Király Farkas
Poljot ’89
Amikor bevonultam,
megkaptam nagyapám karóráját.
Aranyszínű volt, aranyra nem futotta,
fényes szíja szorosan ölelte csuklóm,
mint egy határozott ígéret,
miszerint az idő mindent túlél.
Fekete számlapján arany római számok,
mintha őrizné a múltat,
a csak általa ismert pillanatokat.
Másodpercmutatója szelíden lépkedett,
azt üzente: csak semmi sietség,
hiszen mindenre van időnk.
Lövedék hasított felém,
lecsapott sisakomra, elpattant róla,
és én feküdtem eszméletlen,
(mintha) megállt (volna) minden.
Aztán egy angyal megnyomta
a „reset” gombot,
újraindultam, szemem kinyílt,
kiköptem egy marék földet,
beszívtam az égett lőpor füstjét,
vér dobolt fülemben.
Kezem karórámat kereste,
mégis mikor vagyok,
ám a mutatók nem mozdultak többé.
Az idő kettészakadt:
én itt maradtam,
lélegzetemmel számoltam a másodperceket,
ám az órám elnémult,
akár nagyapám,
akinek múltja és jelene ekkor ért véget
utoljára és visszavonhatatlanul.
Továbbmentem, tovább kellett,
de immár egyedül, támasztalanul,
érezve, hogy valami
bennem is megállt.
Az idő pedig végleg elveszett.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
