Blog

 

 

Kiss Judit Ágnes blogja

 

 

December 31.

 


Búcsú(s)zó

 

Nem szeretem a Szilvesztert. Annál jobban már csak az Újévet utálom. Félek a lezárástól, és talán még jobban az újrakezdéstől. Megvisel a visszatekintés, a számadás, elégedetlen vagyok magammal, türelmetlenül várom a változásokat, és közben rettegek is tőlük. Szeretném azt mondani, hogy életem legnehezebb éve volt. Szeretném azt mondani, hogy az ország legnehezebb éve volt.

Legyen a következő év a fölemelkedésé. Személyesen és az országnak is, mert nagyon elfáradtam.

Jó volt a bennem felmerülőket itt néha leírni, megosztani, együtt gondolkodni, vagy remélni az együtt gondolkodást.

Áldás az olvasónak.

 

 

 

December 21.

 


 Világ, vég nélkül

 

Azért én egy kicsit reménykedtem benne. Milyen kényelmes is volna: egyszerre pusztulnánk el, nem volna több gyász és halálfélelem. Se háborúk, se politikai csatározások, gazdasági válság, természeti katasztrófa. Egyszerre választ kapnánk az összes kérdésre: mi van a halál után, létezik-e Isten, van-e intelligencia a földön kívül, mi a francot kerestünk mi itt.

Aztán persze sehol semmi olcsó, látványos megoldás, kénytelenek vagyunk tovább pörgetni unalmas hétköznapjainkat, befizetni a csekkeket, ennivalót készíteni, elviselni egymás pofáját meg az egész karácsonyi őrületet, és magunknak válaszolni az összes kérdésre. Hogy miből veszünk ajándékot az ünnepre. Hogy itt akarunk-e maradni ebben az országban. Hogy van-e nagy, titkos, globális összeesküvés. Hogy minek van értelme a hátralévő időben.

Nemrég beszélgettem a 14-15 éves tanítványaimmal. Szinte mindnyájan arra készülnek, hogy kimennek egyetemre. Nincs azzal semmi baj, de minél többet él kinn valaki, minél többet szocializálódik másképp, annál esélyesebb, hogy ott alapít családot, ott telepszik le. Jól teszi. Csak az az egy gondolat bánt engemet, hogy az ő gyerekeik már nem fognak olvasni magyarul. Ez sem baj, csak az arány. Hogy szinte mindenki. És hogy a legjobbak képesek is lesznek rá. Mi vár az országra, amelynek a legjobb fiataljai alig várják, hogy elhúzhassanak innét?

Egyre inkább tapasztalom, milyen rossz a köz-érzet. Nem tudom, mi az oka, nem is célom kikutatni, nem értek hozzá, és nem akarok ítélkezni sem. Csak érzékeny vagyok rá. Ahogy nem értek az elektromossághoz, nem tudom se az elméletét, se megszerelni. Csak iszonyú érzékeny vagyok rá.
Egy táborban rázott a zuhany, nem tudtam fürdeni. Senki nem hitte el, hogy fáj beállnom a víz alá. Már lassan vége volt a hétnek, mikor kiderült, hogy a bojler rosszul van bekötve, és tényleg ráz a víz. Sokáig nem foglalkoztak a panaszkodásommal, nem törődtek vele, hogy tényleg érzem, amit, és hogy tényleg baj van az villannyal. Csak amikor már mások is figyelni kezdtek rá.

Most se tudom, mi az ok, de érzem a bőrömön, valami rosszul van bekötve. Aki ért hozzá, vizsgálja meg. És aki ért hozzá, javítsa ki. És aki bírja, maradjon itthon velem.

 

 

 

 

 

December 12.

 

Amatőr és profi

 

Nem hagy nyugodni a írás művészetének lehetséges oktatása. Ha valaha rászánnám magam, hogy doktorit írjak, megpróbálnék kidolgozni egy tankönyvet, ami írni tanítja az embert tizennégy vagy akár tízéves kortól kezdve. Mert annyi minden tanítható. Tanítható a szerkesztés, a nyelv sűrítése, a szöveg ritmusa, tempója, szinte minden a felmerülő ötleten kívül.

Aki amatőr író, költő, annak megvan az ötlete, és azt hiszi, ha azt leírja, az már irodalmi szöveg. A profik meg jól tudják, hogy lehet (amikor néha kell) a semmiből is működő szöveget létrehozni. Ahogy a zenemű sem egyenlő a dallammal, a lírai mű sem az érzelemmel, az elbeszélői pedig a sztorival. Nincs persze semmi bajom azzal, ha valaki a saját élvezetére, örömére kiönti magából az érzelmeit, a történeteit. Csak két dolgot kell eldöntenie. Akarja-e, hogy irodalmi szövegként mérettessék meg, amit alkotott, és hajlandó-e gyúrni, faragni, formálni, húzni-vonni az első ötletet.

Aki csak abban talál örömet, hogy jé, van egy ötletem, de jó, az amatőr, és ez jó, erőt adó, gyógyító, és néha még élvezhető medret is talál magának az az ötlet. Akinek van egy ötlete, és azt hiszi, hogy irodalmi szöveget alkot, csak mert egy medret is kezdett kaparni a folyónak, az veszélyesebb, abból lesz a dilettáns. Versben könnyen felismerhető a rímkényszerről, az ütemhangúlyos sorok adott szótagszámra erőltetéséből, a széttartó képek halmozásáról.

Viszont ha valaki el mer kezdeni dolgozni egy szövegen, az mesterré válhat. Azt mondják, a jó kertész először irtani és metszeni tudjon. Az író meg húzni. Azt találtam ki a húzásra: nem elvesztesze egy mondatot, képet, sort, hanem nyertél egyet a következő műved számára. Lehet, hogy ez csak engem vigasztal, de szerintem sokkal fájdalommentesebb így. Aztán külön képesség a javítás, a tovább sűrítés. Amikor a táncos már nem csak a lépésre koncentrál, hanem a mozdulat egészére. És ugyanúgy kell egy írni tanulónak skálázni és etűdözni, mint egy zenésznek. Ötlet és érzelem nélkül csak szöveget írni, játszani ritmussal, tempóval, szerkezettel. Különben minden viszonylagos marad, ahogy a lusta zenésznek sem lesz soha hangszerbiztonsága (én ismerek egyet). A gyakorláshoz le kell fejteni az érzelmi viszonyulást a szöveghez, hogy a begyakorolt, megismert technikák működjenek akkor is, ha az indulat vezeti. Ahogy a színésztanonc csodálatos beszédtechnikával mondja a begyakorolt verset, de ha valódi érzelem tolul fel benne, eleinte elsöpri a technikát: újra hadarni kezd, és elnyeli a szó végén a mássalhangzót. Aztán évek alatt megtörténik a változás, hogy nem vész el a hitelesség, ha a technika működik, és fordítva. De ahhoz először el kell fogadni, hogy önmagában a szándék, a belső töltöttség, a túláradás, a túlcsordulás nem elég.

 

 


December 5.

 

Marginális glossza

 

Pár hete tudom, hogy Zelk Zoltán-díjat kapok. Nagyon jólesik, olyan emberek ítélték oda, akiket sokra tartok: Ágh István, Kántor Péter, Takács Zsuzsa. Ábécérendben. Dicsekedtem is vele fűnek-fának, mi jó dolgom van, aztán egyik leghűségesebb olvasóm figyelmeztetett, hogy Zelk írt a vörös kötetbe, a Rákosi hatvanadik születésnapjára kiadott antológiába. Először nem értettem, hogy jön ez ide, hiszen abba a könyvbe mindenkinek muszáj volt írnia, aki elég szerencsétlen volt elég jó lenni hozzá. Azt mondják, sokan parodisztikusan eltúlzott dicshimnuszt zengtek, ahogy a Világirodalmi Lexikon szerkesztői a cenzúra miatti bosszúból belecsempészték Balfast (ejtsd: balfasz), az indonéz szerzőt (főműve a Lingkaran Lingkaran Retak - ha jól emlékszem) az első kötetbe.

Én is írtam volna, ha felszólítanak, nyilván gyávaságból, ki tudja, ki mivel revolverezhető, és ha valaki megtehette, hogy elkerüli ezt a dicsőséget, az sem biztos, hogy más számára járható úton tette - ahogy Sütő András írja A szúzai menyegzőben: "a kiutak nincsenek egyformán elosztva".  Hányan voltak, akik megszédültek a kommunista ideológiától, aztán csalódtak benne? És hányan nem? Megbocsátható? Megbocsátható egy náci ideológiától való megszédülés? Kinek mi bocsátható meg? Biztos, hogy Zelk Zoltánnal van a baj?

Aztán kiderült, hogy inkább engem félt kedves ismerősöm, idemásolom aggódó szavait: "vajon mennyit áldoznak a centrális erőtér vonzás érvényesítésére? mit adnak, hogy beleírhassák beleégethessék magukat az életrajzunkba? bőkezűek, kicsinyesek, nagyvonalúak, pitiánerek? és még mit fognak kérni az elvtársak? ki ellen kell vallani? kit kell megtagadni? és milyen lesz a megbánás? lesz-e feloldozás?"

Nem akar engem megvenni senki. Főleg nem a nagypolitika. Nem azért, mert olyan tiszta vagyok, megalkuvásra, aljasságra képtelen, csupa gerinc. Hanem azért, mert értéktelen. Rég elmúlt az az idő, amikor a művészeket a politika még meg akarta venni. A kultúra nem termel profitot, nem húzóágazat, tök mindegy, ki mit mond a sok felhőfejű művész közül, külföldön ne szidja az országot (azt én se szeretem, tök ciki, háziszennyest a szomszéd elé), egyébként meg legfőképpen dögöljön éhen, legyen szíves, ha nem bír megélni a piacról, ahol a fontos és értékes dolgok eldőlnek. Szóval én örülnék a legjobban, ha megkeresnének a Legfelsőbb Helyről, hogy legyek szíves dicshimnuszt zengeni az aktuális uralkodóról - mert akkor ez azt jelentené, hogy a költőnek még van megvehető és elhadható értéke a politikában. Pedig nincs.

Zárójel: Isten adja, hogy legyen még ekkora szavunk. És azt, hogy akkor se legyek eladható-megvehető. Sem az, amit írok. Mert van Legeslegfelső Hely is, és én oda tartozom (számadással).

 

 

 

December 1.

 

Milyenek legyünk egymásnak?

 

A múltkori bejegyzésem a FB-on nagy port vert fel, akárcsak az a poszt, amelyre az enyém válaszolt.
Jellemzően a férfiak támadásnak értékelték a női szempontot, az eredeti cikk írója pedig az én válaszomra reagált úgy, hogy ez jóval könnyebb és természetesebb, ettől azért esünk hasra, mert egyenlőtlenség van, még az érzékelésünkben is.

Szomorú ez. Ami a legszebb lehetne, az van megmérgezve: együtt szenvedés (compassion) helyett vádaskodás, egymásra mutogatás, és vetélkedés. "Én szenvedtem többet." "Nem igaz, mert én!" "Igen? Akkor majd megmutatom, milyen, ha tényleg szenvedsz, nesze!" - És ez így megy, míg a világ világ. Férfiak és nők között. Zsidók és keresztények, zsidók és muszlimok, keresztények és muszlimok közt. Magyarok és cigányok közt. Magyarok és románok közt. Magyarok és szlovákok közt. Jobb és baloldal közt.

Én abban hiszek, hogy a vádnál célravezetőbb a megértés. Hogy az empátiát nem elvárni, hanem megmutatni lehet. Hogy minden a bocsánatkéréssel kezdődik, nem pedig ott fejeződik be. Ha odahajolok a másikhoz: tudom, hogy sokat szenvedtél", akkor felszabadítom arra, hogy megtegye ugyanezt. Mert már nem kell védekeznie. Mindig az erősebb hajol oda a másikhoz. Akiben kevesebb a keserűség. Aki már elkezdett gyógyulni. És akkor kezdünk el gyógyulni, ha nem a másiktól várjuk a gyógyulást.

Igaz, amit a blogíró a női oldalról mond. És az is, amit én mondok a férfioldalról. De amíg egymásra mutogatunk, egymásnak tulajdonítjuk a sebeinket, addig csak romlik a helyzet.

Pedig már kisgyerekként megsebződünk, mindez csak következmény.

Más nehéz nekünk, és más a férfiaknak. Igaz, hogy még a mi társadalmunkban is a nő másodrendű személy. Rengeteg elvárás veszi körül. Próbál kitörni ebből az elnyomottságból, próbálják visszanyomni. Legyen munkaerő, legyen a családi tűzhely őrzője. Legyen szűz és kurva, satöbbi, ismert mindez a közhelyességig. De éppen ezért egy nő kiborulhat. Lehet sikertelen, gyenge, bizonytalan. Kérdezhet. Lelkizhet. Lehet spirituális. Mindez szükséges a fejlődéshez, enélkül nincs önismeret, előrejutás, fejlődés. És a nők összeomlanak és felkelnek, és egyre többen önazonosságra jutnak - a férfiaktól független önazonosságra.

A férfi magát ebben a társadalomban elsősorban a sikeren át határozza meg. A siker pedig látszatokban mérhető: pénz, ház, autó, nő, presztízs, ozíció. És ha egy férfi nem sikeres, összeomlik, mert nincs más önmeghatározása. Az utóbbi időben több olyan történetet hallottam, ahol a munkáját elveszített férfi pszichiátriára került. Vagy a felesége elvált tőle, mert már nem hozta a pénzt, és nem volt sikeres, akkor meg csak púp a hátán.

Egy nő meghatározhatja magát (épp alárendelt voltánál fogva) a férjén vagy a gyerekein át is. Nem mintha ezt jónak tartanám, de segítségnek, mankónak igen. A férfi, ha válik, általában elveszíti a gyerekeit, és amúgy sem elfogadott társadalmi önmeghatározás férjnek vagy apának lenni. Tőlük kevésbé fogadják el azt is, ha krízisbe kerülnek, segítségért folyamodnak, Istent keresik. Ezek nélkül pedig nem születik valódi, a körülményektől nem függő önazonosság.

Nem szeretnék férfi lenni. Sokkal nehezebb út. Mélyen tisztelek minden férfit, aki a társadalmi nyomás ellenére meg meri élni a kríziseit, föl meri tenni a kérdéseit, és saját válaszokra jut. A sebei ellenére is.

 

 


 

November 27.

 

Milyen legyek neked?

 


Pár napja találtam a Facebookon egy szöveget a nőkkel szembeni elvárásokról. Megosztottam. A kommentekből az derült ki, a férfiak némelyike bántónak érezte, vagy legalábbis szerette volna a párhuzamos, férfiakról szóló szöveget is elolvasni.

Itt az eredeti, ha sikerült linkként beszúrnom.http://csakazolvassa.wordpress.com/2012/11/19/milyen-legyek-neked/

És itt a sajátom, amit Csuhai István provokált. Nem olyan átütő, mint az eredeti. Talán csak azért, mert nem vagyok férfi.

 

Milyen legyek neked?

 

Legyek a trónörökös? Aki majd tovább viszi a család nevét? Akivel nincs is hányingered a terhesség alatt? Szülessek könnyen? Hasonlítsak hozzád? Legyek kis vasgyúró? A kis tökösöd?

 

Védjem meg magam a játszótéren, de ne verekedjek? Ne bőgjek, ha lezúztam a térdemről a bőrt? Vésődjön belém, hogy a fiúk nem sírnak? Tanuljak jól? Ne legyek anyámasszony katonája? Sportoljak? Legyek erős? Szeressek mecsboxot tologatni? Biciklizni? Futni? Segítsek neked barkácsolni?

 

Legyek vagány, de ne pofázzak vissza? Legyek lelki társad az apám helyett? Cipeljem a szatyrot és csavarjam be a villanykörtét? Ne nézzek pornót? Ne verjem ki a takaró alatt? Menjek egyetemre? Legyen megbecsült szakmám, amivel jól lehet keresni?

 

Legyek sármos, nagydumás, kezdeményező? Tegyem ki magam a visszautasításnak? Udvaroljak? Vigyek vörös rózsát az első randira? Legyek tapasztalt szerető, de azért te légy az első? Ne is nézzek más nőre? Kívánjalak állandóan? Ne legyek szexmániás? Ne forduljak utána a falnak? Lehessen lelkizni velem? Vigasztaljak, mikor sírsz? Kísérjelek el vásárolgatni? Cipeljem a szatyrodat? Ne járjak el a haverokkal? Ne igyak? Járjak konditerembe? Legyen hatalmas bicepszem és kockás hasam? Legyek okos, hogy fel tudj rám nézni? Legyen fergeteges humorom? Szórakoztassalak? Kápráztassam el az összes barátnődet, de ne nézzek rá egyikükre se?

 

Kérjem meg a kezedet féltérden, gyűrűvel a kezemben? Szervezzem az esküvőt? Csavarjam be a villanykörtét? Szereljem meg az autót? Porszívózzak? Mosogassak? Szeressem a főztödet? Öljem meg a pókot, a csótányt, az egeret? Mindig mondjam, hogy szeretlek, akkor is, ha nem kérdezed? Találjam ki a gondolatodat? Akarjak kisbabát? Fogjam a kezed szüléskor, és ne ájuljak el a vértől? Vágjam el a köldökzsinórt? Fürdessek? Pelenkázzak? Keljek föl éjjel? Ne vegyem észre, hogy elhíztál?

 

Legyek középvezető? Felső? Keressek jól, de ne dolgozzak sokat? Törődjek sokat a családdal? Beszéljek a gyerek fejével? Ne bámuljam a tévét? Mossak lábat, fogat, tököt? Tépkedjem a kilógó a szőrszálakat az orromból? Viseljem el a barátnőidet? A családodat? Ne járjak el sehová nélküled? Ne mászkáljunk folyton a mamámhoz? Ne növesszek pocakot? Építsek családi házat, kerttel, kutyával, úszómedencével? Maradjon utazásra is? Mindig vegyek neked ajándékot? Tartsam észben az összes ünnepet?

 

Legyen mindig erőm a szexre? Sose mondjak csődöt, mert az azt jelentené, hogy már nem szeretlek? Ne nézzek pornót? Ne forduljak meg az utcán a nők után? Legyek mindig nélkülözhetetlen? Vegyek lakást a gyerekeknek? Sose veszítsem el az állásomat? Ha mégis leépítenek, ne épüljek le? Ne legyek depressziós? Szedjem össze és tegyem hasznossá magam legalább otthon? Érezzem kutya kötelességemnek, hogy kivigyem a szemetet, ha már te tartasz el? Szerezzek másik állást, hogy ne válj el tőlem? Ha elválsz, hagyjam meg neked a kocsit, a házat és a gyerekeket?

 

Ugráljak neked, hiszen úgyis nyugdíjas vagyok? Csavarjam be a villanykörtét? Segítselek le a villamosról? Tűrjem szó nélkül a zsémbelésedet? Ne szoruljak ápolásra? Haljak meg gyorsan egy szívrohamban? Hagyjak örökséget rád is? A gyerekekre meg az unokákra is? Élj halálom után is abból, amit megteremtettem? A nevemből? Lehess büszke rám? Tehess úgy, mintha minden rendben lett volna?

 

 

 

 

November 25.


 Figaro, Figaro, Figaro

 

A munkahelyemen (Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola) érettségi utáni színészképzés is folyik, pénteken néztem meg a vizsgaelőadásukat. A Figaro házasságából csináltak hihetetlenül jó szövegű zenés darabot. Mindenki játszott valami hangszeren, volt ott fuvola, szaxofon, tangóharmonika, cajon, trombita, hegedű, nagybőgő - és Pallagi Ákos úgy írta meg a zenét, hogy mindenki a maga szintjén tudjon játszani, meg persze színészként ne csak a hangszerén, hanem a hangszerével, és táncoljon és énekeljen és beszéljen közben. A hangszerek kellékek is voltak, sőt olykor partnerek. A kedvenc szexjelenetemben a fiú egy hatalmas fallikus didzserdút fúj, bejön egy nagybőgőtok, és táncol, mint egy kobra a kígyóbűvölő kosarában, aztán a nő leszedi magáról a tokot, és tényleg játszani kezd a bőgőn, a vonót minden mozdulattal beletoljaa didzserdú csövébe.

Az első negyedóra olyan volt, mint egy rémült diákszínjátszó-előadás, aztán egyszer csak életre keltek, és azt mondtam: ilyen profi, kőszínházi előadásokat szeretnék látni. Minden a helyén volt: zene, tánc és szöveg, amit a rendező, Naszlady Éva, szétmorzsált és újragyúrt, a színészekből áradt a játék öröme. Az jutott eszembe, a fenét érdekli a pénz, a politika, a külföldi megélhetés lehetősége (szenzációs ajánlatot kaptam a német hulladékiparban), itt vannak, nulla pénzből teremtenek csodát (a kölcsöncajont én szereztem), tehetségből, emberségből, örömből. Aztán az, mekkora mázlija van az igazgatónak (vagy jó szeme kollégákat választani?) hogy itt dolgozik szívvel-lélekkel, szaré'-hugyé' (well, ez nem az ő hibája) ennyi klassz és tehetséges ember. Aztán az, hogy de jó nekem, hogy én is itt vagyok. Pocséxar napom volt előtte, elfújták fuvolán, szaxofonon, trombitán.

Még vége se volt a tapsnak, én már ugrottam a zeneszerző-szövegíró Pallagi Ákos nyakába: "ír a franc ezentúl dalszöveget, írjál te!" Istenem, de utálnám őket az irigységtől, ha nem lennék olyan büszke rájuk!

 

 

 

November 24.

 

Születésnapok

 

Hétfőn Lator Lászlót ünnepeltük a PIM-ben, hivatalosan, mert azért nemhivatalosan mi már előre ittunk az egészségére és a medve bőrére. Mi tagadás, nagyon szeretem őt. Nem jártam az óráira, mert műfordításnak hirdette, és egy nyelvet se tudtam (tudok) annyira, hogy ilyesmire merjek vetemedni. Mire megismertem, már olvasta a verseimet, amikor bemutatkoztam, a fejéhez kapott: hát maga az? Én meg olvadtam elfele. Tegeződni a SZÓSZ-ban kezdtünk, ha már csapattársak lettünk, azóta még jobban szeretem, már nemcsak a költőt tisztelem, hanem őt szeretem és kész, a humorát, a kedvességét, nemcsak a tudását. Hogy lehet valaki 85 évesen is nem bácsi, hanem férfi? Felpattan a székről, ha meglát, pajkos célzásokat tesz, és szamárfület mutogatva integet a peronról, mikor elhúz velem a metró. Minden reggel, ha eszembe jut, hogy ő van, jó kedvem lesz. Most is, hogy írok róla.

A hivatalos ünneplés után persze bor, pogácsa, torta, bezabálás és beivás, beszélgetés rég látott írótársakkal, ahogy Molnár Kriszta Rita fogalmazta, mint a Tábor-hegyen: "jó nekünk itt lenni" állítsunk néhány sátrat, és maradjunk, beszélgessünk irodalomról, macskákról, borokról és szerelmekről.

Csütörtökön pedig Oláh János ünnepeltük, Lászlóhoz képest kisfiú, csak hetven, hatalmas tömeg volt az Írószövetségben, persze ott is nagy evés-ivás, a héten minden este sikerült alkoholt fogyasztanom (nem, nem lettem még társasági alkoholista), egy-két régi ismerőssel beszélgettem, Jánoshoz egy puszi erejéig férkőztem, aztán megtudtam, hogy már megint elfogyott a regényem, tavaszra talán újra kiadják, szegény Veron néni ha ezt megérhette volna!...

 

 

 

November 11.

