Szalma Noémi belátó odaadása, és az egyszerű okossággal szinkronba hozott csáberő mégis egy összetettebb lényt, Bulgakov Margaritáját vetíti elém.
Az egy-egy irodalmi minta azonban nem csak elkülönülten értendő, az alakoknak van összhangzó jelentésük is. Földi tévelygése utolsó stációjaként, Luigit vízzel töltött üvegmedencébe állítják. A rohamcsillapító hidegfürdőt (a keresztfán szenvedés analógiája) purgatóriumként éli meg. Itt, a megsemmisülő időben értelmeződik számára az arcát mindig eltakaró istennő, akinek három szolgálója van, „a sóhajok, a könnyek és a sötétség madonnái, kiket titokzatos céljaira felhasznál. Ők állították elénk a fájdalmakat és a gyötrelmeket, hogy mindig tökéletesebbé váljunk, (...) addig gyötörjék a szívünket, amíg ki nem fejlesztették szellemünk képességeit.” Az istennő szolgálólányaival töltött első felvonás: tobzódás a szépség birodalmában, a Simone Weiltől kölcsönzött mottó szerint: „Talán az az ember részesül a kegyelemben, aki megtudja, mi is a szépség. A szépség labirintus. Akinek van ereje, az eljut a labirintus közepéig. Ott Isten várja, felfalja, majd kiokádja őt. Ezután kijön a labirintusból, megáll a bejáratánál, és minden arra járót békeszeretően befelé invitál.”
A második rész a rendező grandiózus tájékozódási kísérlete. A művész bűne adott: az Isten fölé képződött létező hitében, beavatkozik a teremtésbe. Szabad szelleműnek tartja magát, amiért otthon van a tudata küszöbén innen és túl egyaránt, s amiért mindkét saját énjére rálátása van. A halhatatlanság oltalmát élvező művész számára a tündöklő magány, vagy elhagyatottság egyre megy; a fájdalom szellemi kéj, a gyötrődés hálás szerep – vélekedik akut nárcizmusában, egészen az idő megszűntekor esedékes végelszámolásig. Akkor pedig a bűnfelismerésben rejlő kompromisszum kínálkozik: kiválasztott a maga módján, a Krisztus jobbján szenvedő lator is.
Galambos Péter előadása összművészeti hatásra törekvő, önvallomás-jellegű performansz. Széttartó, és csomópontok köré sűrűsödő látomások szigorúan komponált, szaggatott zuhataga. Szakrális és groteszk, éteri és buja, robosztus és melankolikus. A mostani rendezéssel a művészidentitást ábrázoló képtára (a POSZT-díjazott Trió – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, Jászai – Csokonai Színház, Debrecen) triptichonná teljesedett.
[Galambos Péter és Kovács-Cohner Róbert: Na' Conxypanban hull a hó. Rendező: Galambos Péter. Csokonai Színház, Debrecen]
Ajánljuk még:
Balogh Tibor: A pénz furfangjai
