Beszélgetések

 

 Szakacs_Istvan.jpeg
Szakács István Péter
(Dávid Botond fotója)

 

Simó Márton

 

Irodalom nélkül bábukká,

robotokká silányulnánk

Beszélgetés Szakács István Péterrel

 

Szakács István Péter tanár úrnak kicsengettek. Mármint a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumból. Ez azt jelenti – fogalmaz sajátságosan –, hogy most kezdődik az „alkotói szabadsága”. Ez a tény késztetett arra, hogy beszélgessünk eddigi pályájáról, illetve Az angyalok átjárója című kötet megjelenése is, amely az utóbbi harminc év novella és elbeszélés termésének javát tartalmazza.      

 

Székelyudvarhelyen születtél. Az őseid honnan származnak?

 

Ez egy izgalmas, szerteágazó történet. Igazi kalandcsaládregény. Titkokkal, meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal. A felmenőim közt volt szakács, kereskedő, szabadkőműves. Apai ágon az első ismert ősöm Szakács (Zakacz) János Bethlen Gábor udvarában volt szakács és ételkóstoló. Hűségéért és hozzáértéséért a nagy fejedelemtől 1618. november 3.-án Kolozsváron – szenterzsébeti birtokkal járó – nemesi címet kapott. Anyai ágon olasz ősöktől származom: a Tállyánok a 17. században vándoroltak Itáliából Erdélybe. A családi legendárium szerint kereskedők voltak. Rejtély számomra, hogy miért cserélték fel napfényes mediterrán szülőföldjüket a zordon Kárpátok övezte Transzilvániával, s telepedtek le éppen Székelyudvarhelyen. A hétpecsétes titkot, hogy dédapám, Szenterzsébeti Szakáts Péter szabadkőműves volt, nemrég tudtam meg az internetről. Tagja volt annak a marosvásárhelyi polgárokból álló, szűk társaságnak, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Bernády György Marosvásárhely polgármestere lehessen[1]. A sors kegyetlen iróniája, hogy Tállyán nagyapámat az Osztrák–Magyar Monarchia katonájaként az első világháborúban ősei földjére vezényelték, ahol súlyosan megsebesült, örökre elveszítve a szeme világát. Szakáts nagyapám viszont egy kis halláskárosodást leszámítva épen került haza a frontról, s ha rájött a mesélhetnék, órákon át harctéri kalandjaival szórakoztatta a famíliát. Őt és kisebbik öccsét is kitelepítették a kommunista diktatúra kezdetekor. Testvére ráadásul a szamosújvári börtönt és a Duna-deltai munkatábort is megjárta, s talán védőoltásként ható humorérzékének is köszönhette, hogy átvészelte azokat a rettenetes éveket. Anyai nagyapám kisebbik testvére szerencsét próbálni vándorolt ki az Újvilágba, ahol szállodatulajdonosságig vitte, hogy aztán New York kő- és betonrengetegében végképp nyoma vesszen.  Rajta kívül mind anyai, mind apai ágon többen emigráltak, disszidáltak Amerikába és Nyugat-Európába. Az előttem járók közvetlenül, vagy a róluk hallottak alapján, netán transzgenerációs traumaként hatással voltak sorsom, értékrendem, világszemléletem alakulására. Szüleim fontosságára elvesztésükkor döbbentem rá. Három novellásköteten át fontam kétségbeesetten a szavak lengőhídját, hogy átléphessek a haláluk után nyílt szakadékon. 

 

Mesélj a gyerekkorodról! Mi érdekelt elsősorban gyermek- és kamaszkorodban? Milyen tanuló voltál? Volt-e példaképed? Tanár-ideálod?