 

Kultúrtöltődés

 

Ezen a htévégén végre újra kultúrlénynek éreztem magam. Pénteken a Karinthy Szalonban Nagy János (zongora) és Frankie Látó (hegedű) duóját hallgattam, Liszt és Debussy jazz átiratait játszották. Utána tőlük is megkérdeztem, miért élnek ebben az országban. ha ők megtehetik, hogy elmenjenek. Más kérdés, hogy az én hivatásom ezt nem engedi, én leszek a villanyoltogató. mikor már mindenki átlépett a határon. Jólesett, hogy maradnak, az itteni zenésztársak miatt.

Szombaton a Jazzy Pubban őrült funky, ABBA-feldolgozások. Tóth Vera, az énekes sokkal rokonszevesebb, mint a Megasztárban volt, Pásztor Anna rapelt, a Szörp együttes meg profi és kész. Azért elkeserít, hogy a zenekar általam ismert tagjai is külföldi haknikból élnek: luxushajózik szinte a teljes magyar zenei élet, vagy bohócnak öltözve lehet plázában muzsikálni az úri közönségnek.

Oké, hogy a lényegtelen dolgok világában élünk, és akik valami értelmeset csinálnak, azokat nem becsüli meg a társadalom, de hogy még az értelmetlen  dolgokkal pénzt keresőket kell kiszolgálni - ettől csikorog a fogam. És lassan kialakul az, hogy a művész szolga, a szórakoztatóipari munkás pedig szellemi és anyagi nagyhatalom.

Egy tizenhat éves tanítványomtól idézem, aki magát rapernek tartja (de szerintem csak azért, mert még nem hallotta pl.Pásztor Annát). Szó szerint természetesen: "hát nemtudom de magának üldözési,és féltékenységi,problémája van,én pont jó úton vagyok,maga szerint ö a tökéletes de én aszt mondom mikor egy 16éves gyerek sikeresebb mint sok felnött akkor nem tudom kinek ki a szemébe szánalmas,írogasa a kis könyvecskéit,amiböl fillerek se jönnek be vagy tanuljon meg pénzt csinálni,tiszteségesen ;)és mégegyszer mondom engem ne nézzen le elöbb mindenki magára nézzen és utána másra" Korunk hőse.

Ma kontaktünnepen voltam, negyvenéves a kontakt improvizáció, a Trafóban ünnepeltük. Nagy kedvencem, mindenből tanulok, ami csak közel áll hozzá. Az éber figyelemről, a kapcsolatokról, saját magamról. Mikor odaértem, épp a Tánceánia együttes előadása kezdődött: halmozottan sérültekből és kortárstáncosokból áll a társulat. Egyszer láttam őket, szinte sokkoló volt, ahogy egészségessé válnak a kerekesszékben ülő testek a tánctól. (Akkor írtam is nekik egy Csonka szonettet.) Gál Eszter, az együttes vezetője, ennek a találkozónak a szervezője, és a magyar kontakt egyik vezéralakja, pedig - erről több mint tíz éve meg vagyok győződve - angyal. A húszperces előadás után a nézők bemehettek táncolni a résztvevőkkel. Egy órán át csak néztem őket, minden fogyatékosság megrémít, menekülök, nem tudok mit kezdeni vele, kicsúszik a talaj a lábam alól, mintha szégyellném magam, amiért nekem mindenem működik, nem tudom, hogyan kell viselkednem. Aztán egyszer csak bementem, és táncolni kezdtem velük, és a szemükbe nézni, és partnernek kezelni őket, a testük részeként kezelni a kocsijukat. Nagy előrelépés volt nekem önmagammal szemben, és pegint a kontakt tanított valamit.

 

Október 29.


 Akadémikus íróképzés

 

Diplomahalmozó vagyok. Az a fajta, aki nem hiszi el addig, hogy ért valamihez, amíg nem lobogtathat valami pecsétes papírt a kezében. Isten humora, hogy zenész, drámatanár, bölcsész papírral lettem író - dolgozni az egyetlen olyan alkotóművészeti ágban, ahol mindenki amatőr. Mert képeznek rendezőt, zeneszerzőt, koreográfust, képzőművészt, de írót sehol. Író-vagy költődiplomája nincs senkinek. Vannak, akiket díjaznak, vannak, akiket olvasnak, szerencsés esetben létezik a két halmaz metszete is, és van, aki úgy érzi, majd az utókor igazolja zsenialitását.

Mindegy, miről van szó: prózáról, drámáról, versről - ahogy anyukám mondogatta: az irodalom olyan mezőn, amin minden ökör hiszi, hogy legelhet. Amíg valaki semmit nem tanul az írásról, hogy magyarázom el neki, hogy nem jó, amit csinál?
Pedig tanítható és tanulható. Miért nem akar valaki megtanulni írni csak úgy, ahogy megtanul táncolni anélkül, hogy profi táncos akarna lenni a színpadon, vagy megtanul egy hangszeren játszani anélkül, hogy pódiumművészi karrierről álmodna. Az emberek elmennek egy-két salsatanfolyamra, hogy ha majd arra kerül a sor, jól tudják magukat érezni egy bulin. És elég sokan belátják, hogy hangszert is tanárnál érdemes tanulni. Miért futok bele folyton folyvást abba, hogy emberek úgy írnak, mintha ott bármit lehetne, mintha egy szövegnek nem volnának ugyanolyan törvényszerűségei, mint a zenei harmóniáknak?

Írni kell. Ahogy rajzolni, táncolni, vagy a fürdőkádban énekelni. De van különbség, hogy az írásom csak egy élmény elaborációját szolgálja, mert akkor írjam azt és úgy, ahogy a lelkemből jön, vagy ha irodalmi szövegként kezelem. Mert akkor meg kell tanulni a módját. És ugyanúgy tanulható, magas szintig akár, különösebb tehetség nélkül akár, ahogy a tánc, a zene - bármi, aminek belső törvényszerűségei vannak.

 

 

 

Október24.


Hazaértem Romániából, hasonlóan nyomorult utazás után, mint ahogy oda jutottam. Most már igazán ráérek meghalni. Itt volt a négynaposra puffasztott ünnep, jön az őszi szünet. A meghalásra egyelőre fizikailag nem látok esélyt, bár kissé ámokfutó módon vezetek újabban.

Bakonybélen felraktam 2m3 fát (egy zeneszerző és egy pap segítségével), és a lakótársnőmmel lecipeltünk a negyedikről egy kicsi, de annál jóval nehezebb szekrényt.

A nemzeti ünnepet lovon töltöttem, én a napsütést élveztem, a lovak a friss füvet, aztán délutáni spontán süteményezés alakult zenésztársakkal. Csak a hazafelé út sodort a megemlékezések felé, sajnos éppen a Jobbikhoz, ha váratlanul feltűnök különböző videókon, zászlókkal, és kakastollas, bakancsos alakokkal a háttérben, jelentem, csak a 49-es villamoshoz igyekeztem.

Bármennyire próbálom, nem sikerül ezekben a vészterhes időkben semmilyen közéleti érdeklődést kicsiholnom magamból. Úgy tűnik, lecsúsztam a Maslow-piramis aljára, vagy legalábbis a közepére. Az áldott koffeinfüggőség biztosítja a reggeli táplálékot, a többit a váratlanul beállító barátok meg az arcomra kent sós tejföl. Azt mondják, jó.

 

 

 

Október 16.

 

EYP

 

Empowering Young People - ezen a címen fut az az uniós oktatási projekt, amelynek a tréningjén, vörksopján avagy mítingjén éppen részt veszek. Próbálok úgy tenni, mintha mindent értenék, és ezerszer megfogadom, hogy most már igazán de TÉNYLEG megtanulok angolul. A résztvevő diákok közül nem egy anyanyelvi szinten beszél, és amikor tőőőőlem kérdeznek valamit, akkor igyekszem nemzetközi nyelven bólogatni és intelligencsen nézni. Well, az az egy, ami megy, bár tegnap még az sem, mert a két szememmel háromfelé néztem a fáradtságtól. (Normál esetben csak kétfele szoktam.)

Háromórás IC-utazás után (Nyíregyről) elrepültem Bukarestbe, kevésbé féltem, mint szoktam, mostanában nem féltem az életem annyira. Egy háromgyerekes apa mellett ültem, most születtek ikrei. Valaha Erdélyből kerültek Magyarországra a feleségével, most heti négy napot tölt Bukarestben egy építési vállalat vezetőjeként. Otthon nem tud már megélni. Azt mondja, külföldön sokkal jobban bíznak Belgrádban és Bukarestben, mint Budapestben. Fontolgatják, hogy visszatelepülnek. Rossz hallani, de bólogatok, megértem, az írók majd maradnak villanyt oltani, ha nem akarnak emigrációból írni.

Kicsivel több egy óránál az út. Moncia, aki fogadott volna, más érkezési időpontra emlékezett, csak ő tudta a számomat, én az övét nem. Internet-elérhetőség az egész reptéren sehol. Már láttam magam a földön alva, de félóra után Monica megérkezett. Még sose láttam, de hallottam, hogy egy nő a telefonban azt mondja: Judit. Reméltem, hogy rólam van szó, és megszólítottam.

Négy órám volt alvásra, aztán taxi a pályaudvarra elérni a Konstancába tartó első vonatot. Negyven perc késés, ücsörgök a helyi Mekiben. A vonat lépésben halad, 90 percnyi késést szed össze a célállomásig. Ellopták a fém valamiket - ahogy nálunk is szokás. Minden vonat egy órát késik. Mire odaérek, már javában tart a program.

A gyerekek fantasztikusak, négy ország iskoláinak legklasszabb diákjai, megint beleszeretek ebbe a korosztályba (vajon hány nap tanítás után múlik el?), kreatívak, fegyelmezettek, ötletesek, okosak. A románok mind a négy diákjába beleszeretek, ebből csak három fiú. A boszniai csapatból az egyik srác úgy tud mosolyogni, hogy elolvadok. A moldáviai lányról mintázták Hermione Grangert a Harry Potterben, félelmetesen okos, hatalams szemüveget hord, és fogalma sincs, milyen gyönyörű. Dolgozunk ezerrel este tízig, úgy alszom, mint akit elfűrészeltek. Ha a mai napot is túlélem, és holnap hazaérek épen, ráérek meghalni.

 

 

 

 

Október 14.

 


Kaleidoszkóp

 

Ez volt a 14. Kaleidoszkóp Versfesztivál, ahová zsűritagnak hívtak el Nyíregyházára. Volt itt minden lehetséges kategória: énekelt vers, önálló pódiumest, versszínház, rendhagyó irodalomóra, vers- és prózamondó verseny, versfilm-verseny. Jöttek amatőrök és profik, aki befizette a részvételi díjat. Napi nyolc-tíz órát ültünk napi nyolc-tíz előadáson. Sokan voltak, meglepően sok profi előadó is Koltai Róberttől Galkó Balázson át Gerendás Péterig. Ahhoz képes viszont, hogy nem volt előzsűrizés, hat napba beleférf minden produkció.

Talán érdemes volna válogatni, így azért volt olyan nap, hogy csak egy előadásra mondtam azt: megérte beülni. Nem feltétlenül volt igaz, hogy a profik színvonalat hoznak, az amatőrök gyengék.

Néha órás csúszás volt, máskor pontosan kezdődtek az előadások, de mindenképp este 11 után kezdtük a szakmai értékelést, azt hittem, nem élem túl az éjszakázást. A reggeli tanítás miatt este 9-től már képtelen vagyok koncentrálni. Most várok pár napot, amíg regenerálódom, aztán eldöntöm, jó volt-e.

 

 

 

 

Október 8.


Színházak

 

Megvolt a dunaújvárosi színházban a Don Juan menyasszonyai című darab premierje. A dolog önmagában is érdekes, de számomra még izgalmasabb, mert én írtam a dalszövegeket (még mindig a kedvencem a színházi munka és a dalszövegírás.) A zeneszerző Darvas Feri volt, már régóta dédelgettem az álmot, hogy egyszer vele fogok dolgozni. Félelmetes. Egyrészt rohammunkában kellett írnunk, és Feri tökéletesen játszotta a hajcsár szerepét, képes volt óránként felhívni, hogy kész vagyok-e már, de ha végre valamit szöveget elküldtem, egy óra múlva csörgött a telefon, és beénekelte, amit írt. A színészek szerették, nekem ez a legfontosabb, mert egy közepesen sikerült dalt is át tud lelkesíteni az előadó, ha közel áll hozzá, és egy remekművet is agyoncsap, ha az interpretációban nincs élet. Jó, tudom, nem fenyeget a veszély, hogy remekműveimet tönkreteszik a színészek, több okból nem, de azért jól sikerült dalok lettek. És meglepően összeállt az előadás is. Igazán a felétől kezd működni a játékstílus, érdekes, hogy onnantól kevesebb a poén,  elkomorul az előadás, de igazán ott lesz erős.

Bevallom, a dalszövegírást azért szeretem, mert el lehet sütni egy-két ötletet, ami versben cinkes lenne, zenével  - és megfelelő szituációban - viszont nagyon is megállja a helyét. Ebbe a darabba ugyan két verset is becsempésztem (a Ronda capriccioso egy részletét megaz Óbordalt), de találtam egy-egy sort, aminek nagyon örülök, hogy végre volt mibe belekomponálni. Például egy régi sms szövegét: értek akár kivégzőosztag elé is állnék! - Már akkor tudtam, hogy igazi csajozós duma, de mi tagadás, működött. És véres elégtételt éreztem, hogy Don Juan szájába adom, ironikus és átlátszó mondatként. Már megérte! Az előadást viszont nem(csak) a dalokért érdemes megnézni. A vajdasági rendező, Táborosi Margaréta koreográfus is, fizikai színházrendezést tanul, és nagyon erős, szimbolikus, mozgásra épülő, érvényes nyelvet teremtett az előadásnak.


Tegnap - némi gyanakvással - a Centrál Színházban néztem meg végre az És Rómeó és Júlia című előadást. A Centrál Színház ébresztett gyanakvást, Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter semmiképp. Az osztályomat vittük, és nagyon élvezték. Elős közös előadásnak telitalálat volt, nagyon sokat lehetett tanulni belőle, hogyan lesz jó dramaturgiai munkával, jó koreográfiával, az eredeti Shakespeare-szövegekkel, egy üres térrel fénnyel-hanggal, két szereplővel, néhány - a többi szereplőt jelző - attribútummal egy drámából önmagam parafrázisa.

Rájöttem, szeretek színházba járni.

Holnap is megyek a Tháliába, de ott nem én nézek, ott majd engem néznek.

 

 

 

 

 

Szeptember 30.


 Nem tánc, hanem tudatállapot

 

A kontakt improvizációról írtam ezt a honlapomon. A tegnapi kurzuson Eszter, akitől először tanultam ezt a műfajt, azt kérdezte, mi nekünk a kontakt esszenciája. Hát nekem ez:

 A kontakt improvizációval először színésztréning részeként találkoztam, csak később szembesültem vele mint a kortárs táncstílussal. Számomra a szabadság, a testtudat és a testtel való harmonikus együttlét, a térben mozgás bátorsága és a többi táncossal való korlátok nélküli találkozás tánca. Nincsenek nemi szerepek, a testek érintkezése így bármilyen szoros, mégsem hordoz erotikát, mert a tisztán emberi létmód erősödik fel benne. Bármennyire a test, a gravitáció, a fizika dominál benne látszólag, mégis spirituálisan élhető meg, hisz a táncos a saját bőrén tapasztalja az energiák áramlását. Amióta találkoztam vele, az egyik legális drogom, és többeket sikerült beetetnem vele főleg a színjátszóim közül, és nagy szerepe volt tanári állásom elvesztésében is.

 

A kontakt improviációból a legtöbbet mégiscsak az emberi kapcsolatokról tanultam. Hogy a másik súlyát nem izommal, hanem ellensúllyal tarthatom meg. Hogy súlyt adni csak annyit lehet, amennyit a másik elfogad. Hogy senkit nem lehet valamire kényszeríteni, csak lehetőséget kínálni a számára. Hogy mindig felelős vagyok a másikért, de sosem várhatom el, hogy csak a másik feleljen értem. És hogy el ne felejtsek szabadon lélegezni.

Csakhogy ezt az egészet el kellett (volna) táncolnom.

 

 

 

 

 

Szeptember 26.


Rossz napok

 

Vannak napok, amikor minden rossz, hiába ragyog a nap, hiába reggelizel kedves baráttal, míg Zaz szólt a háttérben. Egyszerűen nem sikerül semmi. A találkozókat lemondják vagy lekésik, a táska nehéz, a villamos elmegy az orrod előtt, kicsúszol az időből, és semmit nem tettél meg, amit el akartál végezni. A levelek összegyűrődnek a táskádban, a szőlőnek rothadásíze van, a telefon megmakacsolja magát, és ki se lehet kapcsolni, a pénz kifolyik a kezedből anélkül, hogy valójában vettél volna valamit, az egyenes, tiszta kommunikációd is visszaüt, hülyét csinálsz magadból mások kedvéért, nem érkezik válasz a leveledre, és mindig az utolsó kulcs illlik a zárba.

Jobb ilyenkor lefeküdni, nem várni már semmi jót, nem reménykedni, hogy megfordul az irány. A munka azért megmarad.

Fekszem az ágyban, átfutottam a Koncentrikus korokat. Nem igaz, hogy rosszabb, mint az előzők.

 

 

 

Szeptember 24.

 

Megtartó tánc

 

Még az előző évezredben kezdtem tangózni. Úgy vagyok vele, mint a zenész viccben: "te hány éve gitározol?" "Húsz". "Tízet nyugodtan letagadhatsz." Nem lettem színpadi táncos, versenygyőztes, szenvedélyes milonguera, a parkett ördöge. Nem táncolok túl jól, szépen meg egyáltalán nem. Nem mentem magánórákra, nem lettem a férfiak vágyott partnere. A tangó egyszerűen csak beépült az életembe, a mozdulataimba, ahogy kislány koromban a néptánc. Elsodort Buenos Airesbe, meghatározó pontja volt egy kapcsolatomnak (egy lány ezt így fogalmazta: "csak összetangóztam magamnak egy pasit."), és tanított a szerelemről.

Mégsem ez az, ami számít. Sokkal inkább a krízisek, amelyeken átsegített. Egy jövőtlen szerelem hónapokig tartó gyásza, amikor hetente háromszor-négyszer táncoltam, hogy megmaradjon az önbecsülésem, a nőiességembe vetett hit. Sok-sok éve volt ez, de az akkori állandó partnereim ma is boldogan táncolnak velem, ha egy-egy este összefutunk.

Néha évekig alig-alig mentem a tangósok közelébe. Amúgy is furcsa társaság: pár száz harmincas értelmiségi, három hónap után mindenkit ismersz, és feltűnik minden új arc. Aztán a válság mindig egy milongán talált, és a táncban elfelejtettem, ami éppen fájt. Visszaadta a hitemet abban, hogy jó testben élni ezen a földön. Mert olyankor csak a zene van, ami a fülemtől az egész testemen át a lábamig, a földig talál utat. Csak ölelés van, szakítás nincs, csak együttműködés, széthúzás nincs, csak elfogadás, elutasítás nincs.

Tangóztam egy héttel térdműtét után, begyulladt ízülettel, fejfájósan, lázasan. Tangóztam farmerban és rövid szoknyában. Tánccipőben és mezítláb, autentikus zenére, és balkáni aszimmetrikus hétnyolcadra.

Mostanában megint a táncba kapaszkodom. Tartson meg önmagamnak. Nem akarok tőle mást. Nem akarok jó táncos lenni, színpadi művész, tanár, mester. Arra szeretném használni a saját táncomat, amire való. Túlélni - önmagamhoz méltóan.

 

 

 

Szeptember 21.


Hogyan legyünk magyarok?

 

Egy pakisztáni család várt velem együtt a villamosra. Férfi, fiatal nő, idősebb nő, két év körüli kisfiú. Csak a férfi tudott magyarul, a két nő csak mosolygott rám. A férfi karján ült a gyerek, tanítgatta, hogyan beszéljen hozzám magyarul. "Mondd, hogy vagy. Jonapot." A kisfiú nem mondott semmit, csak vigyorgott. "Neked van gyerek?" - kérdezte az apa. "Van, persze, harmincnégy" - mondtam. "Nem lehet. Te még nem olyan öreg" - hitetlenkedett a férfi. Mert a harmincnégy gyerek az oké, de csak idővel.

Felszálltunk, én máshová ültem le, és arra gondoltam, nekem egy vér szerinti gyerekem sincs, hiába van most tényleg harmincnégy az osztályomban, neki meg lesz rengeteg. Itt fognak élni. Mi, "magyarok", lehet, hogy kipusztulunk, mert nem vagyunk hajlandóak "megszülni a magunk négy-öt gyerekét", és ezek a jöttmentek "kiszaporodnak minket a Kárpát-medencéből." És néhány száz év múlva csak "indiai magyarok meg kínaiak lesznek ebben az országban." Igen. És ők fogják Arany-balladákkal ringatni a gyerekeiket, ahogy engem az apám. Nem érdekel, hogy a néhány száz évvel későbbi magyaroknak milyen lesz a bőrszínük vagy a szemük metszése. Az érdekel, hogy magukénak fogják-e érezni a mohácsi veszteséget vagy az ötvenhatos forradalmat. Magukénak Bartók zenéjét, a népdalokat, Pilinszky verseit. Mert akkor magyarok lesznekm, ahogy a kunok, svábok és betelepült szlávok. Antropológiailag 90%-ban germánok vagyunk, hol van a honfoglaló ősök széles járomcsontja, sötét haja és szeme? És kit érdekel? "Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás kérdése" (kitől is idézem ezt? talán Illyés Gyulától) Legyen, aki az Indulj el egy útont énekli, és aki fennhangon mondja: "felhőbe hanyatlott a drégeli rom...", és felismeri: "világ világa, virágnak virága, keserűen kinzatol, vas szegekkel veretel" - ezer év múlva is.

 

 

 

Szeptember 12.

 


Nem elég, nem elég, nem elég jó

 

Már évek óta tudom, hogy a három diplomámmal, a tanári és írói létemmel én nem vagyok középosztály, akire itthon támaszkodni akarnak, maximum állástalan holdra nyivogó, romkocsmák mélyén merengő lecsúszófélben levő értelmiségi. Most már azt is tudom, hogy értéktelen vagyok, mert nincs gyerekem. Nemhogy a kellő népszaporulatot biztosító három, de még egy se sincsen. Pótolható vagyok mindenhol, csak a szülőszobán nem, és hogy sosem ütöttek meg a férfiak, az nem az öntudatomért van, hanem annak ellenére. A tanítványaimat tanítja majd más, a verseimet megírja majd más, én meg megyek, szülök, lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség, nem kell férfinak, ott van állambácsi, szülök neki, örülök az állambácsitól kapott ajtódísznek, jó lesz családi pótlék, részfoglalkoztatás és társadalmi megbecsülés helyett. Mert az abortusznak elkövetője, a erőszaknak provokálója, a prostitúciónak bűnöse vagyok, nem pedig elszenvedője és áldozata. Ha a négy-öt kötet helyett négy-öt gyereket szültem volna, sokkal jobb lenne a nemzetnek, a túlnépesedett világnak, meg főleg annak a szegény négy-öt gyereknek. Édeshazám, így nem vagyok elég jó?

 

 

 

Szeptember 9.

 

Közérdekű munka

 

Elkaptak gyorshajtásért Zircről kimenet 50 helyett 70-nel, a város vége táblától 60 méterre. 30 ezres bírság, amit nem akarok kifizetni. Élve az április 15-től hatályos törvényben közöltekkel, közmunkára változtatom, hat óra megfelel 5000 forintnak. Az elzárástól félek, klausztrofób vagyok, a közmunka viszont érdekel. Leveleket fogok söpörni? Kutyaszart porszívózni? Papírokat tologatni? Egy közmunkás író kellemesen punk gesztus. Ismerkedni hasonló helyzetben lévőkkel, és nem adni a pénzemet.

