Major László
Nibelungok fordításban és újraírva
Beszélgetés Márton Lászlóval
A Nibelung-ének fordításáért és teljes írói életművéért Artisjus Irodalmi Nagydíjjal tüntették ki idén. Mit jelent önnek ez az elismerés?
Mindig örülök, ha egy intézmény elismeri a munkámat, és ezt a rendelkezésére álló díjjal jelzi. Nagy öröm számomra az Artisjus Irodalmi Nagydíj, és büszke vagyok rá. Ugyanezt elmondhatom előző díjamról, a Bárka-díjról is. Az is közös a két díjban, hogy sajnos nem lehettem jelen a díjátadón, mert eddig nem került rá sor: a járvány miatt nem lehetett megtartani. Mindnyájan reméljük – a szervezők is, én is –, hogy ezt még pótoljuk. Még valami összeköti a két díjat: mindkettőnek van valami köze A Nibelung-énekhez. Az Artisjus ennek fordítására adta a díjat, a Bárka pedig az idén kezdte folytatásokban közölni a nagy elbeszélő költemény színpadi változatát. Ugyanis időközben azt is megírtam. Az, hogy a Bárka szerkesztősége ilyen nagyszabású közlésre vállalkozott, ugyanolyan öröm és megtiszteltetés számomra, mint az említett díjak.
Korábban Walther von der Vogelweide verseit is átültette magyarra, majd a szintén középkori Nibelungenlieddel kezdett foglalkozni. Miért fordult ismét e korszak felé?
Hozzáteszem, hogy előzőleg még egy nagy művet, Gottfried von Strassburg Trisztán és Izolda-regényét is lefordítottam, csak az nem vált közismertté, mert nem került könyvesbolti forgalomba (de egyszer még arra is sor kerül). Mindhárom szerző – Walther, Gottfried és A Nibelung-ének ismeretlen, névtelen szerzője – a XIII. század elején élt és alkotott. Mindhármójukhoz íróként, késői pályatársként közelítettem, és mindhármuk művében a modern írói törekvések előzményét láttam. A Trisztán és Izolda a modern lélektani regény előfutára: olyan, mint egy középkori Bovaryné vagy Anna Karenina. Walther életművét, mind a közéleti-politikai, mind a szerelmi költészetét az a fajta autofikció teszi izgalmassá, amelyet manapság Knausgard prózájában szokás ünnepelni, csak éppen a középkori kollégánál több a költészet. A Nibelung-ének pedig a modern történelmi regényt előlegezi meg. Úgy fest nagyívű freskót a korabeli – elvileg népvándorláskori, valójában keresztes háborúk korabeli – Európáról, hogy megmutatja, milyen tragikus különböző civilizációk találkozása, ha nem értik meg egymást, és összecsapás lesz belőle. Az ilyen felismerésekből én íróként is sok erőt és ösztönzést kapok.
Mai magyar nyelven szólaltatja meg a középfelnémet nyelven íródott elbeszélő költeményt. Milyen nehézségekkel szembesült a fordítás során?
Ne feledjük, hogy a középkori szerzők a kortársaikhoz szóltak, akkori viszonyokhoz képest korszerű, modern nyelven. A súly- és hosszmértékekkel, a korabeli harcászati és jogi szakkifejezésekkel éppen eléggé archaikus hangulata lesz egy nyolcszáz évvel ezelőtti szövegnek. – A fordítói nehézségek minden szerző és mű esetében másfélék. Walther von der Vogelweide esetében nem mindig egyértelmű, mire gondolhatott a költő. Egy egyszerű példa: az egyik verse a „halm” és a „bone” vetélkedéséről szól, azt állítja, hogy az előbbi jobb az utóbbinál. A „bone” egyértelmű, babot jelent. A „halm” viszont jelenthet fűszálat is, búzaszálat is. Utóbbi esetben Walther azt állítja: a kenyér jobb, mint a bab, mert a bab dohos és zsizsikes. Ez nem valami erős állítás. A másik esetben arról van szó, hogy Walther lovának jobb dolga van, mint a költőnek, mert a ló friss füvet legel, míg Walther dohos és zsizsikes babon tengődik. Ez a vándorló költő nyomorúságáról szól, egyszerre ironikus és tragikus versmondat.
Mennyiben befolyásolta munkáját, hogy A Nibelung-ének fordításakor – ellentétben Walther von der Vogelweide és Gottfried von Strassburg műveivel – nem tudott konkrét szerzővel azonosulni?