 

A Rákóczi utcában laktunk. Egy hosszú, félig romos, L alakú házban, melynek az udvara leért a Küküllőig. Nagy kert tartozott hozzá. A gyerekkor Éden kertje. Annál finomabb málnát, mint ami abban a hajdani kertben termett, azóta sem ettem. Az irodalmat kisgyerekként szerettem meg. Nagymamám húga, aki nyugdíjas óvónő volt, a nyár nagy részét nálunk töltötte, s délutánonként, esténként mesét mondott, olvasott nekem. Negyedikes lehettem, amikor profi módon beosztott folytatásokban felolvasta az Egri csillagokat. (A hangoskönyvekről mindig ő jut eszembe.) Az olvasással viszont kezdetben nehezen boldogultam. Hosszú órákon át kínlódtam az ábécéskönyv előtt, hogy azokat a furmányos, apró, fekete jeleket összekössem, szavakká, mondatokká formáljam. A nehézkes rajt után aztán szép lassan belejöttem, idült olvasásfüggővé váltam. Ha hosszabb ideig nem olvashatok, komoly elvonási tüneteim vannak. Stílusosan a Kétévi vakációval kezdtem, aztán jött a többi Verne-könyv és az indiánregények. Az olvasás mellett sokat kószáltam a közeli Kuvaron, és a város mellett húzódó Budváron. Szenvedélyes kincskereső, a múlt rejtélyes nyomait kutató kamasz voltam. Az 1–8. osztályt a tanítóképzőhöz tartozó általános iskolában végeztem. Jó tanulónak számítottam. Nyolcadik után a Gimibe felvételiztem. (Akkor Dr. Petru Groza Líceum volt a neve.) Humán osztályba jártam. Kedvenc tanárom, egyben tanár-példaképem Murányi János franciaszakos tanár volt. Nagy műveltségű, kitűnő pedagógus. Lelkiismeretes, közvetlen, nyitott személyiség, aki a diákban az embert is meglátta. A barátságunk azóta is tart.

 

Mikor dőlt el, hogy a BBTE Bölcsészkarára felvételizel? Egyből ment? A hetvenes évek közepén, vagy inkább második felében még egész népes csoportok indultak ahhoz képest, ami aztán a nyolcvanas évek elején bekövetkezett.

 

Tizenegyedikes koromban határoztam el, hogy francia–magyar szakra megyek. Itt jön képbe az idegenlégió, amint az egy valamirevaló kalandregényben joggal elvárható. Nélküle biztosan másként alakult volna a sorsom. Anyai nagyanyám öccse Székelykeresztúrról Franciaországba emigrálva felcsapott legionáriusnak. Leszerelése után Marseille-ben telepedett le, és befogadta az unokahúgát, aki az ő, szintén keresztúri származású, idegenlégiós bajtársához ment férjhez. Bijou, így becézték az unokahúgot, lett az én egyik keresztanyám, aki kisgyerekkoromtól fogva név- és születésnapomra, húsvétra és karácsonyra francia könyvekkel ajándékozott meg. (Az ő édesanyja volt különben az a nyugdíjas óvónéni, aki a magyar irodalmat megszerettette velem. Nekik köszönhetően találkozott bennem a magyar és a francia irodalom.) A tőle kapott szépirodalmi, filozófiai, művelődéstörténeti könyvek idővel könyvtárnyi gyűjteménnyé gyarapodtak. Mindezt azért részletezem, hogy érzékeltessem, számomra a francia franciaságot is jelent. Műveltséget, kifinomultságot, szellemi eleganciát. Mindazon értékeket, amelyek mostanság veszni látszanak. Először tizenhét évesen voltam a rokonaimnál, Dél-Franciaországban. Beavató utazás volt ez, életem meghatározó élménye. Egy évvel később viszont az egyetemi felvételin (ha jól emlékszem, 150-en jelentkeztünk 25 helyre) simán elvágtak. Mert hiába volt meg a motivációm, s beszéltem jól franciául, a nyelvtani ismereteim hiányosak voltak. Nem részletezem két további felvételis fiaskómat. Tény, hogy negyedik próbálkozásra jutottam be – helycserével magyar–francia szakra. Addig érettségi diplomával helyettesítő tanárként falun tanítottam. De cseppet sem bánom, hogy így történt. A kudarcok megerősítettek. Rászoktam a kitartó, céltudatos, rendszeres munkára, aminek később az egyetemen nagy hasznát vettem.