Egy ügyvéd srác segít, küldi összeválogatva a megfelelő paragrafusokat. Irány a munkaügyi központ, úgyis be kell jelentenem, hogy nem vagyok álláskereső (nem mintha bármit jelentene, elvégre addig se járt arbeitslosgeld). Közlik, hogy nem mehetek közmunkára, ki kell fizetnem a harmincezret, most kaptak tájékoztatást a rendőrségtől, hogy ez az eljárás. Telefon a rendőrségnek, ugyanezt mondják: a törvény azt írja, hogy a szabálysértési bírságot elzárásra vagy közmunkára lehet változtatni, de majd ők eldöntik, hogy mely bírságokat igen, melyeket nem.

Az ügyvéd srác felháborodott, a rendőrségnek nincs joga a jogszabály értelmezését szűkíteni, lehetne pert indítani, de az ominózus harmincezret rég levonják az első fizetésemből. Szívom a fogam, most nem megyek fogorvoshoz, az biztos. Egyhavi lótartást szívesen ledolgoztam volna 36 munkaórányi utcasepréssel akár.

 

 

 

Szeptember 5.

 

Nézzétek ferde mosolyom!

 

http://www.noltv.hu/video/4559.html

 

 

 

 

Szeptember 2.

 


Tantestesülés

 

 

Hétfő, kedd, szerda suli. Kultúrsokk. Teendők. Megválaszolatlan kérdések. Pánikhangulat. Hogy a fenében leszek képes erre? Adminisztráció-hegyek, amiben rettenetesen rossz vagyok, és még idegesít is. Szervezéshegyek, amik úgyszintén. Segítség! Biztató vállveregetések. Péntektől meg a gólyatábor.

 

A Bátortáborban voltam így először. Amikor megszerettem az önkéntestársakat, és azt mondtam, minden jó így, csak a gyerekek ne jöjjenek, mert félek. Aztán mégis megjöttek a gyerekek, és minden még sokkal jobb volt. Most a továbbképzésen megkedveltem a kollégákat, rájuk csodálkoztam, de a gólyatáborba nem akartam lemenni, jajistenem, ott lesznek a gyerekek! És igen, ott voltak, és megint azonnal beléjük szerettem. A tanárt nem lehet levetkőzni. Hullafáradt vagyok, rengeteg munka volt, de teli vagyok bizalommal. Jó, eddig is teli voltam, és ráfaragtam, de hátha most nem. És hátha lesz hozzá erőm. És mellette az íráshoz. És talán visszatér belém az erő is, vagy visszanyerem az egyensúlyomat.

 

 

 

 

Augusztus 29.

 

Nem hiszem

 

 

Nyíregyháza, Vidor-fesztivál. A szálláson a szobámban fekszem az ágyon és bőgök. Ma hajnalban meghalt egy fiú, akit a Bátor táborból ismertem. 18 éves volt, okos és gyönyörű és kedves. Vízilabdázott, tanult, élt és akart élni. Leukémiás volt (azt hiszem), csontvelő-átültetésre készült, túl is volt rajta, azt mondják, valami vírussal találkozott a legyengített immunrendszere.
Olvasom, ahogy a többi gyerek búcsúzik tőle a Facebookon. Nem akarom elhinni, de tudom, hogy igaz. Öt év alatt több száz gyerekkel táboroztam együtt, nem jött hír, hogy egyet is elvesztettünk volna közülük. Őt az utolsó évben ismertem meg. Nem kerültünk nagyon közel, mégis úgy sírok az elvesztése fölött, mintha szoros kapcsolatban lettünk volna. Nem értem. Nem értem. Valaminek lennie kell a halállal, amiről fogalmunk sincs, ami után azt mondjuk majd, hogy megéri, hogy mindez jó így. Az Isten, akiben mindnyájan élünk, mozgunk és vagyunk, nem kívülálló! Nem bánt minket, Ő most meghalt ezzel a sráccal együtt, nem hihetem másképp.
De basszus, akkor is félek. Elveszni és elveszíteni. És belül kiabálok: nem érvényes, nem igazság, kérem vissza ezt a gyereket az életnek, kérem vissza végigcsinálni. Nem hiszem, hogy nem lehet feltámasztani a halottakat!

 

 

 

 

Augusztus 26.

 

Továbbképzés

 

Semmi szimbolika, tényleg továbbképzés Egerben három napig – mediáció és resztoratív technikák témakörben – leendő munkahelyem tantestületével. Bepréseljük öten a testületünket Miklós autójába, napközben okulás, este wellness vár ránk, éjszaka meg az egri borok. (Csak utólag zuhan a tudatomba, mint estem szerelembe ebben a városban sok évvel ezelőtt.) Az első nap minden érdeklődésem ellenére rémes, a havi rendszeres, napokig tartó fejfájástól. Csak másnap este tartok a többiekkel a városba. Addigra kiderül a grafikusművész kollégáról, Zoliról, hogy nagy salsatáncos, elkapom a hotel lobbyjában, először zene nélkül rázunk, később a telefonom a mellényzsebében, onnan hallgatunk egy-két számot, táncolunk.

A borozóban megkóstolom az Egri csillag nevű új fehérbort, a hivatalos szórakoztatók a Sej-haj, Rozi után rockyt játszanak, az igazgatóval táncolok, de nem készültem jó öltözettel, a nyakamig pörög a szoknyám. Az egyik kolléga az aszúról magyaráz: olyan, mint agyvelőpörköltet készíteni rendőrökből – hány puttony kéne belőlük? Fölmerül, írjak gyorsan szonettet az agyvelőpörköltről, másik kolléga ragaszkodik hozzá, hogy neki szóljon a vers, tíz percen belül kész, Ákos, zenész kollégám elveszi a szöveget, dalt ír rá, a borospoharak dobszerkóján el is énekli, latinos lesz, hogy Zolival táncolhassunk rá. Hát, ha még a néptánctanárt is elkaphatom egy mezőségire!

Sírós röhögések, nem merem elhinni, hogy otthonra találhatok egy tantestületben. De péntek este úgy búcsúzunk: viszlát hétfőn, örülünk a találkozásnak, nem az undor van bennem, hogy dolgozni kell. Bár a szabadságomért sajog a szívem.

 

 

 

 

Augusztus 22.

 

Szanatórium

 

Ahogy kell, egy műtét érzéstelenítésben, aztán az ébredés utáni fájdalom, aztán lábadozás, és kell egy kis szanatóriumi kezelés, rehabilitáció, rekreáció, relaxáció, restauráció, rekonstrukció, restaurant.

Néhány nap elvonulás egy táborba néhány másik nővel, ahol semmi más dolgom nincs, mint keresni a középpontomat, a tengelyemet, a tökesúlyt, hogy fel ne borítson a szél. Meditáció, amit most így definiáltam: az a magatartásforma, amikor tudatosan arra használom az érzékszerveimet, hogy valami érzékszerveken túlmutató tapasztalatot adjanak. És adnak. Mintha az a világ alig várná, hogy szóba álljunk vele.

Jó volt. Tanulni akartam és tanultam. Boldognak éreztem magam, vagy nagyon fájt, benne voltam, benne a testemben is.

Pár hete egy kedves barátom, kiváló tudós elárulta, hogy amióta nem találkoztunk, ő bizony ateista lett. Bevallom, elszörnyedtem. Aztán rájöttem, igazából döntés, magatartásforma, hogy olyan valóságot teremtek magamnak, ahol csak az anyag létezik, vagy olyat, ahol van egy végtelen lény, aki szeret. Azt hiszem, hinni jobb.

 

 

 

 

Augusztus 16.

 

...és elmegy

 

 

Eljönnek és elmennek, és maradok egyedül. Néhány süteménnyel, bevallom, egy nagyfröccsön túl, mert bár a csokifüggőség már a múlté, de most kell, aztán holnaptól megint nem leszek egyedül, és szép lassan beszív egy másik élet, egy másik lakás, egy másik munka. Sarjszövet a sebben. Néha sarjszöveg is. Megint írtam, talán nem annyira jó, de maga az írás aktusa boldoggá tesz, és maga az írás ténye gyógyulást jelent.

 

Ma elautóztam Zircre, híreket hallgattam a rádióban, fura volt érzékelni a külvilágot. Az olimpiát is átaludtam, vagy mi, csak utólag örültem minden aranyéremnek, csak utólag voltam büszke mindenkire. Szeretem a sportolókat, ahogy küzdenek, áldoznak, elviselik a vereséget, nem szédülnek meg a győzelemtől. Tanulok tőlük. Tőlük is. Jó diák leszek, ígérem, taníts, világ!

 

 

 

 

Augusztus 13.

 

Eljön

 

 

Eljön és vigasztal. Eljön és megnevettet. Eljön és ebédet főz. Eljön és velem alszik. Eljön és magához ölel. Eljön és hullócsillagot néz velem a mezőn. Eljön és együtt simogatjuk a lovakat. Eljön és borozunk. Eljön és kávézunk. Eljön és foltozgatni kezdi a lukakat a szívemen. Eljön és elmeséli, mi álmodott rólam. Eljön és a vállán sírhatok. Eljön és kérdez. Eljön és válaszol.

Ha barátod van, mindened van.

 

 

 

Augusztus 10.

 

Bakonybél, egyedül

 

Tanulás, gyógyulás, lábadozás. Jó tudni, hogy jó kezekben vagyok. Megyek és tanulok, és tovább adom másnak, amit tanultam. Szeretnek, táplálnak, és továbbítom. Átölelnek, vigasztalnak, és átölelek, vigasztalok. Gyógyítanak engem, és én gyógyítok másokat. Mert a fájdalmak jók tudnak lenni arra is. Nem az lesz gyógyító, aki önmaga nem sebzett, hanem aki átélte a fájdalmat, és tudja, milyen, ha ő maga segítséget kér és kap, ismeri a gyógyulást és tiszteli a megmaradt hegeket. Utálom a fájdalmat. De látom, hogy mennyi mindenre jó. Az ember kénytelen megtenni akkor mindazt, amitől egészségesen viszolyogna. Szembesülni. Tükörbe nézni. Segítséget elfogadni. Pláne kérni. Megkérdőjelezni dolgokat. Kitörni a sémákból. Elfelejteni a szerepeket. Beismerni a gyengeséget. Nyíltan kommunikálni. Kívánok mindenkinek határhelyzetet és fájdalmat ebben a szellemben. Csak egy kicsit. Aztán gyorsan múljon el.

 

"Magunk választjuk a valóságunkat"' - ezt a mondatot tanultam nemrég. És én olyan valóságot választok, amely folyamatos növekedés. Mint a fa, ami magába növeszti a kerítést, kikerüli az ágaival, ami útban van, és növekszik tovább, fölfelé. "Akárhogy döntök, én csak győzhetek, mert az a döntés az én döntésem lesz" - ezt is tanultam. Úgyhogy az én valóságom a győzelem lesz, közelebb jutni önmagamhoz. "Mindig két út van, az egyik a félelem, a másik a bizalom" - ezt meg a lovamtól tanultam, csak nem pont így magyarázta. A bizalom pedig döntés kérdése minden pillanatban. Nehéz. Óránként elbizonytalanodom, hogy Istennek van-e jobb ötlete számomra, mint nekem a magam számára, és óránként kimondom: kell, hogy legyen.

 

Bakonybél, egyedül. Viselem, tanulom. Jönnek majd, meglátogatnak, és nem leszek egyedül, és talán lesz megint olyan, aki csupa nagybetűvel írja be a nevemet a telefonjába.

 

 

 

 

Augusztus 7.

 

Ébredés

 

Jelentem az aggódó hozzámtartozóknak, hogy a műtét sikerült, a beteg felébredt, magához tért. Gondolom, sikerült, mert ez a Doki nem szokta elszúrni a műtéteit. Nem tudom, mit csinált, csak kotorászott bennem, az biztos. Remélem, kiszedett valamit, ami nem kell oda. Az érzéstelenítés elmúlt, szóval bazira fáj. De ez már talán csak a műtéti fájdalom, innen szövődménymentes gyors gyógyulás várható. És teljes. Avagy hétszerte szebb és erősebb leszek, mint annak előtte.

Ahogy megjött a fájdalom, visszatértek az álmaim is: szimbolikus, gyógyító álmok, ahogy megszoktam. És a legfájdalmasabb pillanatban visszatértem a prózaírogatáshoz. Visszaolvasva a leírtakat, megdöbbentem, hogy tulajdonképpen mindent előre leírtam, megfogalmaztam, a hőseim szájába adtam. És most tanulok tőlük.

Gondolom, fog még fájni nagyon, de akkor is azt választom, hogy nem veszíthetek.

Azt mondják, két farkas harcol az életünkért, egy fehér és egy fekete. A fehér a megbocsátás, bizalom, őszinteség,szeretet, a fekete az önzés, harag, hazugság, félelem. És az győz, amelyiket eteted. Amikor Petra barátnőm megkérdezte az akut sajgás közepette: "mire van szükséged?" azt mondtam: "ciánra". "És ha a fehér farkast eteted?" - kérdezte Petra. "Akkor semmire. Minden rendben van."

Elég furcsa lehet ez a kibeszélősdi annak, aki nem szokott hozzá, nem akar, próbál annyira átlátszóan élni, mint én. Talán az is benne van, hogy a nők képesek addig beszélni a gordiuszi csomónak, amíg ki nem simul, és ez lényegesen hosszabb (beismerem, fárasztóbb), mint kettévágni egy éles karddal.

Uraim, elnézést.

 

 

 

Úton

 

Vízen, szárazon, autóval, tömegközlekedéssel és gyalog folytatom a zarándoklatot. Szédítően gyorsnak érzem. Vagy egyszerűen csak az iránya más. Az inga kilendült az egyik irányba, és most lendül vissza: a magánytól a közösség felé, a hétköznapitól a transzcendens felé. Újabb és újabb emberek gravitálnak a világomba, és tanítanak valamit, amitől leesik az állam, vagy adnak valami olyat, amiről nem is tudtam, milyen égető szükségem volt rá. Azt hiszem, van egy gondviselő Isten az egész mögött. Azt hiszem, ha elkötelezem magam a változás mellett, jó irányba tudok csak haladni. Jobban ismerni magam, jobban képessé válni a szeretetre. Most még a magammal való kínos találkozások, szembesülések sem fájnak. Valaki vigyáz rám ezen az úton, és mintha operálna, érzéstelenít.

Talán majd a műtét után újra tudok írni, dolgozni, a kreativitásom pihen ebben a kábítás-altatás- érzéstelenítés műtéti állapotában. Zavar persze, és szégyellem, mert még életemben nem csúsztam ki határidőből, és most esélyem sincs, hogy kész legyek a sürgős munkával, mégis csak hálás lehetek az orvosnak, aki úgy vájkál az életemben, hogy nem érzek fájdalmat, csak változást.

Rend van. Amikor néhány napja betörtek hozzám, és felfeszítve találtam a zárat, szétszórva mindent földúlva az asztalomat, csak álltam a felfordulás közepén, és azt éreztem: ez az. Most jó. Most végre egyensúly van, az kívül, ami belül is. Feldúlták, széttörték, kirabolták. Nemcsak az életemet, a lakásomat is. És közben mégsem vittek el semmi értéket. A félmilliót érő hangszerem kiborítva a tokjából a földön hevert, csak külföldi utazásokból visszamaradt készpénzem veszett oda, meg egy tíz éve kapott arab parfüm, amit nem lehetett használni, annyira tömény volt az illata. És szétdobált számlák és más papírok között, a felforgatott ágyra oda volt dobva a Bibliám a Római levél 8. részénél nyitva – arról, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók sem elkövetkezők, semmi el nem választhat Jézustól.

Legyen rend. És ha felébredtem a műtét után, talán fájni fog megint, és talán újra tudok mit mondani.

 

 

 


 
Július 20.
 
Vízen

 

 

 

Többször voltam már a Mosoni-Dunán kenuzni, mindig nagyon meleg volt, és napsütés, hát most abból van a legkevesebb. Vízből annál több, nem csak alulról, felülről is.

 

Az első nap nem is szálltunk hajóra, vártuk, hogy elálljon az eső, és ne vizes sátrat kelljen csomagolni.

 

Másnap cserében utol kellett érnünk a vagányabb többieket, így aztán legalább 35 kilométert húztunk le. Mi vagyunk Andival az egyetlen női kettes, ennek megfelelően nem szoktunk legelöl haladni, másrészt most először kormányos vagyok, úgyhogy az a 35 km inkább negyven, mert cikkcakkban megyünk. Estére úgy fájt a vállam, hogy nem tudtam megmozdítani (nem is kellett, anélkül is tudott fájni), itt az ideje egy teljes mozgásszervrendszer-cserének: gerinc, térd, váll. Hatalmas adag csilis babbal vigasztalódtunk, aztán egy gin-tocik, és valószínűleg egy, a hálózsákomban lakó szúnyoggal való együtt alvás.

 

Ma ragyogó napsütés ébreszt, kiűz a meleg a sátorból, irány a kocsma az első kávéra, és a laptopomat tölteni. Mire leér a koffeinadag, megint borulat és hideg. És olyan gyengének érzem magam, hogy szerintem csorogni fogunk a következő sátorhelyig.

 

A társaság mindenesetre kellemes, a víz pedig mindig hatalmas élmény, a madarak: kócsag, gém, kárókatona, szárcsa, kacsák (tegnap kísérték páran a hajónkat, ennivalót követeltek - kaptak is.) Az agyam kimosódik, tisztulok, talán be se kell borulni hozzá.
 

 

Július 10.

 

A test...

 

... sokkal bölcsebb, mint gondoltam. Lehet, mire igazán megszeretem, egészen öreg leszek, vagy éppen halott. Vajon könnyebb egy szeretett testet elhagyni, mint egy megvetettet?

Eddig csak azt éltem meg, a testem elszenvedője mindannak, amit a lélek megél: nem táplálom, nem hagyom aludni, és fájdalmakat okozok neki (minden lelki trauma után egy-egy baleset) - most azt is: többet és hamarabb tud, mint maga a tudat. Januárban még a tudat nem sejtette, hogy bármi baj lehet, a hormonrendszerem szépen szétcsúszott, éreztem, a vért csak februárban vették le, a polipot meg csak áprilisban látta meg az ultrahang. Mostanra a tudat sikít, hogy baj van, a testem meg szép rendben működik, mintha a csokifüggőség is eltűnt volna, és a polip tutira elmászott, nyár végén csak meg kell erősítenie valami képalkotónak.

Ami a testemnek jó, az nekem jó - döbbentem rá a legnyomorultabb lelkiállapotban, amikor a szauna, a jég, a gőz, a víz érte a bőrömet. Miért nem jutott ez sose eszembe? Annyit hallottam és mondtam is magamnak: „jó testben élni", de nem volt jó, csak szükséges rossz. Lehet, hogy egyszer jó lesz igazán?

A második watsu is valami hasonló élményt adott: kiélesedtek az érzékeim, egyszerűen azt éreztem: benne vagyok a testemben. „Hol voltam eddig?" - kérdeztem Zolit. „A fejedben" - válaszolta. Bizonytalan érzés volt, mintha zavarná a gondolkodásom, de végre azt éreztem, a szívem alatti területen és a végtagjaimban is létezem. Várom, mit hoz a harmadik.

 

 

 

 

Július 1.

 

Zarándoknapló

 

Mi kell a zarándoklathoz? Laptop és töltője, mobiltelefon és töltője, váltás ruha, bugyi, fogkefe. Egy-két barát, aki kinyitja előtted az életét. Néhány útjelző tábla mindenképpen, de persze a legjobb egy tapasztalt vezető, aki nem először járja az utat. Néha tényleg jól jön egy repülőjegy valahova messzire, akár oda is, ahol még sose jártál, akár akkor is, ha félsz a repüléstől.

Szükséges a bizalom az Istenben, aki nemcsak az út végén vár, hanem egész úton beszél hozzád, elhinni, hogy az útjelző táblák jó irányba mutatnak, de persze a legnagyobb jótétemény, ha valaki folyton megy előtted, kitapossa az ösvényt, utat vág a bozótban, elzavarja a kövek alatt rejtőző kígyókat, és a nehezebb szakaszokon a kezét nyújtja. Még az ilyen vezetőben is nehéz bízni, mi van, ha majd erdőbe visz, és átvágja a torkod? A bizalom az egyik legnehezebb döntés, csak épp muszáj minden lépés előtt meghozni, különben sokkal nehezebb az út. (És sajnos vannak vezetőnek álcázott útonállók is.)

Az úton mindig egyedül mész, és sosem vagy egyedül. Ne igazítsd a lépteidet másokéhoz, ha lihegve rohansz a nyomukban, ha csak ténferegsz a kedvükért, az már nem a te utad. Mindig lesz, aki csatlakozik, mert egyfelé mentek, és egy forma tempóban. Aztán lehet, hogy valamelyikőtök elfárad és lemarad, lehet, hogy valaki más irányt vesz, a te utad megy arra tovább, amerre akarod, hogy menjen. Az út maga fontosabb, mint az útitárs.

 

 

 

 

 

 

Június 27.

 

Az első watsu

 

Egy órán keresztül csukott szemmel feküdni 36 fokos vízben valakinek a karján, aki mozgat, tekerget, húzgál, lazít, és közben folyamatosan tartja a fejemet, hogy ne menjen víz az orromba. Ez a valaki Zoli, aki megnyugtat, hogy teljes biztonságban leszek, ne nyissam ki a szemem, megmutatja, milyen, amikor az ember eldobja az agyát, és relaxált állapotban önmagával találkozik. Persze - gondoltam, majd pont én fogom eldobni az agyam, arról vagyok híres. Azért számítottam arra is, az élmény az anyaméhben megéltekhez hasonlít majd, ott meg ki tudja, mi történt velem annak idején.

A testi lazítás nekem nagyon könnyű, a nyújtás - mint minden gerincbetegnek - jólesik, a siatsuval (víz nélkül) már találkoztam, nyomópontos masszázs, erős de kellemes, a víz alatt hallom az áramlást és Zoli szívdobogását - a kettő együtt igazi drum and base, belemerülök. Még hogy eldobom az agyam! A tudatom - mint mindig - kristálytiszta. Gondolatok jönnek-mennek, ahogy egy relaxációban szoktak.

Talán félidőben ér Zoli az arcomhoz, hirtelen azt veszem észre, hogy szörnyű pánik ömlik el rajtam, hiperventilálok, és nagyon kicsi választ el attól, hogy felpattanjon a szemem, kiugorjak a vízből, és kirohanjak a világból. Most halok meg! Megígértem, hogy nem nyitom ki a szemem, kapkodom a levegőt, pedig amióta tudom, mit kell hiperventilálós pánikrohamban csinálni, azóta nem is volt, 1999 óta nem.

Nem is érzem, mi történik, kapaszkodom, Zoli azt ígérte, biztonságban leszek, biztos látott ő már ilyet, és egy részem kíváncsi, mi van a pánikrohamon túl, mi van, ha nem próbálom magamba fojtani. Visszalassul a légzésem, és a pánikrohamon túl nyugalom van, és „minden rendben" - érzet. Erő, amit nem ismertem korábban. Én vagyok, önmagammal, túl minden szorongáson. A kezelés végén Zoli mosolyog: ezzel lesz még dolgod, és biztos vagyok benne, hogy lesz, de már akarom is: szembenézni a rettegésemmel, eldobni az agyam, ellazulni, hallgatni a drum and base-t, biztonságban lenni a vízben. Sajnos heti egynél gyakrabban nem lehet, túl erős. Várom.

 

 

 

 

 

 

Június 25.