Mit jelent az, hogy egy középkori költőnek ismerjük a nevét? Nem sokat. Gottfried von Strassburg esetében azt, hogy Gottfriednek keresztelték, és van valami köze Strassburghoz. Ott született, vagy odaköltözött és ott lakott, esetleg egyik sem, de birtokolt ott egy ingatlant. Az ő esetében legalább a városnév biztos támpont, ezen kívül semmit sem tudunk róla. Walther esetében még nagyobb a bizonytalanság. A Vogelweide, azaz „madárlegelő” olyan erdei tisztást jelentett, ahol az elejtett vadak beleit és zsigereit kirakták jutalmul a vadászsólymoknak. Később jelentette az ideépülő tanyát, falut is. Ilyen nevű hely igen sok volt a régi Németországban, úgyhogy Waltherről csak azt tudjuk, amit ő maga mond el a verseiben magáról. De mi garantálja azt, hogy a verseiben igazat mond? Csak egy példa: egy helyütt azt állítja, hogy negyven éve foglalkozik költészettel. Ebből a tudósok arra következtetnek, hogy hatvanéves kora körül írhatta ezt a verset, és magas életkort ért meg. De mi van, ha ez költői túlzás vagy szerepjáték? A Nibelung-ének szerzője esetében az is rejtély, hogy miért nem maradt fenn a neve, és ebben a rejtélyben valami drámai dolog sejthető, például súlyos kegyvesztettség. Nem érdemes találgatni. Fontosabb, hogy sok minden kiderül róla magából a műből. Például az, hogy mi nem volt. Nem volt pap, noha művelt ember volt: költői univerzumában nincs helye Istennek. Nem volt udvaronc: közelről látta az udvari életet, de mélységesen megvetette. Nem volt katona: jól ismerte a fegyvereket és a harcászatot, ugyanakkor irtózott a vérontástól. Mégis szinte kizárólag erről szól műve második fele. Én egy ilyen szerzővel messzemenően tudok azonosulni, akkor is, ha nem tudom a nevét.
A fordítói tevékenység – különösen, ha évekig tartó munkafolyamatról van szó, mint A Nibelung-ének esetében – miképpen hat vissza szépírói törekvéseire? A beszélgetés elején említett dráma tekintetében nyilvánvaló a fordítói munka inspiráló hatása. Milyen impulzusokat emelne még ki?
A fordításból adódó tanulság, többlettudás sohasem tematikus. Most látszólag ellentmondok önmagamnak, mert például sohasem írtam volna meg a Nibelung-drámát, ha nem előzi meg a fordítói munka. Igen ám, de nem a fordítói tanulságokat vittem színpadra, hanem a mű cselekményéből adódó drámai potenciált, vagyis kihasználtam azt a körülményt, hogy egyszerre ismerem részletekbe menően a nagy elbeszélő költeményt, és van egységes áttekintésem róla. Ezt pedig egy alapos, elemző jellegű olvasás is lehetővé teheti. A fordításból eredő útmutatás másmilyen. Goethe Faustjának lefordítása után nem az jutott eszembe, hogy írjak egy emberiség-drámát, lehetőleg tudóssal és ördöggel, hanem valami egész más. Nevezetesen az: ha van egy nagyszabású koncepciója egy írónak, és beletörik a bicskája, nincs semmi baj. Mindössze várni kell tíz-húsz évet, és akkor újra nekirugaszkodni. Ha akkor sem sikerül befejezni vagy tető alá hozni a művet, akkor várni kell további tíz-húsz évet, és nem feladni a tervet, nem elkopni, nem elszürkülni. A harmadik vagy a negyedik munkafázis után meglesz. Ehhez persze ajánlatos viszonylag sokáig élni. A Nibelung-ének egyik legfőbb tanulsága számomra a kompozíció nagyvonalúsága volt, az, hogy az ismeretlen szerző a szereplők mozgatása révén egyszersmind átvezeti őket a mitológiából a történelembe. Ez egy zseniális ötlet, ilyesmi csak egy Homérosz vagy Tolsztoj nagyságrendű elbeszélőnek jut az eszébe. A másik fontos tanulság a szerző nagyvonalúsága. Az első rész végén, amikor már nincs szüksége Brünhildre, kiiktatja a cselekményből. Nem vacakol a nőalak elbeszélői lezárásával, nem írja le a halálát vagy távozását a wormsi udvarból, hanem egyszerűen és nagyvonalúan elfeledkezik róla. Egy kisebb írónál az ilyesmi bosszantó hiba volna, nála nagyszerű lelemény. Vagy nézzük Siegfried alakját. A történet elején, akár egy illemtudó kisfiú, megkéri anyukáját, Sieglinde királynőt, hogy csináltasson neki szép ruhát a lovaggá avatására. Ugyanez a Siegfried még előzőleg megölte a sárkányt, megfürdött a vérében, amely sebezhetetlenné tette, lekaszabolt tizenkét óriást, leigázta a Nibelungok népét, és megkaparintotta a kincsüket. Ez bizony két különböző személy, de a szerző nagyvonalúan összegyúrta őket. Ha az események lineáris elrendezésével piszmogott volna, az legalább ezer plusz strófa lett volna. Ilyesmiket érdemes egy mai szerzőnek megtanulni a régi pályatárstól.