 

Milyen volt az egyetemi élet akkor Kolozsváron? Kikre emlékszel szívesen? Tanárokra és kollégákra gondolok. Ezek meghatározó tanár–diák kapcsolatok voltak? A kollegiális viszonyok mellett barátságok is jöttek létre?

 

Ősszel jóleső izgalommal utaztam fel Kolozsvárra, és várakozással telve ültem be az Egyetemiek Házában (ma Akadémiai Kollégium) tartott tanévnyitóra. Csupa fül voltam. Egy idő után azonban zavarni kezdett, hogy a szónokok egyfolytában a műszaki egyetem fontosságáról beszélnek, s rólunk, filológusokról, humán szakosokról egy árva szót sem ejtenek. Már-már azon voltam, hogy nemtetszésemnek adok hangot, amikor kiderült, hogy eltévesztettem a címet: a műszaki egyetem évnyitójára mentem. E fatális tévedés miatt valójában csak másnaptól kezdődött el számomra az egyetemi élet. A kolozsvári évek során találtam jobbik önmagamra. Rendeződött értelmes, összefüggő ábrává a bennem addig darabokban, szanaszét heverő puzzle. A hajdani Marianum helyén működő „Filóra” szellemi otthonomként emlékszem. Kiváló tanáraink voltak. Rohonyi Zoltán finom iróniával átszőtt előadásaival bűvölt el. Láng Gusztáv könnyedségével, érdekfeszítő magyarázataival. Cs. Gyimesi Éva érzelmi intelligenciája, műértelmező empátiája lenyűgözött. Ő az egyetemesség felől közelítette meg a partikulárist. A világirodalom felől az erdélyi magyar irodalmat. Nem csak korszerű, időtálló ismereteket adtak át, de hivatástudatra is neveltek. Mi pedig igyekeztünk megfelelni az elvárásaiknak. Tanáraink egybehangzó véleménye szerint kitűnő évfolyam voltunk. A négy esztendő alatt hosszú távú barátságok is születtek. Sánduly Lajos zeteváraljai kollegámmal komasági viszonyba keveredtem. Kovács András Ferenccel irodalmi rendezvényeken találkozom. Tündéri kolleganőim egyikével-másikával is az irodalom hoz össze néhanapján. Ilyenkor az idő csalóka varázsának köszönhetően úgy tűnik, mintha közben nem telt volna el kis híján negyven esztendő. 

 

Milyen város volt akkor Kolozsvár?

 

Különbözött a mostanitól. Ez a mostani pörgős, fiatalos, sokszínű. Akkor a szürkeség uralta. Az óváros elhanyagoltsága szembetűnően jelezte a rendszer azon igyekezetét, hogy megszabaduljon a múlttól. S ezt cinikusan a romboló időre bízták. Mégis ahányszor csak hazulról jövet a Feleki-tetőről lefele tartó buszból megpillantottam a völgyben terpeszkedő kő- és betonrengeteget, közepén a Szent Mihály-templom magasba törő tornyával, ugyanaz a jóleső izgalom fogott el, mint a sikeres felvételi utáni ideérkezésemkor.

 

 Azt tartják rólad, hogy a pedagógusi munka mellett kezdtél írni. Főleg prózát. Viszont, ha jobban utánanézünk, írtál és közöltél rövidprózákat már ekkor is. Hol jelentkeztél szívesebben? Az Utunkban? Az Igaz Szóban? Az Ifjúmunkásban?