 

Zarándoklat

 

Kell a fenének az El Camino, én remekül tudok itthon zarándokolni, a saját életem helyszínein! Egyszer csak megáradt a folyó, aminek a szélén gyűjtögettem a kavicsokat, langyos volt a víz, és a kagylók meg a kövek néha felhasították a talpamat. Szerettem a tájat, amire láttam, a színes kavicsokat is. Most pedig iszonyú gyorsan sodor a folyó, nem is tiszta a víz, velem együtt uszadékfák, üres sörösdobozok és döglött állatok sodródnak. Egészen más közeg. Nincs talaj a talpam alatt, körülöttem víz, és nincsenek meg a biztonságot adó színes kavicsok - néhányat szorongatok még a markomban. Mély a víz, és gyorsan haladok, nem is tudom még megfigyelni, milyen tájakon, próbálom elkerülni az örvényeket. De muszáj hinnem, hogy az erős sodrás jó helyre visz, talán jobb helyre, mint ahol eddig voltam, szebb tájakat látni és szebb kavicsokat gyűjteni. Talán akkor eldobom azokat is, amiket még olyan görcsösen szorongatok.

 

 

 

 

 

 

 

 

Június 20.

 

Szétesés

 

Csak nem meglepődni semmin. Tegnap felolvastunk a pécsi Sétatér Fesztiválon. A három meghívott költőből kettő lemondta, pénteken szólt Szabina, hogy ugorjak be. A hír valahogy nem érte el a szervezőket, félórával a felolvasás előtt (mikor valójában kezdtünk volna) még a meghirdetett neveket mondták be, nem a mienket. Nem baj. Petra, a másik beugró vonattal érkezett utánunk, a mozdony lerobbant, félórás késés. Nem baj, addig majd mi olvasunk.

Egy dzsessztrió játszott velünk, megbeszéltük a felolvasás szerkezetét, el is kezdtem, mikor a második vers közepén (a ronda nő klasszul kefél) elment az áram. Aztán még négyszer. Öt-tíz percekre. Az együttes olyankor ritmusszekcióvá változott. Kértem egy túlélőfröccsöt, mit tehet ilyenkor az ember: ha tudja, hogy hülyét csinál magából, legalább belelazul. Aznap már szembesültem azzal, hogy a blog.hu új felületet használ, amelyen nem tudok posztolni, az átállás el is tüntette, amit szépen beleírtam (természetesen mentés nélkül.) Hogy innen hogy sikerült ugyanazt eltüntetnem, mikor át akartam menteni, az rejtély. Majd valamennyire igyekszem rekonstruálni.

Ma délelőtt indultunk vissza, előtte reggeliztünk abban a műintézményben, ami fölött éjszakai szállásunk, egy jó stílusú (ám büdös törülközőkkel megvert) hostel volt, mikor Klári, a hostel vezetője utánam hozta a telefonomat, amit a párna alatt hagytam. Öt perc múlva megjelent a gyűrűmmel, amit szintén valahogy az ágyon. Le se szoktam venni. Most miért? Na, ekkor adtam meg neki a számomat, mert nem szoktam elhagyni, elfelejteni dolgokat, de most éreztem, hogy ez itt nem a vége. Már Pest határában jártunk, mikor telefonált: magammal vittem a hostelszoba kulcsait. Szerencsére az a lány, aki még velünk utazott, még ma visszamegy, és odaadja. Szétcsúszás, remélem, csak a melegtől.

Ami az eltűnt bejegyzést illeti: közel háromhónapos remeteségemet ismeretlen hosszúságú zarándokúttal cseréltem fel. Mondjuk, hogy izgalmas. Részletek a továbbiakban.

 

 

június 19.

 

Eltűnt az előző bejegyzésem, úgyhogy ma csak annyit írok: Pécs, Sétatér Fesztivál.

 

 

 

június 11.

 

Asszertív kommunikáció

 

Egy, a napokban adott interjú során közéleti jellegű blogbejegyzésekről is kérdezgetett a beszélgetőtársam (nem tudom, felvették-e végül azt is), a Trianonhoz kapcsolódóról például. Akkor jöttem rá, nem az identitással van a legnagyobb baj, nem a politikával, hanem az asszertív kommunikáció hiányzik. Hogy meg tudjuk fogalmazni az érzéseinket, igényeinket anélkül, hogy másokat vádolnánk, számon kérnénk. Az egész társadalomból hiányzik ez. Nem tanuljuk meg a családban, az iskolában, mert azt látjuk gyerekként, hogy asztalra csapni, sírni, kiabálni, fenyegetni, sértődötten hallgatni, alázatosan bólogatni. Az iskolában se tapasztalunk mást, és akkor mit várnánk a politikusoktól?

Ma reggel nagyon szép illusztrációját olvastam Szalóki Ági bejegyzésében:

4-es 6-os villamos, este 6 óra. Egy 30 körüli fickó időnként kiveszi a fülhallgatót a füléből és hangosan el kezdi szidalmazni az ellenőrt: milyen ember az, aki ilyen foglalkozást választ, az ő barátnőjét megverték az ellenőrök, mocskos egy fajta az ilyen...Az ellenőr áll lehajtott fejjel, az utasok, mintha semmit nem hallanának, közömbösek, mint általában. A fickó meg élvezi, kínozza az ellenőrt, belekezd újra meg újra. Odamegyek hozzá. Kérdezem, mi baja? (nekem kérem szülővárosom... :) Mit ártott neki ez az ember? Tudja-e, hogy feszültség van benne és feszültséget gerjeszt itt a villamoson? - Igen, mert ideges. - Mondom, akkor menjen el futni. - De az ellenőrök megverték a barátnőjét. - De nem ez az ember. Maga előítéletes, ahogy előítélettel viseltetnek cigányokkal, zsidókkal, arabokkal szemben... Ugye tudja? Ne bántsa ezt az embert, nem ártott magának semmit. - Visszaülök. Még valamit motyog magában. Valamit arról hadovál, hogy ez egy értelmes nő volt. Elhallgat. Lenyugszik. Leszáll. Szerette volna, ha végre hozzászól valaki? Utazunk tovább. Mintha semmi nem történt volna. Csak szépen, közömbösen. Bolondnak érezzem magam? Amikor leszállok, az ellenőr szól, nagyon köszöni. Semmiség, holnap is lesz nap... Ez most azért jutott eszembe, mert egy antirasszista rendezvényre hívnak és gondolkozom, van-e értelme elmennem? Van-e hatása az ilyen tömegmegmozdulásoknak vagy más utat érdemes választani? Sajnos eléggé kiábrándultam ezekből a demonstrációkból...

Igen, erről szól. Odamenni személyesen, kérdezni, a válaszra is kíváncsian, felelősen a saját válaszainkért. Az alapoktól kell kezdeni. Hogyha nem értünk egyet, nem azt jelenti, hogy te szar vagy, én meg jó, nem azt jelenti, hogy utállak, és soha, semmi másban sem fogunk egyetérteni. Ha hibázol, nem azt jelenti, hogy te magad vagy a hiba, ez a tanulás egy módja. A kibékülés nem azt jelenti, hogy várom, kérjen bocsánatot a másik, hanem annyira akarom a megbékélést, hogy alig várom a bocsánatkérést, és ha a másik elfordul, és nem viszonozza hasonló bocsánatkéréssel, akkor nem szúrom hátba azonnal.  Hogy nem az nyer, aki bebizonyítja, hogy neki van igaza. Hogy a vitában megerősödnek a saját álláspontjaink, nem érvelni kell megtanulni, hanem kérdezni.

Vagy még inkább az alapoknál: egyáltalán észrevenni, hogy ingerült vagyok, türelmetlen, sértett, bizonytalan. Szóval önismeret, már megint ide lyukadok ki - egy pszichológus veszett el bennem talán.

Nekem is rettentő nehéz. Bízni abban, hogy aki ellent mond, kritizál, attól még szerethet. Hogy ne higgyem, a visszautasítás miatt valaki megharagszik rám. Hogy ne gondoljam, csak nekem lehet igazam. Hogy aki másként gondolkozik, ne értékeljem kevesebbre, mint aki hozzám hasonlóan. Mert azt akarom, hogy mindenki szeressen, ne akarjak mindenkivel egyetérteni. Van, mit tanulni még.

 

 

 

Június 5.

 

Trianon - még mindig

 

Teli a net mindenféle sértődéssel, felháborodással, egymásra mutogatással. „Nem lehet gyászra építeni egy nemzeti identitást. Más népekkel is megtörtént, tessék elfogadni!" „Mi az, hogy nekünk ne fájjon Trianon?! Majd én is ezt mondom neked a Holokauszt-emléknapon!" Elkeserítő.
„Te kezdted!" „Nem igaz, mert te!" „Nekem jobban fáj!" „Nem igaz, mert nekem fáj jobban!" „Majd megmutatom, mi fáj neked jobban, nesze!"  - Ha komédiának nézem, mulattat. Óvoda. Ott még elmegy, mert talán van egy türelmes pedagógus, egy odafigyelő szülő, aki megtanít, hogyan kell a másikkal együtt élni. De mi már felnőttek vagyunk, és nem várhatjuk mástól, hogy megtanítson nem bántani, figyelni, megérteni - sőt, szeretni.
Azt kéne mondani a másiknak: „Tudom, hogy mi fáj, és megértelek, mert nekem is van fájdalmam és gyászom. Leülök melléd, és veled sírok, és ha kisírtad magad a vállamon, akkor megmutatom, merre van a kiút a gyászból. Azért tudom megmutatni, mert tudom, mi a gyász, és azért, mert én nem vagyok annyira érintett, hogy belesüppedjek."
Miért nem lehet a „nekem van igazam" sérült, önérzetes beszűkültségéből kilépni, és azt mondani, hogy a vélt önigazságnál fontosabbak a valósan fájó sebek? Azzal válaszolni annak, aki lekicsinyli a másik szenvedését: „Ez az én fájdalmam. Lehet, hogy te nem érzed, de attól még valós. Nem kell értened sem, de fogadd el és tiszteld. Hagyj gyászolni, és ha nincs könnyed az én gyászomra, legalább hozz egy szál virágot vagy egy követ, és tedd ide mellém."

Higgyétek el, működik. Ha odaülök a másik mellé a gyászában, ő sem fog engem kigúnyolni az enyémben. Próbáljuk meg!

 

 

 

 

 

 

 

Június 4.

 

 

Trianon

 

 

Erdély sokáig annyit jelentett, apa meg anya eltűnik egy hétre, kettőre, előtte pakolnak, félnek, mi lesz a határon. Vagy az onnét érkező barátokat, akikkel hajnalig beszélgettek, énekeltek, iszogattak, ha koccintottak, azt mondták: útlevél nélkül Kolozsvárra, vagy azt kívánták nekik: útlevéllel Bukarestbe. É s azt mondták, minden barátság egy erdélyi és egy magyarországi magyar közt újabb gombostű Ceaucescu seggébe. Ha a szüleimen múlt volna, előbb nézett volna ki a diktátor popója tűpárnának, minthogy csúful széjjellőtték volna a forradalom után.

Tudtam, hogy anyáék könyveket csempésznek, gyógyszereket, ennivalót, hogy az ismerősök telefonszámai úgy vannak meg anya noteszében, mintha egy vásárlás tételeit adná össze, s ha baj történt a határon, ezzel a kóddal kellett jelezni a nemegyszer felbontva érkezett levélben: fájt a fogam.

Nyolcévesen vittek magukkal először. Azt javasoltam, tegyük az egyik Bibliát az én kosaramba, majd ráültetem a játék babát, úgyse gondolja a határőr, hogy egy ilyen kislány ilyen komoly dologban jár.
A kolozsvári lakásban együtt hagytak minket, gyerekeket egy délutánra: a baráti család tizenkét éves fiát, meg minket a nővéremmel. Sokkoló élmény volt szembesülni azzal, amit egy, a kádárinál keményebb diktatúra jelent, hogy nem mehetünk ki az erkélyre, mert ha meglátnak, feljelentik őket, hogy nem egyenes ági rokon alszik náluk, hogy a kolozsvári fiúnak Magyarországra menni azt is jelenti, jól teleenni magát. Onnantól én is folyton Erdélybe akartam járni. Egy idő után már a szüleim nélkül: tánctáborokba, kirándulni, nyelvjárásgyűjtésre, vagy csak úgy: látni.

A lelkem mélyén irredenta vagyok, nagyon szeretném birtokolni a Sóvidék tavait, barlangjait, a Gyilkos-tavat, a Bihari-hegységben azt fekete vizű másikat, a Szent Anna-tavat, a Hargitát. De nagyon szeretném a toscanai középkori templomok oltárait is, nem beszélve a dalmát tengerpartról, úgyhogy lóra mindenki, megtanulunk hátrafelé nyilazni, elmegyünk kalandozni, és idehozzuk a gótikus oltárokat meg a tengert, és mienk lesz minden, ami minket illet. Azaz pontosabban engem. A többi út, amitől sajátomnak érezhetem anélkül, hogy birtokolnám, sokkal fárasztóbb, és több alázatot kíván.

 

 

 

 

 

 

Június 3.

Olvasni kell

 

 

Olvasnom kell. Nyírő Józseftől a Madéfalvi veszedelmet, az van meg elektronikusan, Wass Alberttől a Funtinelli boszorkányt - azt tartják a legjobb művének, nehogy helytelenül ítéljem meg a szerzőt.

Közben azt kérdezem: van-e bocsánat, és ha igen, mikor is kinek? Megbocsátható, ha valaki bedőlt egy náci ideológiának? Megbocsátható, ha bedőlt egy kommunistának? Megbocsátható, ha kiszolgált egy antiszemita berendezkedést? Megbocsátható, ha egy sztálinistát? Megbocsátható, ha időben kiábrándult, és elfordult tőle? Megbocsátható, ha közben jókat alkotott? Kinek és mi alapján akarunk felmentést adni, kit és mi alapján megítélni? Egyforma mércével mérünk? Mondjuk zenészt és írót. Egyforma ítélettel ítélünk meg két egyformán pusztító ideológiára épülő rendszert? Darabra számoljuk az áldozatokat? Vagy mindkettő véglegesen és végletesen bűnös, ha egyetlen áldozata is akadt?

 

 

 

 

Május 22.

 

„Piszok hazám, mit kapaszkodsz belém?"

 

A napokban megjártam a Munkaügyi Központot, benn voltam az OEP-nél és az adóhivatalban. Senki nem tud semmit, merednek a számítógépre, vonogatják a vállukat, aztán számon kérik, hogy én miért nem tudok mindent.

Az APEH-nél (jó, tudom, már NAV) tömeg: hazánk munkásosztálya, 50 felé járó nők hiányos fogazattal, felnevelt két-három gyereket, elvált, a volt férj minimálbérre van bejelentve, az után fizeti a gyerektartást, munka után másodállásba rohan, aztán az éjjel-nappali Tescóba, hazabuszozik két szatyorral, földig ér a karja. Elfacsarodott a szívem.

Itt a faluban nincs pénz a könyvtárra, most nyílt milliárdos költségvetéssel csillagda, nem az ittenieknek ad munkát, az egyetlen hely, ahol nyomtatni, fénymásolni, szkennelni, netezni lehet, már csak a könyvtáros ingyenmunkájának köszönhetően tart nyitva heti hat órát. A másik lehetőség elérni a netet, a kocsma - mintha nem volna még elég alkoholista errefelé.

Amit az országban történni látok, elkeserít, de nem tudok vádolni senkit, ujjal mutogatni, vérét követelni. Nincs egy pont, amin elindulhatnék: sem valami jó, amin végigmenve láthatnám, hol romlik el, sem valami, amit mindannyian egyöntetűen rossznak tartanánk, és nekiállhatnánk megjavítani. Már lassan azt mondom, amit Gandalf, mikor a mélységbe zuhan: „fussatok, bolondok!" Menjen, akinek van hova. Nekem nincs, én író vagyok, és csak itthon lehetek az. Európának is maximum addig lehetek érdekes, amíg magyar író vagyok, és nem bevándorló. Talán lesz más is, aki ezért marad. Mert itt valami olyan lehet, ami másutt nem. És akkor hátha maradunk itt olyanok, akiknek a magyarság nem múltidézés, nem melldöngetés, nem tárogatószónál sírva vígadó nosztalgia, hanem közeg, létmód, emlék és út, az emberségünk része, alázatos, bölcs belátásra, nem gőgre és magamutogatásra, beismerésre és elfogadásra, nem elkülönülésre és bűnbakkeresésre. Jaj.

 

 

 

 

 

 

Május 17.

 

Keresztények, nemzetiek

 

Amíg Bakonybélen vagyok, mintha el volnék zárva a világtól: nincs tévé, rádió, net csak a kocsmában, még a számlák se jöttek meg. Csak a madarak vannak meg a lovam, meg én a tornácon hol egy laptoppal, hol egy gitárral. Aztán feljövök Pestre, és nyakon önt szennyes levével szeretett országom. Elérnek a hírek és „a hÍvatalnak packázásai", és nap mint nap szembesülök azzal, hogy nemzeti érzelmű keresztényként falnak kell mennem a nemzeti érzelmű keresztényektől. Ébresztő, emberek, amit ezzel a címkével hirdetnek, az nem az!

Jézus nem volt kirekesztő. Meggyógyította a római százados szolgáját - az elnyomó hatalom képviselőjét, a samáriai asszony lányát, bement a vámszedőhöz és nem volt hajlandó megköveztetni a házasságtörő nőt. Halló, aki Jézus nevében bárkit elutasít: felekezetet, népet, embert, az szörnyű tévedésben van. Jézus nevében nem gyújtunk máglyát, eretneket és boszorkányt égetni, nem fordítunk hátat a másiknak, kérek mindenkit, legalább Jézus nevét ne piszkoljuk be a saját ostobaságunkkal!

Gyerekkorom óta nemzeti érzelmű vagyok, csak nem tudtam, hogy ezt így hívják, mert ebben nőttem fel: népzenén és táncházban, csempésztük Erdélybe a könyvet - gyógyszert - kaját - nyolcéves voltam, amikor először, és hányszor rágtam a körmömet, ha a szüleim mentek csak, hogy vajon mi volt a határon. Feltehetőleg több népdalt tudok, mint a mellverős szittyamagyarok, mégse akarom kirekeszteni őket sem, sehonnan. Lovasként sok hasonló emberrel találkozom: nagy bajusz, tarsolylemez - higgyétek el, nincs ezekkel semmi baj! Se a jurtával, se a kalotaszegi fafaragással, se a kalocsai hímzéssel. (Na, igen, giccset lehet belőle csinálni, de hát miből nem?) Ha valaki népzenét hallva már fintorog, kérem, ne tegye, közös kincs. Bartóktól Kallós Zoltánig sokaknak köszönhetjük, hogy megvan, hogy elérhető. Ha valaki nagy ívben kikerül egy körmenetet, kérem, ugyanúgy fogadja el, ahogy bármely más felvonulást. Vannak templomok, ahol Jézusról beszélnek, és Isten országáról, nem pedig arról, hogyan cincáljuk szét ezt a szerencsétlen földi országot, mint két kutya egy koncot. Közben én magam is látom felemelkedését egy olyan nagyhangú, hőzöngő típusnak, aki korábban a táncházi kocsmában nem tűnt veszélyesnek, de most hatalommal és pénzzel annál inkább, mert felsőbbrendűségének tudatában teljes meggyőződéssel nyom el másokat. Nem ők a nemzetiek. Hanem azok, akik úgy tudják felmutatni, ami a miénk, alázattal és kíváncsisággal mások értékeire.

Olvasom, hogy Wass Albert kötelező irodalom lesz. Wass Albert nem jó szerző. A református gimiben sok tanítványom szerette, a kedvükért olvastam én is regényt, novellát - humortalan és lapos. Azt mondják, a Funtinelli-boszorkány nagyon jó, azt még elolvasom, bár a végleges véleményt nehéz volt az Elvész a nyom olvastán nem kialakítani. Ha erdélyi irodalom, akkor azért van ott Sütő, Kós Károly, Kányádi, Székely János. (Nagy zárójel, Máraitól se vagyok oda, és még sorolhatnám a legnagyobb magyar prózásokat, szóval nem kell hallgatni az ízlésemre.) A Patkányok honfoglalását egy barátnőm adta oda felháborodottan. Szerinte a zsidókról van benne szó, szerintem a bolsevizmusról, másvalaki szerint a románokról. Irodalmilag nem akkora szöveg, hogy bántsuk érte egymást. Nem érdemes. A süllyedő csónakban nem az a megoldás, hogy egymást kilökjük belőle, ugyanúgy süllyed majd tovább, csak kevesebben leszünk, hogy betömjük a léket, hogy kimeregessük a vizet. Nem értem, mások miért nem látják ezt.  Tessék lejönni a barikádról, és főzni egy nagy, közös vacsorát. Vagy rakni valami nagy, nagy tüzet.

 

 

 

 

Május 14.

 

Dinamó

 

Szombat este jöttem vissza Bakonybélbe. Vasárnap délre tönkrement a mobilnetem, amit drága pénzért szervizeltettem a múlt héten. Már meg sem lepődtem. Ülök a kocsmában, egyetlen kisfröccstől szédülök és zsibbad az orrom.

Be kell ismernem néhány dolgot. Tegnap nem ittam kávét - úgy döntöttem, megszabadulok a koffeinfüggőségtől, úgyhogy délután 5-ig nem tudtam felkelni, csak faltam a csokit és forgolódtam egyetlen értelmes gondolat nélkül. 
Mikor végre sikerült magam kivakarni, és ettem egy süteményt a cukrászdában, ittam egy kávét, és elindultam sétálni, kitisztult a fejem, normális ötleteim támadtak, és éjjel egyre befejeztem a zenés darabot, amit Annával írunk NKA-pályázatra.
Úgy döntöttem, feladom a küzdelmet, és ma vettem két doboz kávét. És eddig egyetlen Túró Rudival bírom a napot.
Tanulság: dinamóval működöm, tehát csak akkor, ha mozgok. Kávé- és csokifüggő vagyok, és ha ezen változtatni akarok, akkor hosszú elvonási tünetekkel kell számolnom. Azokra meg most nem érek rá. Valaki vigasztaljon meg, hogy ér kávét inni és csokit enni!

 

 

 

 

 

 

Május 11.

 

Születésnap

 

 

 

 

Emlékszem, huszonegy évesen hogy sírtam és ittam végig az estét bánatomban, amiért már ilyen öreg vagyok. Azóta már úgy megöregedtem, hogy az italt egyáltalán nem bírom. Marad a sírás és az önsajnálat, pedig szörnyű hajlott koromat nem érzem, csak a személyimen látszik. Hiába, akinek már tizenévesen fájtak az ízületei, annak sokáig nem lehet újat mondani! Na jó, azért a ráncok sokasodnak. Bár megette a fene, hogyha a szülinapomról nem az jut eszembe, hogy de jó élni, hanem hogy de szar öregedni. Szóval a francba is, de jó élni, egy elkényeztetett hercegnő vagyok, borsószem-királykisasszony, az élet féltett gyermeke. Maradjon így, gyertek-gyertek, kedves ráncocskák, jó élni!

 

 

 

 

 

Május 3.

 

Zöld, zöld

 

 

Még mindig nem tudok betelni azzal, hogy Bakonybélen vagyok. Hogy éjjel fülemüléket hallok, a harkály az orrom előtt kopácsol a kőrisfán, a kerítés nádján meg fejjel lefelé lóg valami szép rajzú, sárga hasú madár.  Hogy a tornácon lehet reggelizni, és minden zöld körülöttem. Pár napja megpróbáltam lekaszálni a füvet, bár nem tudok kaszálni, olyan is lett, de rajtam kívül úgysem látja senki.

 

Az esélytelenek nyugalmával elültettem három tő epret. A tizenhat sombokorból egy fogant meg, a virágmagvaim nem keltek ki, itt csak az nő, ami saját magától akar.