A székesfehérvári Vörösmarty Színház felkérésére Darvasi Lászlóval, Tasnádi Istvánnal és Závada Pállal közösen megírták Az ember tragédiája modern kori folytatását, Az ember tragédiája 2.0-t. Hogyan látta továbbgondolhatónak Madách klasszikusát? Milyen volt a közös alkotómunka?
Ez négy szerző és négy rendező közös munkája volt. A rendezők: Szikora János, Hargitai Iván, Bagó Bertalan és Horváth Csaba. Ez már nyolc. Ne feledkezzünk meg a dramaturgról, Perczel Enikőről, aki mindnyájunknak sokat segített. Ez már kilenc. A koncepció az volt, hogy a társulat minden színésze kap legalább egy szerepet, vagyis adjuk hozzá a kilenchez az összes színészt. Egyébként a szerzők és a rendezők párosával dolgoztak. Darvasi Szikorával, Závada Hargitaival, Tasnádi Bagóval, én Horváth Csabával működtem együtt. Az én helyzetem annyival volt bonyolultabb a többiekénél, hogy van egy keretjáték, azt is én írtam, és azt Szikora rendezte, úgyhogy én két rendezővel dolgoztam. Innentől csak a saját munkámról beszélek. Nekem fontos volt, hogy Csabával közösen hozzuk meg a lényeges döntéseket. Ki legyen Ádám, ki Éva, ki Lucifer? Mondtam Csabának: Ádám – Che Guevara a bolíviai őserdőben; Éva – fiatal marxista-leninista orvosnő, aki szerelmes belé; Lucifer – a mexikói szovjet nagykövet, aki rá akarja venni, hogy térjen vissza Kubába, és buktassa meg Fidel Castrót. Vagy: Ádám – a Dalai Láma 1959-ben, amint menekül a kínaiak elől; Éva – jakpásztorlány, aki elrejti; Lucifer – Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár. És még hat-nyolc ilyesféle ötlet. Csaba azt mondta: Ádámnak egy idősebb színészt, Évának egy jóval fiatalabb színésznőt szeretne. Hamarosan kiderült: Gáspár Sándorra és Kerkay Ritára gondolt. Jó, mondtam: akkor legyen Ádám az öregedő Picasso a második világháború után, Éva Picasso fiatal élettársa és két gyereke anyja, François Gillot, Lucifer pedig az illegális Spanyol Kommunista Párt külügyi összekötője, Santiago Carrillo. Csabának megtetszett az ötlet, én megírtam, aztán tavaly október 29-én, csütörtökön eljutottunk a sajtóbemutatóig. Ott voltam, láttam: mind a négy rendezés frenetikus volt. Szombaton lett volna a bemutató, de nem került rá sor, mert a társulatban felütötte a fejét a járvány. Abban reménykedhetünk, hogy a társulat minden tagja megkapja a két oltást, a járvány pedig visszahúzódik, és így előbb-utóbb lehetővé válik a bemutató. Ez az utóbbi évek kiemelkedően fontos színházi produkciója lenne. Vagy lesz.
Három év telt el legutóbbi regénye megjelenése óta, novellás- illetve drámakötettel még régebben jelentkezett. Milyen tervei vannak a közeljövőben? Jelenleg szépírói munkásságára koncentrál vagy újabb fordításon dolgozik?
Rövidesen megjelenk a Kalligramnál egy drámakötetem, benne három színmű. Az egyiken három hétig, a másikon negyvenegy évig dolgoztam, a harmadikon a kettő között. Drámakötetem utoljára 1994-ben jelent meg, ez volt A nagyratörő, vagyis a Báthory Zsigmond-trilógia, és azóta, ha jól számolom, eltelt huszonhét év. Elkészült egy új elbeszéléskötet is, de minthogy a megjelenés úgyis csak jövőre esedékes, lehet, hogy egyik-másik szöveget addig még kibővítem. Elképzelhető, hogy az egyik, kisregény terjedelmű elbeszélést kiveszem, és önálló kötetként jelentetem meg – a kiadó erre biztat. Ha így történik, akkor a helyébe legalább egy, de inkább több másik elbeszélés kerül. Utána szeretnék írni, illetve összerakni egy középkori drámakötetet, amelyben szintén három színmű lenne. Az egyik A Nibelung-ének színpadi változata, amellyel a Bárka olvasói felvonásról felvonásra megismerkedhetnek. A másik kettő legyen meglepetés.
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.