 

Nem készültem írónak. Középiskolásként ugyan, mint oly sokan, én is próbálkoztam versírással (szerelem, a lét kilátástalanága, miegymás), de ez amolyan életkori sajátosságnak bizonyult, a kamaszkor velejárójának, mint az arcbőrön sarjadó pattanások. Az egyetemen nem volt semmiféle B tervem. Figyeltem az előadásokon, írtam a szemináriumi dolgozatokat, tudományos konferenciákon vettem részt. Egyesek szerint mintadiák voltam, mások szerint stréber. Első nyomtatásban megjelent írásom is a tanultakhoz kapcsolódik, egy miniesszé Arany János egyetemességéről, világirodalmi tájékozottságáról.[2] Az államvizsga dolgozatomat viszont a magyar tanszék megrökönyödésére Rejtő Jenő műveiből írtam. Lehet, hogy nem is voltam annyira mintadiák vagy stréber…

 

Diplomaszerzés után hova kerültél? Mennyi időbe tellett, míg szülővárosodban el tudtál helyezkedni? A környező falvakban tanítottál, vagy eredetileg a Regátba kaptál kinevezést?

 

Négyévi tanulmányi eredményeim alapján szülővárosom 6-os számú általános iskoláját választhattam (ma az iskola Bethlen Gábor nevét viseli, akinek – minő egybeesés! – fontos szerepe volt családom múltjában.) Akkoriban nagy szó volt magyar településre, még nagyobb magyar városba kerülni. A frissen végzettek többségét isten háta mögötti román falvakba suvasztották, székelyesen szólva. A 6-os iskola nem sokkal egyetemi éveim előtt épült a Bethlen-negyedben. Igazi pedagógiai nagyüzem volt kb. kétezer diákkal, száznál több pedagógussal. Bár két melléképülete is volt, mégis alig fértünk benne. Az egyik a hajdani szülészet eredetileg polgári villának tervezett épülete volt. Megadatott számomra az az abszurd helyzet, hogy abban az osztályteremben taníthattam, amelyikben a világra jöttem. Ebben a három váltásban működő iskolában lett belőlem tanár. S ha már ennél a vallomásnál tartok, hadd mondjam el, hogy szerintem egy jó tanárnak a szakmai kompetencia mellett empátiája és humorérzéke is kell hogy legyen. Tudnia kell éreztetni a tanítványaival, hogy fontosak a számára.  E tanári hitvallás szerint igyekeztem nevelni, tanítani pedagógusi pályám során. Nosztalgiával gondolok a 6-os iskolában töltött időszakra. Az őszi erdeigyümölcs-gyűjtésekre, a fergeteges nő- és pedagógusnapi bulikra, a téli áramszünetekre, amikor az utolsó tanórákról a sötétben kellett kibotorkálnunk az iskolából. A pedagógusélet humoreszkek írására késztetett. Ezeket az említett ünnepségeken olvastam fel. Válogatás is készült belőlük 50 példányban.[3] (Mondanom sem kell, hogy ezek ma már becses irodalmi ritkaságoknak számítanak a gyűjtők körében.) Kilenc évvel később, 1993-ban, versenyvizsgával kerültem hajdani középiskolámba, a már Tamási Áron nevét viselő Gimibe. Akkoriban a doktori értekezésemen dolgoztam éppen. Szakirányítom, Cs. Gyimesi Éva a BBTE magyar tanszékének vezetőjeként egyetemi katedrát ajánlott föl nekem, de én nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy annyi év után – ahogyan azt a krimikben olvasni –, visszatérjek a tett színhelyére. Huszonkilenc esztendő gimis katedrakoptatása után úgy érzem, hogy sikerült diákjaim többségével megszerettetnem az irodalmat. Hogy ők is krónikus olvasásfüggőkké váltak. Számításaim szerint harmincötnél több tanítványomból lett magyartanár, s van közöttük elismert költő, író, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész is.   

 

A rendszerváltozás pillanatában úgy emlékszem rád, hogy bekapcsolódtál azonnal a megpezsdülő kulturális életbe, a sajtómunkába is. Mely lapoknak írtál akkoriban publicisztikákat? Kinek az ötlete volt az Ablak című folyóirat és a kiadó? Ebben a „kisebbségtudományi szemlében” milyen feladatokat vállaltál? Voltak kiváló tematikus számok, de aztán pár év múltán elsorvadt a tevékenység. Mi volt ennek az oka? Az érdektelenség? A pénzszűke? Vagy egyszerűen az a tény, hogy a szerkesztőség nem lakott egyetemi városban, amely egyben a kultúra és a tudományos élet valamiféle centruma is? Ebből az időszakból melyik fegyvertényed a legemlékezetesebb? Mire vagy a legbüszkébb?