 

Tegnap éjjel vihar volt, illetve csak hajnalban tört ki, csöndes, áztatós esővel. Pesten annyira utálom az esőt, itt meg örültem neki, azt hiszem, azonosultam a szomjas anyafölddel. Reggel öt felé mentem ki, akkor csapkodtak a villámok, dörgött az ég, és még olyan jót aludtam 9-ig!
Sajnos este, éjszaka tudok igazán jól dolgozni, egyre inkább érthetőnek gondolom, hogy ez így van. Nappal az intellektuális agyam működik, éjjel előbújik valami ősibb, ami igazán ír bennem, csak meglovagolja az intellektuális agyat.

 

Apropó, lovaglás: ma már kellemesebb idő volt, megint kimentem Lédával. Amíg az ismert úton haladunk, megy robotpilótával, hozzá se kell nyúlni a szárhoz, de ha más irányba akarom fordítani, kész a verekedés. Mégis ez az, amire talán évtizedek óta várok: egyedül vágtázni fölfelé egy tavaszi mezőn.

 

Jó tanár voltam, szerettem tanítani, talán most is jól fogom csinálni, de kábé bármit megtennék annak, aki lehetővé teszi, hogy így élhessek.

 

 

 

 

Április 27.


Nettelen

 

Megint tönkrement a mobilnetem, megint a Bakonybélbe érkezésem után egy nappal. Most mondja bárki, hogy ez véletlen! Egész hangos az imperatívusz: Inkább dolgozz! Igen, egyrészt  tavaszi nagytakarítás vár, másrészt rengeteg írnivaló, nem pedig levelezgetés meg a fészbúk böngészése. Szóval megint teljes elzártság a világtól, de hát legyen így.

 

 

Április 23.

 

Kegyelmi kérvény

 

1.

 

Geréb Ágnest nem ismerem személyesen. Nem vagyok vele elfogult. Nem szültem sem otthon, sem kórházban, tehát rossz vagy jó tapasztalataim sincsenek e téren. Az egészségügy szörnyű helyzete ellenére az orvosokkal inkább jó, mint rossz élményeim voltak, nem ragadok meg minden alkalmat, hogy ellenük beszéljek. Geréb Ágnes története többről szól, mint érzelmi elköteleződés. Magyarországról szól, egy társadalomról, amelyben élünk, annak a lenyomata. Jogokról és kötelességekről, amelyek egy zilált társadalomban összezilálódnak. Igazságról és érdekekről, amelyek úgyszintén.

Szabadság alapú, demokratikus és egyenjogú társadalmakban a nőknek joguk, hogy a testük fölött rendelkezzenek. Nem erőszakolják rájuk a szexuális kapcsolatot, és nem is tiltják számukra. Nem kényszerítik őket sem abortuszra, sem szülésre. Ha szülnek, megválaszthatják, hol és hogyan.  Ez ennyire világos. Aki kórházon kívül (nem feltétlenül otthon) szeretné világra hozni a gyerekét, nem kényszerít senkit, hogy ne menjen be a kórházba. Csak azt szeretné, ha őt se kényszerítené senki, hogy kórlapja legyen, és betegként kezeljék.

Azt mondják, aki intézményen kívül szül, az felelőtlen. Akkor ne engedjünk szülni senkit, aki terhesség alatt dohányzik, iszik, drogozik, vagy a Margit körúton lakik. Akkor legyen teljes körű vizsgálat, környezettanulmány és pszichológiai tesztsor, alkalmas-e anyának az illető, apának a vele élő férfi, illetve családnak a család. Ha nem, akkor abortusz! Vagy kötelező fogamzásgátlás, és csak akkor hagyják abba az államilag előírt hormon adagolását, ha a jelölt sikeresen eleget tett a követelményeknek. Legyünk tökéletesek!

Ha valakit ez emlékeztet bizonyos történelmi korok eljárásaira, az csupán a véletlen műve. Ha nem akarunk erre az útra lépni, akkor hátra arc, és hadd döntsön az anya.

Igen, erre lehet azt mondani, hogy ott szül, ahol akar, alkotmányos joga. Csak épp azt büntetik, aki segít ebben, holott orvosnak, rendőrnek, talán még tűzoltónak is kötelező magát szolgálatba helyezni, ha szükség van a beavatkozására, akkor is, amikor épp nincs szolgálatban. Ilyenformán a bábának is.

Lehet erre azt mondani, hogy most már legális az otthoni szüléskísérés, de akkor milyen alapon küldik börtönbe, aki megtette, ha a pere közben legalizálták az eljárást?

Azt mondják, műhiba miatt. Az egyik szakértő azt állítja, Geréb Ágnes kitekerte az újszülött nyakát, 360 fokban. Bocsánat, de ezt egyszerűen nem hiszem el. Aki több ezer gyereket segített világra kórházban szülészorvosként, aztán lakásokban bábaként, az ilyet nem tesz. Még én se tennék laikusként, senki, aki tudja, hogy az ember nyaka nem alkalmas erre, csak a lajháré. Az újszülött embert és az újszülött lajhárt pedig azért meg lehet különböztetni.

Tudtommal valamiért a védelem orvosszakértőjét nem hallgatták meg.

Tudtommal az újszülött halála vállelakadás miatt történt. A vállelakadás veszélyes. Kórházban is az, akkor már késő a császármetszéshez, a baba a szülőcsatornában akadt el, onnan már nem lehet visszatuszkolni a méhbe, hogy aztán onnan a hasfalon keresztül kiemeljék. A kiszabadításához való műfogást egy amerikai, otthonszüléseket kísérő bábától vette át az orvostársadalom, úgy is hívják Gaskin-műfogás, Ina May Gaskinról, akinek a könyvei magyarul is elérhetőek. (Akit a kórházak mindig támogattak abban, amit csinál. Nem akarok érvelni a háborítatlan szülés mellett, statisztikákat és tanulmányokat előrángatni, sokkal jobban részletezik a könyvei.)

Lehet azt mondani erre, hogy hiába a több évtizedes tapasztalat, mindenki hibázhat, és mindenki hibázik is. Az orvosok ezt pontosan tudják. Csak éppen azokat nem küldik börtönbe. Hallottam orvosi műhibákról, amelyeket a kórház eltussolt, a szakma kollegiálisan összezárt. Geréb Ágnest nem védték, törvényen kívül áll, nem tagja semmilyen maffiának, hálapénzre épülő rendszernek.

Persze, hogy hálapénz. Próbáljon meg közalkalmazotti fizetésből megélni egy orvos! Csak épp az egy-egy szülésért százezer körüli, borítékban kapott adómentes jövedelem sincs rendben. (És a tanároknak miért nem ajánlanak fel súlyos pénzeket egy-egy jobb jegyért a szülők? Vagy csak „a korrupció az, amiből engem mindig kihagynak"? - idézet a budapesti panaszkórusból.)

Geréb Ágnes nem tagja a kamarának, kizárták otthoni szüléskísérésért. Ideje volna visszavenni, hiszen az otthoni szüléskísérés legális lett. Ő volt az első orvos, aki beengedte az apákat a szülőszobába, emlékszem kisgyerekként az erről szóló cikkre a Nők Lapjában. Ma már az volna a furcsa, ha valahonnan kitiltanák őket.

Azt mondják, sokban változott a kórházi szülés. Az is tény, hogy sokban nem. Még mindig rutin a gátmetszés, a beöntés, hogy nem ehet-ihat az anya a vajúdás során, hogy nem választhatja meg a testhelyzetét, hogy az orvos ordíthat vele, ha kiabál a fájások alatt (anyámat annak idején felpofozta), még mindig megindítják burokrepesztéssel, gyorsítják oxitocinnal, befejezik császárral ok nélkül, illetve azért, mert úgy kényelmesebb. A kórháznak persze. Biztos van jó példa is, csodás élmények a kórházi szülőszobán, fantasztikus orvosok és szülésznők, legyen minél több! És hadd legyen csodás élménye más anyáknak a lakásukban, a fürdőkádjukban, és ha benne bíznak - Geréb Ágnessel.

 

2.

Magyarországon mostanában minden ügy mellé oda kell állni, ami nem elválaszt, hanem összeköt.

A háborítatlan szülés kérdése (végre) átnyúlik a politikai pártpreferenciák határain. (Határ? Szögesdrót, lövészárok!) A Geréb Ágnes mellett tartott demonstrációkon megjelentek nemzeti radikális és liberális családok egyaránt. Az egyik azért, mert mondjuk a nők jogai érdeklik, a másik esetleg azért, mert természetközelinek tartja az otthonszülést. Csak épp nem utcakövekkel és Molotov-koktélokkal jöttek, hanem babakocsikkal és csecsemőkkel, senkinek nem jutott eszébe félni tőlük. Nem kezdtek bolsilibsizésbe, komcsinácizásba, egymás anyázásába. Sőt, mást se anyáztak Se a bírókat, se a kormányt. Azt kérték, engedjék szabadon a bábájukat.

A kegyelmi kérvény szövege alázatos. Ha szépemlékű SP elnök úr aláírta volna, mindent megbocsátok neki. Nem tette. Most újra próbálkoznak, újabb petíciót szerkesztettek, elküldik Kövér Lászlónak. Félek. Az a bajusz nem sok jót ígér. Istenem, add, hogy ne legyen igazam! Akármennyire szépítjük, ez azért még mindig macsó ország. (Itt a faluban látom, mennyire.) A nők kevesebbet keresnek ugyanazért a munkáért, és nehezebben találnak állást. Sok helyen még mindig luxus, ha egy férfi segít a házimunkában, vagy képes ellenni a saját gyerekeivel, és még mindig többet engedhet meg magának egy férfi, mint egy nő. Hiába tudnánk köztársasági elnöknek alkalmas nőket jelölni, sok férfi papucs alatt érezné magát, ha megválasztanánk valakit közülük. (Istenem, add, hogy ne legyen...) Például Geréb Ágnest. Pedig ha valaki, ő alkalmas volna rá, mert nem elválaszt, hanem összeköt, mert vannak elvei és hivatása, mert nem megalkuvó, mert látott életet és halált, amelyek fölötte állnak a pillanatnyi érdekeknek. Mert nem a pozíciók érdeklik, szülész-nőgyógyász szakorvosból hagyta magát lefokozni szülésznővé, hogy tovább segíthessen az anyáknak. Aki fúj rá, boszorkánynak és sarlatánnak tartja, megenyhülne iránta, ha egy magasabb szintű bíróság és az orvostársadalom rehabilitálná, ahogy Semmelweis Ignác ma már az anyák megmentője néven ismert.

Erre várok, tedd meg, édes hazám.

 

 

 

 

Április 22.

 

Állatok, emberek

 

Kellemesen elzárva a világtól. Fogalmam sincs a hírekről, a legfontosabb a kapcsolatépítés a lóval.  Egy kapcsolat pedig vagy bizalmon alapul vagy félelmen, harmadik lehetőség nincs. Az erőszak nem a bizalmat erősíti, hanem csak félelmet kelt, ha az ember jót akar, tartózkodik tőle. Gondolom, sokan nem értik, lovasok sem, mit kell azon a kapcsolaton annyit építgetni, fölülök rá, aztán csinálja, amit mondok. Mert azt akarom, hogy neki is jó legyen. Léda esetében elég egyszerű. Ha úgy viszem vissza a legelőre, hogy jól viselkedtem, a közelemben fekszik le, ha nincs teljesen meggyőződve róla, hogy jó fej vagyok, akkor távolabb.

Másrészt szeretem magam biztonságban érezni, és nem vagyok elég jó lovas ahhoz, hogy ezt egy rettegő, ellenszegülő lóval is megélhessem. Úgyhogy nyilván hitelesebb ez a szemlélet olyantól, aki megengedheti magának, hogy ne törődjön a ló lelkével. Szerencsére vannak ilyenek is, ismerek nem egyet, érzelmi intelligencia kérdése. Vagy talán az alázat, hogy a másik érzőlény és érző lény.

Láttam lószállítóra felrakást: ketten tolták, egy csörlőzte, letakarták a szemét, egyenként rakták fel a lábait a rámpára, és még ez a rendes hozzáállás, mert nem verték. Hát, köszi, csinálják meg azzal az emberrel, aki erre képes! Azt mondták, sietnek. Biztos gyorsabb egy nőt is megerőszakolni, mint hónapokon át udvarolni neki.

Egy kiskutyát elkötöttem láncról, ahol azért volt, mert szökik. Nem bírtam hallgatni, ahogy sír. Elvittem kirándulni, póráz nélkül persze, végig jött velem. Hazakísért, itt aludt a küszöbön, reggel itt várt farkcsóválva. Hova szökjön, ha nem rossz neki ott, ahol van?

Persze nem szólok bele, hülye pesti, gyüttment. Aki kézen fogva vezetgeti a lovát az utcán, és ölben viszi a kutyát a főúton, hogy ne tépje a pórázt, amiről a lánc jut eszébe. De lehet, hogy ezek után így fogok barátokat keresni: hajlandó-e kézen vezetni a lovát, amíg az megszokja az új helyét, és szabadon tartja-e a kutyáját.

 

 

 

 

 

Április 16.

 

A költészet napja

 

 

Ilyenkor csúcsra járatnak minket. Ez persze jó. De kicsit olyan, mint a Karácsony, amikor a vízcsapból is a Csendes éj folyik, minden csillog, teli van ajándékokkal, az év többi napján meg ölik egymást a tisztelt családok. Helyesbítek, a legtöbb család ilyenkor is öli egymást. Nálunk is mindig aznap tört ki a veszekedés: „mindjárt itt a Karácsony, és nem főztem semmit!” „itt a Karácsony, és így néz ki a lakás!” Aztán tesómat elfutotta a méreg: „anya, úgy beszélsz a Karácsonyról, mintha egy rosszindulatú ellenőr volna!” Onnantól anya is vigyázott, hogy az ádventi készülődés ne torkolljon veszekedésbe.  Kísértés ugyan volt rá, „alacsonyan szállnak a démonok, Karácsony lesz” – mondta ilyenkor, és juszt se veszekedett.

 

De nem erről akartam beszélni, hanem költészet napjáról. Négy nap alatt 1330km, 21 óra buszon és vonaton: Berettyóújfalu, Pécs, Eger és újra Bakonybél. Ilyenkor észreveszik, hogy van költészet, és vannak költők. Felolvasgatás, a szokásos reakciók: „én nem ismertem magát, de ezek a versek nagyon tetszettek!” „én azt hittem, a kortárs költészet valami lila köd, de ezeket a verseket értettem!”

 

Igazság szerint csinálnám én ezt egész évben, amilyen narcisztikus alak vagyok, nagyon sokat tudok beszélni is a versekről meg magamról, szóval mennék mindig, mindenhova, de az év többi szakában azért jóval kevesebb a meghívás. Pedig mennék-mennék addig, amíg mindenkinek el nem jut a tudatáig, hogy van kortárs költészet, és teljesen érthető, rólunk szóló.

 

Persze most is előjött a „milyen nő létedre verset írni?”, mondtam, jó, „máshogy ír-e verset egy nő?”, mondtam, nem tudom, sose írtam verset férfiként, de azért jó volt nagyon. Berettyóújfalun egész tömeg jött el Nadányi Zoltán lakóházát megkoszorúzni, a benne élő orvosnő, Mária, ’97 óta minden évben kitárja a kapukat, és beengedi ünnepelni a várost. Nadányi Zoltán unokája, Kati eljön minden évben, bár Németországban él, nagyon kedves asszony, csillogó kék szemmel. A városban az olvasókör minden héten összeül, és felkészültek az én verseimből is. Zeneszerzőtársam, Anna is velem jött, az Áldás című versemet énekeltük együtt a végén, mindenkinek az volt a kedvence „pedig csak négy akkord” – mondja Anna, de hát szép és egyszerű, mi kell még.

 

Pécsett versmaraton volt gyerekeknek, ők is felkészültek előre a verseimből, de a beszélgetés végén azért váltam népszerűvé, mert időben befejeztem, láttam, mennyire fáradtak az egésznapos vetélkedő után.

 

Egerben magyartanár kollégám, aki tizenöt éve minden évben többször a saját lakásán rendez beszélgetéseket, palacsintát sütött, és irigykedhettem a könyvtárára. Nagyon szeretnék visszamenni úgy, hogy ne kelljen az utolsó buszhoz rohannom.

 

Bakonybéli magyartanár beszélgetőtársam elárulta, hogy előtte 90 perces órát tartott rólam a diákjainak, és két kedves szerzetes barátom ült mellettem talpig jedi-ruhában, megadva azt a biztonságot, hogy a verseimen nemcsak megbotránkozni lehet vallásos embernek, de szeretni is őket.

 

A Thália Színházban pedig dalra fakadtam, mert a felolvasott verset az Indulj el egy úton dallamára rögtönöztem anno, ez mindig felfrissíti a levegőt, jé, a költő énekel! Jut eszembe, Eger felé a vonaton meghallgattam utolsó koncertünket a Keleti Átjáróval, és megállapítottam, mennyire jó zenét játszottunk.

 

Szóval a bakonybéli jógini elment tanítást tartani, és most visszabújik meditálni a barlangjába.

 

 

 

 

Április 12.

 

Mi köze a feltámadásnak a József Attila-szoborhoz?

 

 

 

Amikor Jézus feltámadt, keresztre feszítésének sebei nem gyógyultak be. Tamás, a kételkedő tanítvány felismerhette róluk. Viselte és valószínűleg máig viseli a hegeket. (Ha újra eljön, meglátjuk.) Ami történt vele, érvényes maradt. Ami történt velünk, része az életünknek, és része marad az örökkévalóságig. A sebek begyógyulnak, behegednek, de a sebhelyek örökké megmaradnak. Ami az országunkkal történik, része az ország, a nemzet életének, része az útnak. Nem feledhető, nem megtagadható. Sem a háborúk nyomai, sem a kommunizmus pusztítása. Túléltük, itt vagyunk, de lehetetlen meg nem történtté tenni. A próbálkozás szánalomra méltó és elszomorító, mert csak a múlt ismerete őriz meg a jövőben elkövetendő hibáktól. A múlt figyelmeztet, emlékeztet, tanít. Akkor is, ha nem magasztos és dicső. Sőt, akkor talán még jobban.

 

Például ezért hagynám a helyén a József Attila-szobrot. Sose szerettem dühítő naturalizmusát (a proletár költő a rakodópart alsó kövén ül, épp csak a dinnyehéj nincs odaszoborva a talapzatra, hogy nézhesse, hogyan úszik el.) Csak éppen felnőttek generációk, akiknek sokat jelentett, hogy ott ül, ahogy a Petőfi-szobor ég felé emelt ujja. Emlékeztet egy korra, amikor annyi szörnyűség közt a költészet jelentett kapaszkodót. Persze, tudom, én meghagytam volna Osztyapenkót és a városligeti zászlósurat, akit a népnyelv csak úgy becézett: „hölgyem, a kombinéja!”

 

Tudom, a golyónyomokat el kell tüntetni a falról, a sebeket kezelni kell, nem cél láttatni, mutogatni őket. Csak félek, hogy el ne akarjuk felejteni, ami okozta őket.

 

A múlt végképp eltörlésének kísértésétől ments meg, Uram, minket!

 

 

 

 

 

Április 5.

 

A pesti lány falun 3. rész

 

7.

 

A falu a török korban elnéptelenedett, az 1700-as évek elején kezdtek betelepíteni tótokat és svábokat. Hamar elmagyarosodtak, mivel eleve két etnikum keveredett, és a bencés monostor is alapvetően magyar volt. Két zsidó család élt itt, Weisz és Stern, a háború után nem maradt leszármazottjuk.

 

A régi zsidó temető pont a házammal szemben van, nyáron nem lehet feljutni a kis dombra, benövi a gaz, de egyébként, ha átgázol az ember a csaliton, megtalálja a sírköveket. Az itt nyugvók 1905 körül haltak meg, a sírok pusztulnak, a rajtuk lévő írást benőtte a moha. Bencés barátom megnyugtatott, hogy kábé tíz éve az összes olvasható szöveget lemásolta valaki. Azért nem ártana vágni egy ösvényt, és valamennyire helyrehozni azt a néhány megmaradt sírt. Tavaly ősszel Weisz bácsi sírja mellett találtunk egy-két emberi csontot is.

 

Most inkább fácántollakat gyűjtök a Cigány-árokban, ha elég sokat sétálok arra, összerakok belőlük egy egész fácánt.

 

 

 

8.

 

Virágoznak a fák. Pár napja fehérbe borult az első a Szőlőgyöpön (vajon valaha tényleg szőlőt termesztettek a déli lejtőn?), aztán a többi is, mintha észbe kapott volna, rázendített: egyik napról a másikra törzsig fehér illatba öltöztek, mint a menyasszony. Vadcseresznye és kökény talán.

 

A farkasboroszlán elvirágzott, az aranyesők most kezdenek aranylani a kertben. Az ibolya még tartja magát a földszinten, lila illattal, a tavaszi hérics vagy kikerics, vagy mi, meg a krókusz, vagy mi, már elhervadtak, helyettük kis kék csillagok nőttek ki a földből, nem tudom, mik lehetnek.

 

Az erdőben a szellőrózsa jelent meg a cseresznyevirágzásra válaszul, a madarak olyan hangosan ordítanak, hogy felébredek, ha nyitott ablaknál alszom. Az őzek bejönnek a házak közé, hajnalban és alkonyatkor lehet felriasztani őket, elképesztő sebességgel tűnik el a fenekük fehér foltja a dombon.

 

Délután már rövidujjú pólóban, rövidnadrágban mentem a mezőn, éjszaka még fűteni kell. Tavasz. Már nem tél és még nem nyár. Tartson minél tovább!

 

 

 

9.

 

Van a pókica, pókocska, pók és az ajjaj. Egy ajjajjal már végeztem, ült benn a budin, és nekem is nagyon kellett. Nem szenvedett, úgyhogy csekélyebb a bűntudatom, mint azzal szemben, akit néhány éve fojtottam a mosogatóba. Ő az életéért küzdött, ahogy megpróbált ár ellen visszamászni a lefolyón, én meg sírva kiabáltam: „Bocsáss meg, muszáj, hogy megöljelek, mert nagyon félek tőled!” Azóta tudok valamit a félelem és az agresszió kapcsolatáról.  Mindenesetre gyerekkori súlyos araknofóbiámhoz képest nagy-nagy előrelépést mutattam – önvállon veregetés indul.

 

Ezen kívül van a kiskullancs, a kullancs és a vérszívó golyóbis. Kiskullancsot az ember kitépi magából, lelkifurdalás nélkül összenyomja a két körme közt. Kullancsot az ember kitépi magából, undorral szétpattintja a két körme közt, a vérszívó golyóbist az ember undorral kitépi magából, meglátja, hogy mekkora, ordítva eldobja, aztán szalad, nehogy visszamásszon bele, és még percekig öklendezik, ha a dagadt potrohra gondol.

 

Gyerekkoromban tesómmal feltettük magunknak a kérdés: lesznek-e mennyben csótányok (ill. kullancsok, pókok)? Válasz: vagy nem lesznek, vagy lesznek, de akkor már tetszeni fognak nekünk.

 

 

 

 

 

 

Április 4.

 

A pesti lány falun 2. rész

 

 

 

4.

 

Az erdőben kibújt a medvehagyma, zöldellik és szaglik tőle a domboldal. Pillanatok alatt lehet belőle szedni egy-két marékkal, abból már megvan az ebéd. Előbb recept alapján próbáltam megfőzni, de nem ízlett, aztán a saját kedvemre a szokásos krémlevest. Sötétzöld lett és nagyon finom. Egy-két hétig lehet enni, a legjobb méregtelenítés állítólag, a disznóknak is adják féreghajtás végett. Ha kivirágzik, akkor már nem jó, április közepére, mire a falu a medvehagymaünnepet megüli, már szedni nem nagyon lehet belőle. (Egyébként is védett, gyökerestől tilos is kiásni.)

