Elek Tibor, Egressy Zoltán

Elek Tibor
Jubiláló Portugál, virágzó Sóska
Beszélgetés Egressy Zoltánnal
(részlet)

(...)

       A Sóska, sültkrumpli egészen más világban játszódik, mint a Portugál, konkrétan egy futballöltözőben, mégis sok mindenben rokonítható vele… 

       A Portugál írása közben megszerettem a szűk, zárt tér kínálta lehetőségeket, hogy az egymáshoz feszülő indulatokból végtelen számú lehetőség fakad, de ott még nem volt végletes a dolog, egy kocsmából ki lehet jönni, be lehet menni, nincs totális zártság. A Sóskát közvetlenül ezután írtam. Gondolkodtam, hol van menthetetlenül összezárva három ember. A közeget kerestem itt is először, aztán a helyzetet, nem a történet érdekelt. Sokféle ügyetlenség felmerült, rossz közhelyek, elromló lift például, míg végre eszembe jutott a futballpálya öltözője, amelyben egy bíró és két partjelző számára nincs menekvés, bármi történt korábban vagy történik most köztük, együtt kell maradniuk a meccs miatt. Szünetben mégsem mehetnek haza, mint én egy előadásról. 

       A zárt tér egyszerre ad alkalmat a szereplőknek szembesülni saját életük alapkérdéseivel, és az egymással szemben elkövetett bűneikkel. Csak fokozatosan derül ki, ahogy a darabjaidban általában, hogy az adott helyzeten túl, mi minden fűzi össze őket, csak az első felvonás végén jön rá például a néző, hogy az a Szomorúszájú, akit a két partjelző emleget,s aki elszerette az egyik feleségét, az  éppen a harmadik szereplő, a bíró. 

       Nem árt, ha a szünetre kíváncsian megy ki a néző. A feszültség felkeltésének és fenntartásának vannak praktikus eszközei. A Sóska a gyávaság, az árulás természetéről szól, több síkon. A szerelmi szál csak az egyik, a másik szakmai vonalon fut, mert Szomorúszájú minősíttette vissza Szappant bíróból partjelzővé, most viszont ki van neki szolgáltatva, kell a segítsége, ha nem lesz semmi probléma a meccsen, beveszik-e a FIFA-keretbe. Na, de közben a másik partjelzőnek meg elszerette a nőjét. És most itt vannak ők hárman. Hétköznapi emberek pitiáner problémái nagyítódnak fel egyszerűen azért, mert nekik fontosak. Mindenki lényegesnek tartja a maga gondjait, de mennyire nem érdekel ez másokat. A maga életére asszociálhat a néző, ez a színház lényege: akkor van tétje, ha megérint, ha olyan érzelmekkel találkozol, amelyekre ráismersz a magad életéből. A tragikomédia a legemberszabásúbb műfaj, csak az egyensúlyt nehéz megtalálni az előadások során. Az nem zavar, ha felerősödik valamelyik része, egyébként majdnem mindig a komédia szokott, az viszont igen, ha elhajlik a bohózat vagy a melodráma felé. Rendező kérdése. Igazán csak a színház képes ennek a kettősségnek a megmutatására, ami annyira jelen van az élet minden percében. Hús-vér emberek járkálnak a szemünk előtt. Nagy lehetőség.  

       Kicsit ezzel is összefüggésben kérdezem, hogy vannak-e neked a dráma, a színház megújításával vagy éppen hagyományaival kapcsolatban tudatos törekvéseid? Abban az értelemben például, hogy a drámától hagyományosan elvárták a legutóbbi időkig, hogy legyen egy jó nagy alapkonfliktusa, tetőpontja, megoldása, legyen a végén katarzis stb. Sokan a mai irodalomból általában, nemcsak a drámára gondolva, hiányolják is a katarzist, a mélységet. Megvallom, tulajdonképpen én is, azért is szeretem a Te darabjaidat, mert azokban az is megvan, jelen van, de egészen másképpen, mint régen.