 

A rendszerváltás euforikus légkörében újságok, lapok, folyóiratok sora jelent meg. Még egy olyan kisvárosban is, mint Székelyudvarhely, több médium látott napvilágot. Első publicisztikai írásaimat a Hídfő című újságban közölték. Az Ablak ötlete Majla Sándor költő fejéből pattant ki, s én a folyóirat egyik szerkesztője voltam. Érdekes, igényes vállalkozás volt. A negyedévenként megjelenő folyóirat a kisebbségek, hangsúlyosan az anyaország határain kívül élő magyarok társadalmi, kulturális életébe, irodalmába nyújtott betekintést, de a hollandiai frízekről is volt szó benne. Mindössze nyolc szám jelent meg. A felsorolt okok mind közrejátszottak a folyóirat megszűnésében. Hogy mire vagyok büszke ebből az időszakból? Nem is tudom. A lelkesedésre, az örömre, hogy végre szabadon lehetett szólni és írni, annál inkább emlékszem.     

 

Az az érzésem, hogy ezzel párhuzamosan mindvégig írtál. Mikorra gyűlt össze annyi prózád, hogy előhozakodjál vele? Könnyen ment? Vagy akkor nehéz volt kiadót keresni?

 

Az írással és írói indulásommal kapcsolatban hadd idézhessem egy régebbi és egy újabb keletű, kiadói kérésre írt magyarázatomat. „A nyolcvanas évek második felétől – a diktatúra legsötétebb időszakában – kezdett el foglalkoztatni az írás gondolata; szellemi légszomjam csillapításáért, menekülésként, a kiszolgáltatottság miatt érzett düh levezetéséért vagy egyszerűen intellektuális kalandvágyból kezdtem el írni, magam sem tudom már.”[4] S tizennyolc évvel később: „Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. Idestova harminc esztendeje a saját bőrömön tapasztalom, hogy az irodalom útvesztő, óvóhely, játszótér. Pokol. Purgatórium. Paradicsom.[5] Első novellám, A vakok városa a budapesti Tekintet című folyóiratban jelent meg. Ezt követően novellát, elbeszélést erdélyi folyóiratokban (Helikon, Látó, Székelyföld) közöltem. Nem sokkal a Látó nívódíja után, 1996-ban jelent meg első novelláskötetem, a Francia tavasz a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál.

 

A tanári munka és az írás mellett irodalomtörténészi munkát is végeztél. Egyrészt az emigráns-irodalmat kutattad, másrészt Wass Albert munkásságát. Hogy fért össze egymással ez a két téma? Hogyan dolgoztál? Könyvtárakba járták, személyekkel ismerkedtél? Utána utaztál a témának?