 

Száraz év volt, a kert aljában a patak kiszáradt, de még a kerteskői-szurdokban a bővizű Judit-forrás is elapadt. A Szentkútból is kisebb sugárban csorog, szívesen hozok onnét vizet, bár állítólag nem ivóvíz minőségű, ahogy a monostor forrása sem, amelyet a bencések sörfőzési céllal bevizsgáltattak, hogy böjtös napokon az bűnös seritallal sanyargassák magukat. A víz nitrátos, sörfőzés elhalasztva. A vezetékes víz minősége megfelelő, de van valami enyhén édeskés mellékíze, amitől az a kényszerképzetem támad, hogy beledöglött a csőbe egy patkány, és a bomlás ízét érzem.

 

A ház falán repedések. Remélem, nem készül az egész lecsúszni a völgybe.

 

 

 

5.

 

Megjött a lovam. Szabályosan, lószállítón érkezett, szabálytalanul lóútlevél és azonosító sütés nélkül. (Nem vagyok hajlandó megégettetni, ha lesz pénzem, chipet kap.) Állítólag olyan nyugodtan sétált fel a rámpán, mint aki a saját boxába megy. Azért nagyon nyihogott a többiek után. Az első száz méteren még toporgott egy kicsit, aztán békésen tűrte az utat. Balázsék udvarán, ahol együtt fog lakni az ő kancájával, Mendivel (Mandy? Mendhi?) azonnal legelni kezdett, aztán kézen vezetve a két lovat, kisétáltunk a Szentkúthoz, legeljenek együtt, ismerkedjenek.

 

Szépen megszaglászták egymást, azóta kísérgeti egyik a másikat, olyan jóban lettek, hogy Balázs már vakarja a fejét, ha ki akar lovagolni, kénytelen lesz vezetéken magával vinni Lédát, különben utánuk szökik.

 

Egyelőre még nyugtalan, nem is nagyon eszik, hallgatja az idegen hangokat, ismeretlenek a szagok is, a hegyek-dombok a síkvidék után. Lelát a régi téesz udvarára, bámulja a bivalyokat meg a szamarakat, sose látott még olyat.  Egy-két hétig ilyenkor még könnyen megszökik, haza akar menni. Egyszer nekiszaladt a villanypásztornak, áram nem volt benne, csak a drót, azóta nem megy a közelébe. Eléggé úgy viselkedik velem, mintha meg se ismerne, nem akar játszani, figyelni rám, azt hiszem, ha mondana valamit, azt kérdezné: mi a francnak hoztál el otthonról?

 

Örülnék, ha először vezetéklóként látná a tájat, nem alattam bolondulna meg. Igyekszem minden nap meglátogatni, ha átmegyek a Szőlőgyöpön, pont a domb túloldalán lakik.

 

 

 

6.

 

Kedves itteni ismerősömtől megtudtam, milyen életforma való nekem. Állítólag a tibeti buddhizmusban három életforma létezik: a mezei hívő, aki eljár vallási alkalmakra, a monasztikus szerzetes, aki nyolcévesen bekerül egy kolostorba, és onnan ki sem mozdul haláláig, és a jógi (ha nőről van szó, jógini), aki barlangban magányosan meditál, néha elmegy az emberek közé tanítást adni vagy kapni, házasság nélkül hosszabb-rövidebb kapcsolatokban él, családja nincs. Ez kell nekem.

 

Virágvasárnap lévén ehettem süteményt, elmentem a cukrászdába, és megállapítottam, hogy böjt ide-oda, még mindig édességfüggő vagyok.

 

 

 

 

Április 3.

 

A pesti lány falun

 

 

1.

 

A bakonybéli kert amolyan nadrágszíjtelek, erdős és meredek. Ilyenkor virágzik az ibolya és a kankalin, talán még az előző lakó ültette, és lenn az időszakos patakom túloldalán az illatos farkasboroszlán. Az aranyeső még nem, bár kinn a főutcán már sárgállik.

 

Megpróbáltam a ház előtti naposabb részen kicsit fölkapálni a földet, elszórni virágmagvakat: oroszlánszájat és szarkalábat. Buzgón locsolgattuk: előbb én, aztán az eső. Most jó lenne, ha megismerném a kibújó zöld levélkék között, melyik lesz a virág.

 

A baloldali ronda szögesdrótkerítést már sikerült eltávolítani, a jobboldali ronda zöld drótkerítés helyett sose lesz pénzem másikra, szebbre. Megpróbálom élősövénnyel eltakarni, vettem tizenvalahány tő húsos somot, az megél ezen az árnyas-hűvös éghajlaton, ebben az anyagos földben is. A szabadgyökeres növénykék pont úgy néztek ki, mint egy-egy száraz gally. Elültettem, ahogy kell: iszapolás az ültetőgödörbe, szúrtam melléjük egy-egy száraz gallyat (általában az nézett ki jobban), meg letettem a földre egy-egy csigaházat jelnek, hogy tudjam, hol kell öntözni. Egyelőre semmi életjelt nem adnak. Kaptam volna tizenhat tő száraz kórót?

 

Nekiálltam bokrokat metszeni, elsősorban azzal a szándékkal, hogy jobban elférjek, nem tudom, a bokrok mit szólnak hozzá, korábban egy gyöngyvessző hálásan virágozni kezdett.

 

Elültettem egy konténeres vöröslevelű loncot, mindenhol vörös leveleket akarok, persze lehet, hogy hiába, nem kapnak elég fényt hozzá. A vadszőlőim pont úgy néznek ki, mint akik megdöglöttek, és tavaly se szó, se beszéd kipusztult a borostyán nagy része is, szintén van egy halottnak tetsző hortenziám. A fürdőszoba falán most kezd hajtani az illatos futólonc. A mogyoróbarkák egyszer már lefagytak, most újra próbálkozik, remélem, sikerrel, a reggelek még olyan hidegek, hogy belefagyott a víz a kerti csapba.

 

 

 

2.

 

A mosógép feladta, nem hajlandó centrifugálni. Nagyon öreg szegény, meg aztán ki tudja, melyik alkatrész mondta azt a télen, hogy neki túl hideg van. A ruhákat csuromvizesen akasztottam ki. Az orkánerejű szélben pillanatok alatt megszáradtak, ennek ellenére valahonnan szerelőt kéne szereznem.  Semmi kedvem kézzel mosni, és facsargatni a cuccaimat.

 

A kályhám hősiesen küzd, lassan fát kéne rendelni, kevés az igazán jó nagy tuskó (más értelemben túl sok, de most velük fűtsek?). Vettem alágyújtóst, petróleum és kerozin (!) van benne, úgy néz ki, mint egy nagy szappan, szeleteket vágok belőle, és nem kell gyújtóskészítéssel kínlódni, ami kész megváltás, rettegtem minden gyújtóshasogatásnál, hogy belevágom az ujjam. (Láttam ilyen a kézsebészeten: anyuka a grillezéshez belehasogatta az ujját a gyújtós közé. Mikor kiengedtek, még nem lehetett tudni, hogy sikerült-e műtét, amikor megpróbálták visszavarrni.) Úgyhogy most megkönnyebbültem, kevesebb a füst is, gyorsabban lesz meleg. Persze egy nádfedeles házban lehet, hogy ostobaság bármi ennyire tűzveszélyeset tartani, de bezártam a szekrény aljába. A szekrény viszont fából van.

 

A fürdőszoba hőfoka meggyőzött, hogy egyáltalán nem kell naponta fürdeni. Kétnaponta se, ha nem szagolja ki senki. Az állandó fűtéssel a ház elérte a tizennyolc fokot, legszívesebben ruhában aludnék.

 

A pókok azért boldogan sütkéreznek a falon a melegben, amelyik bejut az ágyamba, az persze megharap.

 

Deresek a hajnalok, az ember kétszer is meggondolja, hogy kimegy-e pisilni. Most már tudom, miért használtak eleink éjjeliedényt.

 

 

 

3.

 

A hintaágy magyar fejlesztés, vadonatúj konstrukció. Támlája hátradönthető, ily módon kétszemélyes ággyá alakítható. Ha a delikvens testsúlyát a hátrahajtott támlára helyezi, a súlytalanná vált ülőrész felcsapódik, aztán megszabadulva tartóláncaitól lezuhan, a békésen fekvő delikvens pedig legurul róla. Egy kicsit fájdalmas, de a nézőnek nagyon vicces, érdemes volt fáradozni a kifejlesztésével.

 

A ház lejtőn épült, sehol nincs benne vízszint: az ágy lába alá fadarabokat ékeltem, így is folyton kigurulok a szélére, a konyhaszekrény valamivel jobban sikerült. A csikótűzhely működik ugyan, de egész napos program főzni rajta, van egy indukciós főzőlapom, meg egy másik, kétlapos villanyrezsó, amin az alumínium kávéfőző is elkotyog. A fehér meszelt falra falvédőket raktam anya hagyatékából (ennek ellenére a kávé sikeresen összeköpködte), az egyik német szövegű: „Strebe vorward nie zurück, mit dem Fleiss kommt auch das Glück” – szenzációs. A konyhába szerintem mit dem Fleisch kéne, először úgy is olvastam. És meg vagyok róla győződve, hogy mikor a németek kitalálták azt a szót a boldogságra és a szerencsére, hogy Glück, akkor valami erős alkoholt, likőrt vagy pálinkát ittak kis pohárkából apró kortyokban, így: glück-glück-glück.

 

A szobában nagyi utolsó keresztszemes falvédője, szinte már vakon csinálta, szürkehályoggal mindkét szemét: piros-fekete sárkányok, mellső lábukban fekete ág, köztük piros-fekete kelyhek – gyönyörű.

 

A parasztbieder ruhásszekrényt szörnyű állapotban találtuk, nagy pénzekért restauráltattam, amikor a házfelújítást is részben-egészben sikerült megcsináltatni. A meszelést már én végeztem, meg is esküdtem, hogy öt évig hozzá nem nyúlok, rettentő nagy munka volt. Sejtelmem sincs, hogy csinálták meg minden Húsvétkor még a kilencvenéves parasztasszonyok is. Ennél rejtélyesebb már csak a döngölt padló fölmázolása, ideje lenne, mert nagyon porzik, de nem merek belevágni: agyag meg lótrágya elegye kell hozzá, ezt is minden évben csinálták, és minden héten locsolták.  Biztos sokat számított a szokás, mit mond a falu szája, ha nem teszem meg. Hát rám meg azt mond, amit akar: a bolond pesti író meghagyta a nádat a háza tetején (rászállott a cinege, cinege) ahelyett, hogy cserepet rakott volna föl, nem építette be a gádort, nem csinál veteményest a kertbe, meghagyta a szobában a sárpadlót is, egyáltalán minek vette meg azt az ócska, vén házat?

 

 

 

 

Április 2.

 

Bakonybéli blog

 

 

 

Vétkes hanyagságnak tűnő hosszú hallgatásomért a T. olvasó kizárólag a T. comnál reklamálhat.

 

25-én érkeztem a faluba, ahol a kiépítetlen hálózatnak és a hegyeknek köszönhetően a mobil Internet olyan gyors, hogyha reggel betöltöm a leveleimet, este már el is tudom olvasni őket. Ezzel már egész jól elbírok, csak be kell osztani az időt, és a fogcsikorgató türelem helyett derűs-mosolygós türelmet tanúsítani. A méteres vályogfalak még tökéletesebbé teszik a vételt.

 

A mobli stick (úgy tudom, így hívják) másnap tört el, egy darabig próbáltam életet lehelni bele, szét is szedtem, gondolom, az külön jót tett neki, telefonáltam haza, hogy a régi sticket el lehetne-e küldeni postán, túl hosszú idő, talán már nem is működik.

 

Másnap (kedden) felhívtam a T. szolgáltatót, ahol természetesen díjmentesen cserélik az eszközt, és két napon belül  (csütörtökre) házhoz is szállítják, ha és amennyiben eggyel nagyobb díjcsomagra váltok, két év hűséget esküszöm, és akkor csak havi 300 forinttal kerül többe havonta.  Lemondani, visszacsinálni, csak kötbér megfizetése esetén, miegymás. Igazából ezzel a díjcsomaggal is cserélniük kéne, csak a rendszer nem adja fel ezt a lehetőséget. (Én viszont rögvest feladom). Valószínűleg rendszerhiba, jelenheti a technikai csoportnak, de az 2-3 nap, akkor leghamarabb hétfőn kapom meg az új mobileszközt. Vagy menjek be érte egy boltba. Hova? Marad a másik lehetőség, mindent megígérek, csak adják már oda.

 

Kínomban megtanultam a telefonomon internetezni, persze a gépről mobilra átjuttatni semmit nem tudok, vannak ilyen lehetőségek, de 1. nálam nincsenek 2. ha volnának, kéne melléjük valaki, aki tudja használni őket. (A pálgium-ügyről azért volt információm.)

 

Csütörtökön hívtam a futárszolgálatot, hányra jön a csomag, nem tudtak róla. Hívtam a T. mobilt, ahol elnézésemet kérték, az új eszköz pénteken érkezik. Vagy ha nem, hát hétfőn. Vagy ha nem, hát kisnyúl. Fékeztem magam, nem az ügyintézővel kell üvölteni (bár már a hangja is tenyérbemászó volt), megkérdeztem, mit tehetek. Elmondta, hogy reklamálhatok, 30 napon belül válaszolnak, írásban, amennyiben a reklamációnak helyt adnak, általában a számláról jóváírás szokott történni. Reklamáltam.

 

Másnap ismétlés onnan, hogy: telefon a futárszolgálatnak, akik nem tudnak semmit. Telefon a T. moblinak, akik sajnálják, technikai problémájuk akadt. Jelzem, nekem is. Lerakom a telefont, SMS jön, értékeljem, mennyire voltam elégedett az ügyfélszolgálaton történő kiszolgálással.  5. teljesen elégedett 4. elégedett, 3. viszonylag 2. nem igazán 1. egyáltalán nem.  Káromkodva törlöm.

 

Ezek után újra csörgött a telefon, az ügyintéző hölgy keresett, akivel még kedden beszéltem. Sűrűn kérte az elnézéseket, kábé olyan sűrűn, mint Cservjakov a tüsszentés után. Az volt a baj, hogy ő nem volt benn két napig, nem tudott szólni, hogy mégsem kapom meg csütörtökön a csomagot. Nem, nem Ön tehet róla. De roppant restelli, tudja, hogy a T. ügyfél munkához használja, most már száz százalék, hogy hétfőn kihozzák. Köszi, kábé mindegy. Nyertem egy fölöslegesen szélessávú Internetet meg egy hét munkaszünetet. A kötetem nyomdába készül, nálam van végső korrektúrán. A T. kiadó rám vár, én meg a T. mobilnetre.

 

Mindenesetre elkezdtem addig egy offline naplót: A pesti lány falun

Jön... jön... jön...

 

 

 

 

Március 25.

 

 

Pornográf dráma 18 éven felülieknek

 

La Machísima

 

 

 

Ez lett a darab címe, a darabé, amit megálmodtam 2009 nyarán.  Egyben az egészet, a címével együtt. Reggel nem szóltam senkihez húsz percig, nehogy elfelejtsem. Könnyű volt beadnom a Magyar Rádió drámapályázatára, csak leírtam emlékezetből. Jeligés pályázat volt, ismertem szinte mind a zsűritagokat, kérdezték is, készülök-e rá. Letagadtam. Attól féltem, elfogultak velem, csak azért, mert szeretik a verseimet, jobb szemmel néznek a drámai kísérletekre.  Lapítottam.

 

A közel 500 pályázatból bejutottam az első negyvenbe, felhívott egy dramaturg, hogy ő közli a rossz hírt, nem díjaztak, pedig ő közölte a jó hírt, hogy mégiscsak érdemes nekem drámát írni, nem a nevemre figyelnek. Azt mondta, szeretne belőle hangjátékot, el is kezdtünk dolgozni rajta. Aztán a rádiónál ellehetetlenül a helyzete, otthagyta.

 

A darab egy másik dramaturghoz került, akit viszont kirúgtak. A harmadik szerencsére olyan rendezőt talált, akit régről ismerek-szeretek. A rádió (már valahogy másként hívják) zöld utat adott, azonnal műsorra is tűzte a darabot december 10-én. Kábé egy hónapunk volt addig. A zeneszerző (Fűri Anna, ki más?) rohamtempóban írta a dalokat, kapkodva készültek a zenei felvételek.

 

Az utómunka héten kaptam a telefont: a darab nem mehet le Ádventben, mert csúnya szavak vannak benne (a két kocsmajelenetben a piás cimbik kocsmatársalgást folytatnak). Jó, vártam, gondoltam, Ádvent után műsorra tűzik, dühöngtem, hogyha ezt előbb tudjuk, nem kellett volna kapkodni.

 

Januárban újabb hír: a darab nem mehet esti műsorsávban, mert pornográf. A dalbetétekből kettő is van, ami ezt a címkét érdemli. Berohantam a főszerkesztőhöz kissé sértődötten, a pornográfia per definitionem esztétikai értéket nem hordoz, hát bizonyítsa be, mondja a szemembe bárki, hogy ez a két vers nem jó!

 

A rádiónál rettegés: a Médiarendőrség vagy hogy hívják őket, már egyszer büntetett valami agyament okra hivatkozva, mi van, ha még egyszer. A beszélgetés végére a szerki mintha meggyőződne az igazamról, darab adásba megy februárban, nem kell 18-as karika, mehet este 8-tól.

 

Februárban újabb telefon: mégis 18-as korhatár, azaz éjjel egykor fog lemenni a darab március 25-én, végül nem derült ki, hogy a versek, vagy a kocsmatársalgás miatt.  Ma hajnalban elhangzott, gondolom, sokan hallották, és remélem, mind felnőttek.

 

Még három hétig elérhető a rádió hangtárában.

 

 

 

Itt az inkriminált két vers is:

 

 

 

Római töredék

 

 

 

 

Egymagamban voltam, amint berontott

 

(éjsötét bőrű fiú, Karthagóból

 

hozta −  U − U U −  U )arcán

 

láttam a vágyat.

 

 

 

Bosszúvágy volt vagy szerelem? Ki tudja.

 

Szép elégtétel, ha legyőzhet engem

 

test a test ellen U U −  U Róma

 

asszonya ágyán.

 

 

 

Meztelenné tett, tunikám letépte,

 

vastag ajkával tapogatta − −,

 

− U −  U − U U falloszával

 

megközelített.

 

 

 

Rémítő barbár szavakat morogva

 

rám feküdt és szétfeszítette combom,

 

majd belém hatolt U U  − U  − −

 

tartva erősen.

 

 

 

Három órán át ki-bejárt a résben,

 

már kilencszer nyögtem az élvezettől,

 

mígnem elbődült, s belövellte nedvét

 

− U U  − −

 

 

 

− U −  U − U maradt keményen,

 

sírva kértem − U U  − kegyelmet.

 

Karthágó győzött, s a csatákra büszke

 

Róma behódolt.

 

 

 

 

 

Ballada a tűnt szeretőkről

 

 

 

 

Hol vagytok, szerelmeim drága

 

könyvéből kihullott lapok?

 

Feri, kinek a szerszámára

 

akaszthattál egy kalapot?

 

Tamás, ki tíz évig papot

 

játszott, hogy ne tudják: szeret,

 

és csak titokban dughatott?

 

S a vastag farkú hova lett?

 

 

 

Hol a sietős zongorista,

 

ujján én és a fűrelíz?

 

Hol van Pista, a fetisiszta?

 

Számból hol van a furcsa íz,

 

mit belém öntött Lassú Víz,

 

ki méltán nyert ilyen nevet,

 

s így óvott: senkiben se bízz…?

 

S a vastag farkú hova lett?

 

 

 

Hol a doktor, ki oly kemény volt,

 

és perverzek a vágyai?

 

Hol van a sarki régiségbolt,

 

s belőle Féltökű Sanyi?

 

S az író, kinek ajkai

 

morzsolgatták a mellemet,

 

kiről már rég nem hallani?

 

S a vastag farkú hova lett?

 

 

 

 

Ajánlás

 

 

 

 

Elmúlunk, Herceg, nincs vita,

 

vágyálommá lankad a tett,

 

és lenti ajkunk kérdi csak:

 

a vastag farkú hova lett?

 

 

 

 

 

Március 21.

 

Nők, presztízs, irodalom

 

 

Március 8-án egy kerekasztal-beszélgetés résztvevője (bár gyakorlatban inkább hallgatója) voltam a Széchényi Könyvtárban. Nőnap ürügyén a téma a Nyugatban publikáló nőírókról szóló előadás után a női identitás minták alakulása volt a kortárs költészetben. A szervezők 100-150 emberrel számoltak, szerintem 60 körül voltak ott, valamiért ez a téma elrettenti a közönséget, különösképp a férfiakat – ők meglehetősen csekély arányban voltak jelen.

 

A meghívott kultúrakutatót és irodalomtörténészt nem ismertem, de mély benyomást tettek rám. Horváth Györgyi két dologgal: egyrészt nem fogadta el a virágot, amit nőnap ürügyén meghívóinktól kaptunk, azt mondta, elvei vannak. Így nekem lett két virágom. A másik, amit mondott, azóta is foglalkoztat. Arról beszélt az egyik egyetemi óráján, hogy az utóbbi egy-két évtizedben sokkal nagyobb teret kaptak a nők az írók között. Egy tanítványa azonnal rávágta, persze, ha egy szakma társadalmi presztízse csökken, azonnal megnövekszik benne a nők aránya.

 

Megdöbbentem és elgondolkoztam. A tanári társadalom nagyapám idejében még jól kereső, kevés óraszámban tanító, megbecsült férfiakból állt, a nők alig-alig vitték följebb a tanítónői státusznál.

 

A háború után sokáig még az orvosokról majd az ügyvédekről lehetett ezt elmondani, aztán szépen csökkent az ő presztízsük is, és nőiesedtek el ezek a szakmák is. Ma a mérnökök, programozók keresettek és megbecsültek – szinte mind férfiak. Az irodalom pedig, amely évezredeken át jó mulatság, férfimunka volt, tényleg az utóbbi időben kezd világhírű női szerzőket kitermelni (furcsa, hogy csak most, hiszen a nők verbálisan születetten jobbak, ez nem feminizmus, kérem, ez simán agykutatás). Ugyanakkor az írók, költők iránti megbecsülés valóban csökken a társadalmon belül.

 

Miért van ez? 1. ahová a nők bekerülnek, azt tönkreteszik, ellehetetlenítik 2. a férfitársadalom csak akkor enged be nőket egy szakmába, ha annak már leáldozott a csillaga 3. vagy mi?

 

 

 

 

 

 

Március 16.

 

A nyilvánosság (in)diszkrét bája

 

 

 

 

Napok óta dolgom végezetlenül állok fel a laptop elől, szeretnék valami blogbejegyzést írni, meggondolom magam: á, ez túl személyes, mi van, ha itt megsértek valakit, a nagy általánosságok pedig épp úgy nem működnek, ahogy színpadi szituációkban. Úgyhogy újra meg újra felteszem magamnak a kérdést: mit enged meg egy blog, meddig terjed az egészséges nyilvánosság, mi az indiszkréció, esetleg egy ismerősöm szavaival élve „matatás a budiban”?