 szavak_prerijen.JPG

A kilencvenes évek elején jelentkeztem doktori képzésre. Témaként a nyugati, s azon belül a kanadai magyar irodalmat választottam. Ebben közrejátszott az is, hogy rokonságom egy része nyugatra emigrált vagy disszidált. Így nemcsak a Szabad Európa Rádión keresztül, de a velünk való levelezés s a franciaországi utazásaim révén is fogalmat alkothattam a vasfüggönyön túli világról. Kutatóként az érdekelt, hogy mi történik akkor, ha az írók, költők hátrahagyják hazájukat. Hogy az irodalom sajátos kommunikációként hogyan működhet idegen társadalmi, nyelvi, kulturális közegben. Hogy az írástudóknak a szabadságért cserébe milyen árat kell fizetniük. Másfél hónapot tölthettem Kanadában. Bisztray Györgynek, a Torontói Egyetem magyar tanszéke vezetőjének jóvoltából az egyetemi könyvár magyar vonatkozású gyűjteményét tanulmányozhattam. Munkám során kapcsolatba kerültem a kanadai magyar kulturális élet meghatározó képviselőivel, barátokra tettem szert. A dolgozat könyv formájában Dávid Gyula értő, gondos szerkesztésében jelent meg.[6] Wass Albertről először gyerekkoromban hallottam Szakáts nagyapám másik, Amerikába emigrált öccsének a feleségétől, aki az Amerika Hangja (VOA) magyar adásának a munkatársa volt. Egyik erdélyi látogatásakor beszélt a Floridába települt író Elvásik a veres csillag című regényéről. (Emlékszem, hogy az 1965-ben megjelent regény címétől megborzongtam. Még most is a hátamon futkos a hideg, ha arra gondolok, hogy az erdélyi magyarság sorsát szívén viselő író cirka negyed századdal a kommunizmus bukása előtt megjósolta az örökkévalónak hirdetett rendszer bukását.) Aztán a kétezres évek elején a bögözi iskola névadási hercehurcájával kapcsolatban (Wass Albertről akarták elnevezni az iskolát), a Hargita Megyei Tanfelügyelőség részéről felkértek, hogy nézzek utána a román állam Wass Albert elleni vádjainak. A tanfelügyelőség révén hozzájuthattam a per anyagának egy részéhez. Ebből a kevésből is világosan kitűnt, hogy klasszikus koncepciós perről van szó. A cél az erdélyi magyarság megfélemlítése volt. A tanfelügyelői megbízást követően állt össze az író Rövid önéletrajzát is tartalmazó könyvecske.[7]    

 

Abbamaradt-e a filológusi munka? Vagy vannak olyan témáid, amelyeket most szívesen elővennél?

 

Visszagondolva nagy merészség volt a doktori témaválasztásom. A Szavak prérijén valójában bevezetés. Vázlatos képet ad a kanadai magyarság társadalmi, kulturális, irodalmi életéről a kezdetektől az 1989-es változásokig. Ez az áttekintés részletezést, elmélyülést igényel. Kutatócsoport kellene hozzá. A tanítás és az írás mellett sem időm, sem lehetőségem nem volt a folytatásra. Pedig a rövid pályaképek mellett jó lett volna a jelentősebb alkotók közül valamelyikük monográfiáját megírni. Választott kutatási területemnek azonban mégsem fordítottam teljesen hátat. Több recenziót, esszét írtam az 1956-ban Nyugatra disszidált s a rendszerváltás után hazatért Ferdinandy György mesterien megírt, emlékeit variáló rövidprózájáról.   

 

Novellák, elbeszélések bukkannak fel minden írói állomásodon, minden kötetben. Jól megírt, míves munkák, amelyekben mindig van egy-egy csavar, furcsa kanyar, amely emlékezetessé teszi őket, hiszen a valóságból átviszik az olvasót egy fantáziavilágba, amely ugyan kísértetiesen hasonlít a rendesre, de mégis más, virtuális. Vannak-e mestereid, akiket fiatalkorodban szívesen olvastál? Esetleg hatottak rád?

 

angyalok.jpgAz angyalok átjárója című, válogatott novellákat és elbeszéléseket tartalmazó kötetemben „egybeláthatnak” az olvasóim. Bálint Tamás értelmezése szerint: „(…) az lehet az olvasó érzése, ahogyan halad át az újabb és újabb novellákon, hogy egy teljesen koherens, egyenletesen felépülő és haladó szövegkonstrukcióval van dolga. Elsőre nem is igazán tudtam eldönteni, bosszankodjam-e azon, hogy mintha többször megjelennének ugyanazok az elemek a különálló (és a megírásukat tekintve, egymástól akár évtizedekre levő) szövegekben, mintha a hosszú idő alatt a szerző nem fejlődött volna, hanem ugyanott toporogna – míg végül arra kellett rájönnöm, hogy eleve már az induláskor (…) magasra tette a lécet, és folyamatosan kiemelkedő színvonalon alkot azóta is.”[8] A kötet összeállítása közben – mintegy kívülállóként – engem is meglepett a témák, motívumok ismétlődésének partitúrája. Végül is ez természetes. Az első mondattól az utolsóig ugyanazt a könyvet írjuk, még ha olykor ezt nem is vesszük észre. Igen, ezekben a történetekben csavarok, váratlan fordulatok, megfejtésre váró titkok vannak, ahogyan az életben is. A valóság többszintű, transzcendentális. Mi maradna belőlünk képzeletünk, álmaink, vágyaink, félelmeink és reményeink nélkül? A válasz ijesztő: nélkülük bábukká, robotokká silányulnánk. Az irodalom a lelket tartja bennünk. Emberi mivoltunkat erősíti. Már említettem, tanítás közben kezdtem el írni. Ami a mestereimet illeti, olvasás közben minden írótól tanulhat valamit az ember. Alkalomadtán azt is, hogyan ne írjon. A dél-amerikai triász, Borges, Cortázar, Márquez írói világa nem csak másokra, de rám is nagy hatással volt. 

 

Vannak-e friss írásaid? Netán készülő új kötet is feltűnhet a láthatáron?

 

Igen. Kiadásra kész novellás- és elbeszéléskötetem is. Jelenleg egy olyan humoreszkgyűjteményen dolgozom, amely Karinthy Frigyes Tanár úr, kérem című nagy sikerű könyvének tükörképeként tanári nézőpontból mutatja be az iskola világát.. A címe: Tanár vagyok, kérem, s már több fejezete is megjelent az Előretolt Helyőrségben.

 

Vonz-e még a tanári pálya? Vagy annyi írói és tudományos terved van, hogy végre „kiszaladhatod” magad? Regény? Dráma?

 

Szerintem, aki tanár, az is marad. Hogy az általad említett műfajokat illetően mi a helyzet, azt még frissiben nem tudom. Apropó drámai műfaj, skót alteregóm, Steven Cook gimis tanári pályafutásom során tizenöt farsangi komédiát írt játszani szerető kollégáim számára, melyeket telt házas előadásokon, hálás diákközönségünk előtt mutattak be mindannyiunk örömére. Ezek egy része könyv formájában is megjelent.[9] (Steven Cook visszavonulása után – a közvélemény nyomására – kénytelen voltam az én nevem alatt is három komédiát írni.) 

 

Hogy érzed, mennyit sikerült megvalósítanod eredeti elképzeléseidből? Ma másképp kezdenéd az egészet, ha most lennél a pályád elején? Jól érzed-e magad Udvarhelyen? Elköltöznél egy nagyobb városba? Vagy valamelyik közeli falu vonz?

 

Erről a tanítványaimat, az olvasóimat kellene megkérdezni. Nem tudom, hogyan kezdeném újra, de hogy a kalandvágyamra hallgatnék, az biztos. Szeretem Székelyudvarhelyt. Ha eddig még nem derült volna ki, most elárulom: lokálpatrióta világpolgárnak tartom magam. Ha viszont valakinek van egy elfogadható falusi ajánlata, kisebb ház, kerttel, málnabokrokkal, keressen meg.



[1] Fodor János: Egy amerikai út tapasztalatai – Bernády György 1911-es tanulmányútja. In: Magyar Kisebbség: Nemzetpolitikai Szemle 2017.

[2] Szintézisek vonzásában. In: Igaz Szó, 1982/10.

[3] Isteni Színjáték, avagy amiről még Dante is hallgatott. Neurópa Kiadó, 1993.

[4] In: Jerikói lonc. Kráter, 2003.

[5] In: Az angyalok átjárója. Válogatott novellák, elbeszélések. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.

[6] Szavak prérijén. a kanadai magyar irodalom egy évszázada. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.

[7] A vádlott neve Wass Albert. Litera, Székelyudvarhely, 2002.

[8] Az angyalok átjárója. In: Előretolt helyőrség, 2022, március.

[9] Gimicsodavilág. Farsangi komédiák 2002–2011. Infoprint, Székelyudvarhely, 2012.

 

Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.


Főoldal

2023. január 16.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: Búcsúzó
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png