 

A saját életemre nézvést egy régi barát intelme és egy régi Mester szava jár a fejemben. A Mester szerint „nincs oly rejtett dolog, amely napfényre ne jönne, és olyan titok, ami ki ne tudódnék”. A régi barát pedig azt tanácsolta, mindent úgy tegyek, hogyha háztetőkről hirdetik is, akkor se kelljen szégyellnem magam. Azóta bármit teszek, előtte megkérdem magamtól: „és ha háztetőkről kiabálnák szerteszét? Ha megírnák a lapok?” És igyekszem csak akkor megtenni, ha igent mondok magamnak. Nagyon-nagyon szeretnénk áttetszően élni, mint a kristály.

 

Tanárként mindig azt kértem a diákoktól: csak egymás háta mögött ne, csak ne legyen senki gumigerinc! Most látom, hogy szinte a lehetetlent vártam el tőlük. A gyerekek félnek a retorzióktól, azért tanulnak meg hazudni. De a felnőttek miért hazudnak? Miért megy a híresztelés, suttogó propaganda ahelyett, hogy odajönne valaki, és a szemembe mondaná, mi baja van velem. Én pedig annyira fáradt vagyok ettől a kerülgetéstől, hogy már nem bírom sokáig, és indiszkréció ide, személyiségi jogok oda, mindjárt elmondok mindent konkrétan. Már annyit nyeltem, hogy mindjárt kipukkadok!

 

 

 

 

Március 8.

 

 

"Polirattan heverőszék"

- avagy a terápiás (traumatikus) háromszög a gyakorlatban

 

 

 

„Polirattan heverőszék” – írtam ki lelkesen egy közösségi oldalra, hozzáfűzve a kérdést: „halljátok benne Anakreónt és Csokonait?”

 

Hollandiában élő dzsesszzenész ismerősöm megismételte a kérdést angolul. Azt hittem, ottani zenésztársai fülét teszi próbára, válaszoltam neki: ezt senki nem hallja, aki nem magyar.

 

Félig afrikai származású, magyar anyanyelvű ismerős kezdte idézni: „a hatalmas szerelemnek…” Ekkor kapcsolódott be egy kedves írókolléga, mondván: „én nem hallom”. Majd újra írt, hogy én őt „lenemmagyaroztam”. Segítség.  Ez az, amiről beszéltem.

 

Elhiszem, hogy valakinek sokszor bántóan vonták kétségbe a magyarságát, és most a legkisebb jelre is azt hiszi, hogy épp ez történik, de ez a felháborodás nem nekem szól, hanem a múltbeli eseményeknek. Én hiába vagyok a leggyengédebb, az ő túlfeszített lelki immunrendszerének támadás az én semleges vagy épp vele azonos anyagom is.

 

Muszáj tudatosítani a traumatikus háromszöget a traumatizáltnak is, különben azt hiszi, jogos érzései a jelenre vonatkoznak. A bántó szándék, vagy épp a nemzeti identitás behatárolása amúgy sem jellemez. Szóval ébresztő, nem én vagyok az ellenség, és nem ebben a mondatban van a kirekesztés.

 

Ezt válaszoltam: „Nem azt írtam, hogy aki nem hallja, az külföldi, hanem azt, aki hallja, az magyar. Tudod, hogy a rovaroknak kitinpáncélos a szárnyuk, ez nem igaz. De akinek kitinpáncélos a szárnya, az viszont rovar, csak épp olyan rovar, aki bogár. Szóval, aki ezt hallja, az olyan magyar, akinek kitinpáncélos a szárnya.”

 

 

 

 

 

 

Március 2.

 

 

"Ne veszítsétek el hát bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van."

 

 

Az ügyvéd szerint ez a tanulópénz. Hogy egy barát kérésére hónapokig dolgozom szerződés nélkül, aztán próbálni kezdik a darabot, amelyben felhasználják a munkámat, és nem fizetnek. Egy betűt se legyek ezután hajlandó leírni, amíg nem írhattam le a nevemet a szerződés alá, legyen bármilyen csókosom, aki kér rá.


Csakhogy ez nálunk nem így működik. Az irodalomban igazán nem. Nem is tudom, volt-e valaha olyan munkám, amikor először volt a szerződés, aztán kezdtem volna csak írni. Legjobb esetben párhuzamosan haladt. Valaki azt mondta, Magyarország kis falu, mindenki ismer mindenkit, a művészetben pláne, híre megy, ha valaki inkorrekt módon jár el. És ez egész jól működött, nem is kellett hozzá barát, az ember szoros határidővel elvállalta a munkát, mire kész lett, készen lett a szerződés is. Úri helyeken elég a szóbeli megegyezés, a kézfogás meg erősebb, mint bármilyen elöl- hátul pecsétes papír.


Ha néha nem így van, mert akad olyan is, aki nem úriember, akkor az ember dühöng, szívja a fogát, sajnálja a kidobott időt, és hiányzik neki az ígért összeg. Ha barát volt az illető, akkor először nem hiszi el, nem akarja, vár, hátha nem is igaz. Aztán elszomorodik, és nem tudja, a munkaidejét sajnálja-e, vagy a barátságban eltöltött éveket. És jobban fáj egy barát, mint pár százezer forint elvesztése.


Talán ez is az erőltetett naivitás, amivel egy írókollégám szembesített. De akkor sem szeretnék egy barátommal üzleti alapon együttműködni, sem a férjemmel házassági szerződést kötni. Szóval a továbbiakban is a hozzám közel állóknak „légyszi" - alapon dolgozom. Mert jobb megijedni, mint félni. Jobb egyszer csalódni, mint folyton gyanakodni. És mert „odafönn is laknak", és hiszem, hogy a bizalom megtérül akkor is, ha időnként visszaélnek vele.

 

 


Február 24.

 

 

A terápiás háromszög

 

Azt hiszem, úgy működik, hogy mindenféle trauma ér minket. Valahogy túl leszünk rajtuk. A tudat alá szorítjuk, vagy többé-kevésbé feldolgozzuk. De az érzelmi emlékezet megőrzi őket, jobban, mint szeretnénk. Aztán elég egy aprócska történet, ami egy kicsit is emlékeztet a régi traumára, az érzelmek olyan hevesen törnek ki, mint akkor (vagy épp úgy, ahogy akkor kellett volna, de nem tudtak.) Az érzelmeket a jelenben érzem, de a múltra vonatkoznak. Van tehát a múltbeli trauma, a jelenbeli apró történet, és az érzelmek, amelyeket a jelen történet váltott ki, de a múltról szólnak. Ez az első, amit egy terápia során megtanul az ember, és ez a legfontosabb, amit minden kapcsolathoz tudni kell. A születésem után elvettek a mamámtól. Gondolom, bőgtem. Életveszélyben éreztem magam, és ez jogos is volt, egy újszülöttnek az anyja nélkül nincs esélye a túlélésre. Onnantól bárki elhagyott, ha csak egy háromhetes kapcsolatnak lett vége, akkor is életveszélyben éreztem magam, és pont úgy reagáltam, mint egy magára hagyott, életképtelen újszülött.
Hihetetlen élmény és felszabadulás volt megtanulni, hogy ebben a háromszögben tudjam, felismerjem, hogy a múltbeli érzelmek a múlthoz kötődnek, nem a jelenhez, hiába érzem őket most. Nem vagyok magányos csecsemő, az érzelmek jogosak akkor, de nem a mostani helyzetre való reakciók.
Meglepődöm, milyen sokaknak újdonság ez, és mindig meglepődöm, mennyire érvényes nemcsak az egyén, hanem akár nemzetek életére is. Teljesen ártatlan megjegyzésekre ugranak zsidó és cigány barátaim és magyarságukban sértett magyarok egyaránt. Értem őket. Jogosan az érzéseik, de egy másik eseményre vonatkoznak. És amíg ezt magukban nem különítik el, addig nagyon nehéz segíteni, nagyon nehéz kommunikálni. Igen, az érzések jogosak, de ha nem a saját helyükön, akkor pusztítanak. Azt is, aki táplálja, azt is, aki iránt táplálják őket.

 

 

 

 

Február 17.


Hívő színészek és párthű sebészek


Akinek már sok a keresztény szemléletű szöveg, az most ugorgyon, ahogy Pósalaki bácsi. Én is másról szerettem volna már írni, csak megakadt a szemem Galkó Balázs naplójegyzetén, a szinhaz.hu oldalon.
A bejegyzés szerint Dörner György elküldte Galkó Balázst az Új Színháztól ezzel a mondattal: „Itt mostantól csupa olyan ember lesz a társulat tagja, aki hisz Istenben, aki tudja, hogy léteznek másfajta dimenziók, amiket nem tudunk tapasztalni, olyanok is."
Egyike vagyok azoknak, akik jó színésznek tartják Dörner Györgyöt, és azon keveseknek, akik szerint elsősorban nem náci-újnyilas-rasszista-kirekesztő, hanem elsősorban szakmaiatlan pályázat született. (Mellesleg a megfogalmazott ideológiával sem értek egyet.) Úgy tűnik ebből a mondatból, hogy ez a szakmaiatlanság folytatódik. És megint - fájdalom - belekavarva a hitet.
Nem tudom, az igazgató milyen Istenhitet vár el: buddhista útkövetőket, muszlim híveket, vallásgyakorló zsidókat, mantrázó Krsnásokat, rituálisan táncoló Wiccákat szeretne-e látni a színházban. Ha mindenezeket együtt, azt szívesen megnézném én is, épp olyan volna, mint a Kedvesem által megálmodott összvallási egyetem, ahová lehetne felvételizni pl. rabbi-imám szakra, és a templom tetején LCD-kijelző mutatná az épp aktuális szimbólumot: kereszt, hat-vagy nyolcágú csillag, félhold, stb. Jobban félek attól, hogy „Döri" az istenhit alatt keresztény, történelmi egyházi vallásosságot ért. (mért gondolom ezt? csak a rossz tapasztalatok), akkor pedig megint muszáj egy kotnyeles megjegyzést tennem.
Egy színházba nem egyforma vallású, jó erkölcsű tenyésztett keresztények kellenek, hanem tehetséges, szakmailag magasan képzett színészek, dramaturgok, rendezők. A színház nem egyházi, hanem művészi intézmény, és jobban szolgálja Istent egy jó színház, mely természettől fogva, mint minden művészet, szakrális, mint egy vallási esemény dramatizált változata.
Jó, vallásos embereket keresni a színházba olyan, mint kinevezni valakit sebésznek, akinek sosem volt még szike a kezében, csak azért, mert jó elvtárs, vagy horribile dictu sztriptíztáncosnőnek küldeni azt a megbízható elvtársnőt, aki még életében látta Lenint.
Ha ez a beszélgetés valóban így hangzott el, szeretnék figyelmeztetni mindenkit: a kereszténység nem erről szól. Nem vallásgyakorlásról, hanem személyes kapcsolatról Jézussal, aki egyszer feltámad, úgyhogy azóta is él, és köszöni, jól van. És nem azt akarja, hogy a "vallásosok" kivonuljanak a világból magasan tartott orral, hanem hogy szeressék, elfogadják, körülvegyék a többieket azzal az erővel, ami a feltámadás ereje.
Keresztényként is szívesebben megyek egy jó színházba, ahol együtt játszik katolikus, zsidó, ateista és sintoista komoly művészi színvonalon, mint oda, ahová biztos nem megy be az ördög, mert mindenki olyan szent, csak épp elnézik a színésznek Jézus nevében, ha nem tud játszani.
Végezetül egy ide vonatkozó vicc a rabbiról és a szabóról.
A rabbi nadrágot akar varratni, a szabó méretet vesz egy hétfői napon, és azt ígéri, Isten segítségével készen vele péntekre. A rabbi el is megy pénteken, a szabó azzal fogadja, hogy nincs kész, de ha az Örökkévaló segít, jövő hét közepére meglesz. A rabbi megjelenik a következő hét szerdáján, hát a nadrág még mindig sehol. A türelmetlen kérdésre a szabó így felel: ha Isten is úgy akarja hét végére készen lesz. A rabbit elfutja a méreg: „És mondja, mikorra csinálná meg, ha Istent kihagyná az ügyből?"

 

 

 

 

Február 12.


Hogy is vagyunk a szeretettel?


Bocsánat, hogy nem tudok leszállni a szeretet témájáról, de olyan gyűlölködő közegben élünk. És bocsánat, hogy nem tudok leszállni a keresztények ehhez való viszonyáról sem. Hiszen Jézus ügye a szeretet ügye. Ennek ellenére a keresztények jobb esetben tehetetlenül szemlélik ezt az állandó gyűlölködést, rosszabb esetben részt vesznek benne. Jobb esetben beismerik a gyűlöletüket, ahogy Dávid a zsoltáraiban, rosszabb esetben leöntik a már emlegetett „szent szarral", és elnevezik szeretetnek. Csak éppen a „szeretem Krisztusban" kifejezésben a „Krisztusban" gyakran azt jelenti: „egy frászt". Persze szeretetből máglyára, halandó testüknek pusztulása árán az ő halhatatlan lelkük, bla-bla, de senkinek nem kell magyarázni, milyen távol van ez attól, amit Jézus mond: „senkiben nincs nagyobb szeretet, mintha valaki az életét adja a barátaiért."
A keresztényi szeretet, amely természetesen szereti a bűnöst, csak azt a csúf bűnt utálja, sokszor egyetlen vágyban nyilvánul meg: hogy a másik megváltozzon. Lehetőség szerint kezdje azt gondolni és tenni, ami nekem jó, amit én helyesnek tartok. Nem tudok olaszul, de sokat jelentett, amikor kiderült, hogy a szeretlek náluk nemcsak 'ti amo', hanem 'ti voglio bene' is lehet, ami azt jelenti: jót akarok neked. Persze, én is jót akarok a másiknak: hogy térjen meg, szálljon magába, bánja meg a vétkeit, kezdjen máshogy gondolkodni. Legyen ez elég. De ne kelljen meghallgatnom, megértenem, ne kelljen időt töltenem vele, leginkább ne kelljen a közelében lennem.
Marha nagy mázlink van, hogy Isten nem így szeret minket Krisztusban. Hányszor mondjuk egymásnak: „szeretlek, de..." Pedig a szeretetnek pont az a lényege, hogy mindig a 'de' után jön. Ezt már azt hiszem, valahol megírtam.

 

 

 

 

Február 6.


"...aki hozzám jön, semmiképen ki nem vetem..."

 


Ez volt a gyülekezeti teremben az Úrasztala fölött kiírva ( így, egy p-vel, a Károli-Biblia ortográfiája szerint), amikor először jártam ott, és ez maradt azóta is. Nyolcéves voltam, mikor anya beismerte, hogy ő hisz Istenben. Nem neveltek vallásosan, mert apa nem volt hívő, és azt akarták, hozzunk mi döntést, ha elég nagyok leszünk. Akkor már elég nagynak gondoltak, és a Kádár-korszaknak hála, az ateizmussal már megfertőződtem, hiába úsztam meg az óvodába járást. Anya nem akart befolyásolni, de elmondta, hisz a Nagy Rendezőben, és ha van kedvünk, egyszer menjünk el a gyülekezetbe, ahová ő járt. Ott ragadtunk. Eleinte talán csak azért, mert örömet akartam szerezni anyának, aztán megszerettem egy csomó gyereket a szombat délutáni gyerek-bibliaórán.


12 évesen elkezdtem Jézusról gondolkodni, és arra jutottam: Jézusban hiszek, Istenben nem. Jézus kell, mint ember, de semmilyen Istenre nincs szükségem. Mi van, ha létezik és tényleg mindenható? Bármit megtehet velem? Akkoriban, ha a Miatyánkot imádkoztuk, kihagytam azt a mondatot: „legyen meg a te akaratod."


Abban a református gyülekezetben ezt is szabad volt. Szabad volt kételkedni, kérdezni, bizonytalankodni, csüggedni, „semmiképen" nem vetették ki az embert. Farkas József, a lelkész, mindnyájunknak csak „Jóska bácsi" művelt, több nyelvet beszélő, a teológia mellett a lélektanhoz is értő ember volt, többek között Viktor E. Frankl előadásait hallgatta Bécsben. A gyülekezetbe jártak más felekezetűek, más vallásúak vagy épp érdeklődő kételkedők - apámat is beleértve. Igazából most látom, mennyire meghatározták azok a tanítások a felfogásomat. Hogy „minden szabad nekem, de nem minden használ", hogy Isten ügye nem bűn-ügy, hanem öröm-ügy, hogy Isten a szeretet és nem a vallásgyakorlás. Ráadásul a személyes találkozások (tapasztalatok, megélések) Jézussal ugyanilyen Istenképet formáltak bennem.


Csak később láttam meg, hogy az egyházban ez mennyire nem egyértelmű. Én tisztelettel hallottam említeni minden más vallást (hozzátéve, hogy de mi Jézus útját választjuk), és hallottam református lelkész szájából azt, hogy „Buddha jól bezabált gombából" és abba halt bele. Nekem sose jutott eszembe, hogy Isten eltilt valamitől, a református gimnáziumban, ahol tanítottam, komolyan hitték egyesek, hogy táncolni vagy tévét nézni ab ovo bűn. Én abban nőttem fel, hogy a más felekezetű az testvér, majd hallottam katolikus gimnáziumban, hogy a keresztény az egyenlő a katolikussal, és a gyerekek megkérdezték, miért is mentem oda tanítani, ha nem vagyok keresztény. A református gimnázium lelkésze pedig pamfleteket írt arról, miért nem testvéreink a katolikusok, a karizmatikusok, miért nem értünk egyet a thaizei mozgalommal - remélem, azóta megírta azt is: „miért vagyunk ilyen kurva egyedül?"


Elkeseredve látom, hogy nem ez a természetes. Indulásától megszűnéséig írtam a www.mindennapi.hu oldalra, többnyire kulturális témában. A cikkek sokszínűek voltak, megjelentek egymásnak eltérő vélemények, és örültem, hogy van ilyen. De azt láttam a kommentekből, hogy két dologra voltak vevők a keresztény testvérek: ha politizálás ürügyén ócsárolni lehet valakit, illetve vödörből halászva nagy vehemenciával lehet téríteni az ebben-másban más felfogású testvéreket. Ment az oltogatást, mint egy „világi oldalon, csak leöntve (sit venia verbo) „szent szarral". Biztos, hogy ez az Isten országa?


Nem hívő barátaim rám csodálkoznak, hogy se megtéríteni nem akarom őket, se nem zsidózok, se nem buzizok. Pedig azt hiszem, ez a természetes. Elmondani és vállalni, ki nekem Jézus, de befogadni azokat az embertársakat is, akik máshogy gondolkodnak. Ha Isten szabad akaratot adott nekik, akkor én hogy jövök ahhoz, hogy ezt felülbíráljam? Jézus nem volt kirekesztő. A tanítványai közt ott volt a gerillaharcosnak nevezhető zelóta Simon (mocskos terrorista), a kollaboráns hátterű volt adószedő Máté (szemét hazaáruló). Meggyógyította a római százados szolgáját (rohadt megszálló), a kánaánita asszony lányát (más vallású, hitetlen, pfujj), szóba állt a prostituáltakkal, és nem a bűneiket olvasta a fejükre, hanem szerette őket. Szerintem ha lett volna meleg a tanítványai között (és ha volt?) azzal is ugyanúgy együtt járt-kelt, együtt evett volna, mint az írástudó, megbecsült Nikodémussal. Erre persze az a válasz, hogy épp szeretetben kell őket figyelmeztetni a bűneikre, bla-bla, meg szeretetből máglyára rakni, hogy az ő örökkévaló lelkük megmeneküljön. Szóval hogy is vagyunk a szeretettel?

 

 

 

 

Január 31.

 

Regényből életbe


Néhány hete kaptam egy levelet, ebből idézek:

Kedves Kiss Judit Ágnes, nem is tudom már, miért kezdtem olvasni a Keresztanyát, de végül is a kedvenc tíz könyvem között kapott helyet. Egyrészt nyilván félfalusi/félvárosi gyerekkorom miatt, másrészt mert - és erre csak később jöttem rá - Csalog Zsolt Parasztregényére emlékeztetett. Elvezetett ismét egy olyan elképesztő hang- és történetélményhez, amilyet utoljára Zsolttól kaptam. [...]De ami a legfontosabb: ebbe a könyvbe Ön - tudtán kívül - engem is beleírt. Vagyis a nevemet... E komikus egybeesésen föllelkesülve írtam a Keresztanyához egy tréfás, fiktív előszót...

És akkor idézek ebből az előszóból, a szerző, Soltész Márton szíves engedelmével.

„A kép persze, amelyet keresztanya 2006 telén rólam festett, nem egészen hűséges. Meg is kérdezték tőlem barátaim, kollégáim, tanítványaim, hogy mi a csudáért is verekedtem én azzal az átkozott Sajgó Misivel? Hogy mi a frászért ütöttem bele az orrom abba a furcsa Romeo és Júlia-történetbe? - és hasonlók. Persze ütöttem volna én a rospicot, mégis énnekem tört belé az orrom, pedig apám, meg a „vén golyvás" nagyapám véleményit kelletett lépten-nyomon képviselnem. [...] Mer odáig még igaz, hogy „mentek föl a cigánysorra vagy a keresztfiamnak, a Soltészék legidősebb fiának, a Marcinak a motorján a tóhoz"(21) - így mondta Keresztanyám. De mán az nem igaz, amit úgy beszél, mintha csak ott járt vón maga is akkor a Hérig Dezső kocsmájában [...] Node azért mégse mondhatok sok rosszat a drága Veron néniről - áldja meg az Isten! -, legfeljebb, hogy nem igen járt az ki a zsúpfedél alól, s csak innet-onnét vette meg az ő nagy értesüléseit. [...] Végül, ha már az a megtisztelő felkérés ért, hogy e kötet második kiadása elé - mint zsanóci tanító - írjak némi kis bevezetőt, akkor keresztanyám mellett szülőanyámnak is föltétlenül köszönetet kell mondanom, mert ha ő nincs, „nincs e költemény". Legalább addig hadd köszönjem a létet, amíg itt vagyok az irodalomban, amíg írok, hisz „csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok". És ha majd írnak tovább, a nevemet újra kitörlik, és újra beírják, akkor már mindig leszek, igen, azt hiszem, erre vágytam gyermekkoromban, én és én között válaszúton, a kezdet kezdetén..."

Megdöbbentő élmény volt, tényleg mintha egy regényalakom elevenedett volna meg. Mindenesetre ez a furcsa névegyezés hozott ismeretségbe Soltész Mártonnal, és elolvastam Csalog Zsolt regényét is. Még jó, hogy csak most, mert annyi hasonlóság van az elbeszélő Eszti néni és az én Veron nénim között, amennyit máshogy nem tudnék elviselni, csak ebben a tudatban, hogy másolásról szó nem lehet, csak az igazság ugyanolyan.

 

 

 

 

Január 26.


Aki nem tud magyarusul


A két arab fickóval a Munkaügyi Központ előtt találkoztam. Vártunk a sorunkra, hogy végre beengedjenek. Szóba elegyedtem pár emberrel, így eléjük kerültem, de szóltam, hogy tudom, hol a helyem, csak beszélgetek. Az egyikük tudott pár szót magyarul, és nagyon jól angolul (ez nem volt igaz az ügyintézőkre). Kérte, segítsek, ha kell. Kiderült, hogy állást keresek. Mi szakmám? Tanár. Meg író, oder was. Az angolul tudó a másik felé intett: „meg tudnád őt tanítani magyarul?" „Miért ne?" A részletekért beültünk egy teázóba. Kiderült, hogy a magas, egyáltalán nem kommunikatív iráni férfi intenzív oktatást szeretne (oké), semmilyen más nyelven nem beszél a perzsán kívül (ööööööö.... oké), és különböző szituációkban kéne tanítanom (ez a lehető legjobb), illetve a lakásán kéne órákat tartanom. (ööööö... biztos, hogy oké?)


Az angolul tudó (egyébként iráni kurd) férfi egy pár percre magunkra hagyott bennünket, a magas, komor perzsa elnézett mellettem (a szemembe sosem), és megkérdezte: are you alone? Ezek után azt mondtam, nyugodtabb volnék, ha egy férfi tanítaná. A kurd biztosított, hogy nem szexről szól a dolog, a nagymenő üzletember és filmes producer tényleg céget akar, mert Magyarország olcsó és gyenge, és tényleg segítség kell neki. Meg kell tanítani neki a nyelvet, tíz napot tölteni vele, utazgatni az országban, megmutatni neki mindent, felvenni a telefonjait. Napi tíz-tizenkét óra, hétvége is. Ő állja a költségeimet. Mennyit kérek? Elgondolkodtam. Mennyiért éri meg ez nekem? Lemondani a versírós csoportjaimat, a találkozóimat, a lovaglást, nem írni, nem lenni a kedvesemmel, hanem kínlódni egy abszolút nem kommunikatív perzsával, aki aztán hónapokra visszamegy Iránba, és egy szóra se fog emlékezni, amit tanult. Mondtam egy bődült nagy összeget, igyekeztem szemrebbenés nélkül, bár gyanús volt, hogy pókerarcban a perzsa a jobb. Sok. Nehéz volt kiszedni belőle, hogy akkor mégis mennyit adna. Mikor leírta az összeget, röhejre fakadtam. Egy kezdő tanár havi fizetése, megkereshetném tíz nap alatt, de ér nekem annyit folyamatosan rendelkezésre állni, és száz órát tölteni valakivel, akiben a szemembe se néz? Ennyiért nem vállalom. „Ez nem munka, hanem üzlet" - mondta a kurd - „Ez a ti hibátok, magyaroké, hogy azt hiszitek, a pénz rossz. Márpedig minden üzlet. Tudod, mitől lesz valaki gazdag? Nem attól, hogy sokat keres, hanem attól, hogy keveset költ." De ha nekem idejön egy pasas azzal, hogy Dubaiban van cége, Kanadában van cége, és arra játszik, hogy Magyarország szegény és gyenge, úgyhogy megkaphatja ennyiért az időmet, az téved. „Ő fizetné az összes költségedet, ebédelni vinne." De engem nem érdekel! Az én időm és életem drágább. Nem vállaltam. Boldogan és pénztelenül csinálom tovább a dolgomat.

 

 


Január 22.

 


Erőltetett naivitás

 

A napokban kedves, fiatal írótársammal beszélgettem. Meséltem neki a riasztó dolgokról, amiket nap mint nap tapasztalok az országban. Mocskolódó, névtelen kommentekről, fenyegetésről és rettegésről, alkuról és hazugságról. Egy darabig figyelmesen hallgatott, bólogatott, aztán óvatosan megkérdezte: ez nálad valami erőltetett naivitás, vagy tényleg? Úgy csinálsz, mintha mindezzel most találkoznál először. A világ ilyen. Én tudom, hogy öt ember, akiben megbízhatok, egyébként pedig nem várok semmi jót, és mindenre föl vagyok készülve.
Tátva maradt a szám, úgy elgondolkoztam. Tényleg, elég sokan mondták már, hogy naiv vagyok, hogy homokba dugom a fejem, hogy játszom a hülyét. De azt hiszem, nem játszom, tényleg hülye vagyok. Vagy naiv. Mert abban hiszek, hogy az emberek alapvetően jót akarnak. Amikor az ellenkezőjét tapasztalom, meghökkenek, elkeseredem, megrémülök, hogy a világ ilyen. De elég egyetlen barát, egy jó ember, hogy újra azt gondoljam: a világ alapvetően jó, csak vannak benne elfuserált, beteg agyú emberek. Abban hiszek, hogy aki nem úgy gondolkodik, mint én, az nem áruló, aki direkt átállt az Erő sötét oldalára. Abban hiszek, hogy a legtöbbször van közös nevező, csak meg kell találni.
Szalóki Ágiról láttam portréműsort a tévében. Ágit szeretem egyébként is, de pl. nem tudtam, hogy az egyik gyerekkoncertjén kiszúrt egy roma kisfiút, akit azóta fogadott keresztfiaként kezel: látogatja, segíti, támogatja. Hány énekes csinál ilyet? Ági csinálja, nem azért, hogy népszerű legyen, hanem mert ez jön belőle. És szerinte is egy csomó segítőkészség van az emberekben. Én abban hiszek, hogy neki van igaza. Hogy az ember is csak akkor támad, ha az életét vagy a kölykét félti, ha nem hagynak neki menekülőutat - ahogy egy normális állat is. Talán mostanában kevés a menekülőút, és túl sokan érzik azt, hogy épp az életüket védik. Talán tudatosítani kéne bennük, hogy mik a fontos és nem fontos dolgok. És hogy mindig van menekülőút.

 

 


január 19.

 


A Bárka-díj


nagyon meglepett. Tudtam, hogy létezik ilyen, de valahogy mégse tudtam, nem volt a tudatomban, szóval egyáltalán nem számítottam rá. És hihetetlenül jólesett. Mostanában annyira azt látom, hogy akkor kapsz valamit, ha majd kérnek cserébe valami mást, Pelikán elvtárs, vagy ha már tettél régebben valami szolgálatot. Én meg nem tettem semmi különöset, csak írtam, amit gondoltam.
Hétfő este lementem Békéscsabára.
Most kérem a szerkesztőket, forduljanak el. Szeretek odamenni. Mindenki kedves, segítőkész, őszintén érdekli őket, mi van velem, mit csinálok. Mintha fontos lennék nekik. És vagy így is van, vagy nagyon jól játsszák.
A hosszúra nyúlt ünnepi est után, ahol pár szó elhangzott rólunk, mint díjazottakról, Fekete Vincéről és rólam, odajött egy MTI-s tudósító hölgy, megkérdezte a nevemet, és hogy tulajdonképpen mit is írok. „Alázatra tanít" - mondta aztán valamelyik szerkesztő. Az MTI-s hírben aztán a nagyobb alázat kedvéért Kiss Ágnes Juditként jelentem meg. Bevallom, nem volt jó érzés.
A díj szép, és nehéz, Vincével fogadtunk, ő azt mondta, egy kiló, maximum tíz-tizenöt dekával több, én azt, hogy legalább másfél. Itthon lemértem a konyhai mérlegen 1571 gramm. Én nyertem, Vince! Kár, hogy nem volt konkrét tétje a fogadásunknak.
Az est után vacsora szűk körben, beszélgetés-borozás, ami azt jelenti, hogy éves alkoholmennyiségemet elfogyasztottam (legalább négy pohár bor!), még nem hevertem ki. A díjat azért hazahoztam, ha nehéz is volt. A zongorán ül.

 

 

 

 

Január 15.


Hangtalanul

 

Néhány napja egy PhD-s szakkollégiumban (az egyszerűség kedvéért nevezem így) voltam meghívott vendégként beszélgetni. Tíz tehetséges fiatalember, többségük természettudós, akik a doktori disszertációjukat írják, érdekesebbnél érdekesebb témákban. A magyar értelmiségi elit, a társadalom szellemi felső tízezre: érdeklődőek, nyitottak, sokoldalúak. Az egyetlen bölcsészen kívül senkinek nem volt róla fogalma, ki vagyok, ami maximum a hiúságomat sérthette (na jó, sértette is rendesen), de egyáltalán nem ismertek senkit a kortárs magyar irodalomból. Amikor felvetettem, hogy Radnótival nem volt vége a magyar irodalomnak, szóba került Nagy László (több mint 30 éve halt meg), és Nemes Nagy Ágnes (több mint húsz).


Azt mondtam nekik, képzeljék, azon a nyelven, amin most mi az asztal körül beszélgetünk, pezsgő, eleven irodalmi élet zajlik, ha csak a saját generációmra gondolok, akkor is. Dragomán Gyurit emlegettem és Grecsó Krisztiánt, mert regényeket olvasnak inkább. Fölvetették, hogy a kortárs művészetet nem lehet érteni. Megnyugtattam, hogy van olyan vonulata a kortárs zenének is, irodalomnak is, táncnak és képzőművészetnek is, ami teljesen jól érthető. És ha ők nem fogadják be, akkor a Blikket és Kiskegyedet olvasó kisemberhez hogyan jussunk el?


Egy kicsit, mintha a lelkükre vették volna, amit mondtam, pedig igazán nem rájuk akartam pirítani. Nem hiszem, hogy nekik kell mentegetőzniük. Csak olyan érzés volt, mintha párna volna a fejünkre szorítva, és onnét kiabálnánk, hogy emberek, vagyunk, alkotunk, és nektek, rólatok! De ha középiskolában nem találkoznak azzal, hogy a magyar kultúra létezik, fejlődik, működik, akkor egyetem alatt vegyészként, orvosként, jogászként már nem fognak vele találkozni. És hogyan találkozzanak vele középiskolában? Nekem is megvannak az emlékeim arról, hogy két héttel az érettségi előtt egy agyonstresszelt, információktól nyüzsgő agyú tizenévesbe próbálok beletölteni még egy óra Weörest, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Vas Istvánt, Örkényt - szinte teljesen reménytelenül.


Egyetértek Kukorelly Endrével (ez ritka), hogy kortárs szemléletű irodalmat kéne tanítani. Egy tizenöt éves diák Balassi és Zrínyi szövegével kínlódik, miközben tökéletesen megértené Jónás Tamást vagy Tóth Krisztát. De amíg az érettségi irodalomtörténetet követel meg, egy tanártól felelőtlenség nem erre képezni a diákokat. Van egy kortárs irodalmi tételük. Hallanak egy nevet: Kertész Imre, Garaczi László, Varró Dani, Vámos Miklós - a magyartanár ízlésétől függően (az idézetek konkrét iskolák konkrét tételei). De ettől nem lesznek olvasók. Azt látom, ma azok vevők a kortárs irodalomra, akikkel a középiskolában megszerettették annyira, hogy figyelemmel követik. Ők tudnak kurrens folyóiratokról, esetleg még olvasnak is egyet-egyet (régi szép idők, mikor legalább a Népszabadságban is volt versrovat!), ők az üdítő kivétel egy-egy felolvasáson, ahol általában írók olvasnak fel íróknak.


Az oktatás felelőssége megkérdőjelezhetetlen. De talán még nagyobb a médiáé. (A boldog emlékű Nyugat 100 és SZÓSZ?!:) című műsorok nézettsége a tévések szerint már-már a kereskedelmi csatornákéval vetekedett.) Ha nem kap nyilvánosságot a ma élő művészet, akkor párna alól kiabálunk, vagy valami hangszigetelt szobából kifelé. Pedig szükség van arra, amit alkotunk. Ha eljut azokhoz, akiknek.

 

 


január 10.

 


Harmadik út?


Gyerekkoromban hallottam, hogy az értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Nem szoktam inni, és el tudok képzelni járhatatlan utakat. De vannak járhatóak is, napok óta ezeken gondolkozom. Talán nem is az értelmiség, hanem a művész számára.


Az egyik, hogy megpróbál a piacról megélni. Ha nem fogyasztható tömegterméket gyárt, akkor ez elég nehéz. Egy ismerősöm (aki autókkal foglalkozik, az öreg, beteg Totoyánkat is ő próbálja további totoyázásra bírni) mindig azt mondja anyagi helyzetemre célozva: "most már írjál valami jót". Egyszer mérges lettem, és megkérdeztem: Miért, eddig csupa szart írtam? Tudom, hogy ő eladható jóra gondol, de olyat nem tudok. A bestseller szerintem más szakma. Eleve nem lehet eltoyotázni egy-egy igekötőn vagy módosítószón órákig, ha valaki könnyedén oda akar rittyenteni egy lektűrt. Másrészt nem biztos, hogy Niki Lauda jó taxis lenne, csak azért, mert ott is autót kell vezetni.

Biztos sokat számítana egy ügynök. Török írónő barátnőm meg is kérdezte Bécsben, van-e menedzserem. Neki van, és minden bevétele 20%-át odaadja neki, mert ő szervezi meg a felolvasásokat, meg minden programot. Mondtam, hogy tudtommal nálunk ilyen nincs, legalábbis az irodalomban (zenész előadóművészeknek van, tudom). Én magamat nem tudom eladni, és el sem tudom képzelni, hogy valaki arra vállalkozik, hogy engem eladjon. Ha mégis, várom a jelentkezőket! A százalékról megegyezünk. Persze piac is kéne hozzá, vagy kereslet, vagy migyhívják. És csak azt tudnám, az a rengeteg kulturális menedzser, akiket évente kidob az egyetem, az mit csinál.


A másik lehetőség az állami támogatási rendszer, amelyhez egyre nehezebb hozzájutni. Díjak, ösztöndíjak, pályázatok. Sok-sok eszkimó, és egyre kevesebb fóka. Lassan ott tartunk, hogy agyonütjük a szomszédunkat, hogy nagyobb eséllyel vadászhassunk. Sajnos az állami támogatások rendszerét átszínezi a (kultúr)politika. Hogy ez baj vagy természetes, nem tudom, de egyre világosabban látom. És nyilván (mint erre felhívták a figyelmemet), a kevésből annak fognak adni, aki nemcsak jó, hanem lojális is. Így pedig elvész magából az alkotóból az a biztonság, hogy a műveit, nem pedig a világnézetét ítélik meg. Hallottam tehetséges és féltehetségű embereket panaszkodni, hogy őket elnyomják, ellehetetlenítik, elkaszálják, mert nem az épp uralkodó ideológiát követik. Vagy úgy volt, vagy nem. És akinek úgy díjazzák a tevékenységét, hogy közben a kulturális vezetés részéről világnézetileg is vállon veregethető, sosem lehet biztos abban, hogy remekműveit vagy remek lojalitását értékelik. Ez talán még ijesztőbb, mint piacra dobódni.

Ha a kultúrpolitika kevésbé avatkozik közvetlenül a támogatási rendszerbe, és a döntéseket ráhagyja különböző szakmai bizottságokra, akkor is számítanak a kapcsolatok. Nem tudom, más országban is így megy-e ez, de mi olyan kis falu vagyunk, hogy mindenki ismer mindenkit. Odáig ez rendben is van, ha két egyformán jó jelölt közül arra szavazok, akit ismerek is, de sajnos van példa arra is, hogy valaki az alkotáshoz kevésbé, a nyomuláshoz annál jobban ért, és arra is, hogy valakiről elismerik, hogy rendkívül tehetséges, de mindenkivel összevész, és személyes ellenszenvből nem születik mellette döntés.


A harmadik út a polgári foglalkozás. Ez más szempontból veszélyes. Ha jól emlékszem, Ariane Mnouskine a Theatre du Soleilben kötelezte a színészeit arra, hogy válasszanak polgári foglalkozást. Így akarta megőrizni a társulatot attól, hogy eladhatóvá akarják tenni magukat, hogy kompromisszumokat kössenek. Kiváló ötlet, csak egy ember nehezen él két életet. Ledolgozott nyolc (vagy ki tudja, hány) óra után máshogy megy ki az ember a színpadra, ül le a gép elé írni, kezd gyakorolni a hangszerén. "Amit meg kell írnod, azt úgyis meg fogod írni" - vigasztalt kedves kollégám. Bár igaza volna. Sokszor éreztem, hogy a reggeli íráskedv, erő, ötlet hogy száll el estére. "Biztos nem is lett volna olyan jó" - vigasztalom magam én is. Mert még mindig ez az egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen jobb írónak lennem, mint amilyen vagyok, és ne kelljen rosszabbnak az üzlet érdekében. Hogy azt hihessem, amit hiszek, és azzal legyek jóban, akivel akarok, ne azzal, akivel kell.

Úgyhogy előre a harmadik úton, ősztől, ha megkérdezik, mivel foglalkozom, rávágom, tanár vagyok, és eltitkolom, ha akarom, hogy évekig magyar író volt a foglalkozásom, a státuszom, a hivatásom.

 

 


2012. január 1.

 

 

Boldogabb évet


...ha szabad kérni-kívánni ilyet. A tavalyi nehéz volt, alig tudtam összeszedni három-négy olyan dolgot, aminek örültem. De éltem, egészséges voltam, nem veszítettem el szerettemet, mi a fenét akarnék még?
Szabad imádkozni ennél is többért?
Aggódom az országomért. Nem értek a gazdasághoz, nem is akarok semmilyen ítéletet mondani ilyen kérdésekben, a külpolitikához sem, sőt, majdnem semmihez, de az egyetlen dologgal kapcsolatban, amihez értek, aggódom.
Az országnak egy focista a miniszter- és egy vívó a köztársasági elnöke. A kultúra, a művészet nem azt jelenti nekik, ami szerintem alkotó és befogadó számára jelentenie kéne. Ez meglátszik. A kultúrától elvesznek idén egymilliárdot, a béka feneke alatt lévő magyar futball most kapott ötöt. Mindennapos testnevelés-órákat vezetnek be, és lenullázták a művészeti nevelést. Nem vagyok a sport ellen, láttam, mit tanít: kitartást, önfegyelmet, az egészséges életmódra nevelés is ránk fér. De azt hiszem, legalább annyira fontos a kultúra, a művészet, ami emberré teszi az embert (sőt, nemzetté a nemzetet, ha valaki ezt kívánja hangsúlyozni.) És a kultúra, a művészet is pénzbe kerül, a művésznek nem hobbija az alkotás és előadás, hanem szakmája és hivatása. A mindenkori államnak pedig ebből illik kivenni a részét.
Nem az a baj, hogy olyan emberek vezetik az országot, akik nem értenek a kultúrához, a művészethez, hogy nem érdekli őket - sokkal nagyobb baj, hogy azt hiszik, értenek hozzá, és nagyon is van céljuk vele.
Azt gondolják, a művészet elsősorban nem a kortárs, hanem a "klasszikus". Persze az a klasszikus vagy kortárs, ami egy adott ideológiát szolgál. Ez az ideológia nem is annyira politikai, hanem ún. "értékközpontú", ami a gyakorlatban azt jelenti: elfogadott művészetnek azt lehet és kell nevezni, amely bizonyos konkrét erkölcsi értéket ad át - sajnos ez az átadás valójában sulykolást jelent. (Oktat-nevel-szórakoztat?) Az erkölcsi értéken kívül más érték (horribile dictu: esztétikai) nem létezik. Azaz ha valaki nem érti az adott művészeti ág nyelvét, az erkölcsi értékrend sulykolását biztosan megérti.
Tehát a művészet ne tegyen fel kérdéseket, ne szembesítsen, ne katarzisélményt adjon, hanem konkrét, falvédőre hímezhető erkölcsi tanítást: Isten, haza, család. De mivel az eszmei mondanivaló fontosabb a művészi megszólalásnál, előfodulhat, hogy Szabolcska Mihály, Túrmezei Erzsébet és Pósa Lajos jelentik az irodalmat, nem pedig Kosztolányi, Ady vagy Weöres.
Voltak történelmi korszakok, amelyeket utólag klasszikusnak lehet emlegetni, ahol a történelem-politika és a művészet összefonódott. Mondjuk a reformkor, ahol a nemzet fogalma kialakult, újdonság volt, Petőfi ezt írja Aranynak: "ha elérjük, hogy a nép az irodalomban uralkodóvá váljon, közel vagyunk ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék." (Lehet, hogy nem szó szerint idéztem.) Ma már ez a fogalom mást jelent, ezt tudnunk kell, elfogadni, alkalmazkodni hozzá. A másik, mostanában felértékelődött korszak, a '30-as évek, ahol az ún. "nemzeti" művészet viszont tünet volt: a Trianon utáni sérülés tünete.
Nincs bajom a "nemzeti" fogalmával. Nincs bajom sok mindennel, amire ezt a jelzőt rá szokták húzni. Nem zavar önmagában a szittyamagyarkodás sem, tőlem hordjanak tarsolylemezt, nemezcsizmát, éljenek jurtában, még tetszik is. Nyilazzanak hátrafelé lóról (én nem tudok), írjanak rovásírással (valaha tudtam), tartsanak rackajuhot, szürkemarhát, hucul lovat, játsszanak magyar népzenét, táncoljanak (én is ezen nőttem föl, és semmi nem áll hozzám közelebb, zenei és tánc-anyanyelvem maradt), ezzel nincs bajom, sőt inkább bánt, ha valaki mást ez zavar. Amitől rettegek, az az, hogy a művészetbe ezek a dolgok úgy kerülnek be, hogy elsöprik a művészi értéket, tehát automatikusan jónak kell tartani mondjuk egy színdarabot, ha belekomponálnak egy magyaros zenei vagy táncmotívumot.
Keresztény vagyok. De ha versnek kell tekintenem szegény Túrmezei Erzsébet vagy Füle Lajos klapanciáit, csak azért, mert Jézusról beszélnek, a hideg kilel. Ezzel az erővel vers egy vőfélyrigmus a töltött káposztáról, mert rímel.
Ha egy dalt istentiszteleten énekelnek, zeneileg nem attól lesz jó. Ha egy festmény Jézus keresztrefeszítését ábrázolja, még nem lesz jó festmény.
Félek, hogy most olyan idők jönnek, ahol erről elfeledkeznek.
Nem fogom megtagadni a nemzeti elköteleződésemet csak azért, mert néhányan ízléstelenül szittyálkodnak a művészetben is, ahogy annak idején a vörös farkat, most a nemzeti trikolor farkat biggyesztik mindennek a végére.
És nem fogom megtagani Jézust csak azért, mert valláserkölccsé akarják silányítani a Vele való személyes kapcsolatot, és azt kell domborítani a művésznek is, hogy ő aztán igazán mélyen hívő, hogy értékeljék a művészetét.
Fordítva is igaz: nem jó a művészeti alkotás csak azért, mert polgárpukkasztó, mert botránykő, mert nagyon überpszeudo-posztmodern, mert keresztre hugyozós.
Tessék megérteni, hogy a művészet ennél öntörvényűbb. És ha valaki ezeket a törvényszerűségeket nem érti, az alázattal tanulgassa. Én se minden művészeti ág nyelvét ismerem, nem vetek meg senkit, aki nem ért valamit. De az kérdezzen, ne pedig utasítson.
Lehet, hogy nincs igazam sok mindenben. Nem vagyok én okos. Hangosan gondolkodom, írásban, kell a tisztázás, tisztulás itt év elején. Senkit ezzel bántani nem akarok. Ha valamit másképp látok később, megírom azt is. És aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

 

 

 

2012. január 03.
Vissza
Hírek
PIM 70 – Írók gyűjteményeiből nyílt kiállítás a Petőfi Irodalmi MúzeumbanNégy saját bemutatót tart a Gyulai Várszínház az új évadban„Híd” hívószóval irodalmi pályázatot hirdet a PestextMegkezdődtek a 33. Jókai-napok Balatonfüreden
Ütőér
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Változatos múlt
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Hajóhíd
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Ex libris
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Versek
Bíró József verseiKürti László verseiSzabados Attila verseiAjlik Csenge versei
Prózák
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Kritikák
Fiú – a háttérben – Kontra Ferenc: A fiú (Elszánt történetek)„Várja a hinni valót” – Lövétei Lázár László: Zákeus fügefájaA betűkre hulló élet – Várady Szabolcs Válogatott verseirőlA szembenézés pillanatai – Molnár Lajos: Ezt elszúrtad
Esszék, tanulmányok
Humor a szégyenpadbanCsehszlovákia (Dél-Szlovákia) 1968-as magyar megszállása Grendel Lajos és Nagy Gáspár műveibenGrendel, a posztmodern realista?Az irodalom kettős emlékezet-funkciójáról
Drámák
Egressy Zoltán: A Cholnoky-kódGyőrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba: Cukorbáj, avagy az édesanya az élet sójaGyőrei Zsolt: A Latabárné fiaFarkas Arnold Levente: A pontos idő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png